Lehetséges egy ország, egy nép megismertetésében csupán öt szóban összefoglalni annak lényegét? Kísérletet teszek rá, bár a leírtakat újraolvasva látom már, hogy nagyon kevés az öt szó. Ezért íródott ennél több is. Kíváncsi lennék mások öt szavára más országokról, más utazásokról. Most bennem ezek születtek meg, ahogy megpróbáltam elmondani annak az egy hétnek hozzám érkezett üzenetét.

„Mikor a nap első sugara feltűnik,
légy áldott.
Mikor egy hosszú nap végéhez ér,
légy áldott.
Mosolyodban és könnyeidben
légy áldott.
életidőd minden napján
légy áldott."

(Ír áldás)

Ír áldások. Honnan jönnek ezek az ír áldások? Miért olyan különösek? Miért érintenek olyan mélyen? Ha olvasom, megjelennek előttem a képek, s Isten valósága mintha kézzelfoghatóvá válna.

Írország. Smaragdzöld sziget óceánnal-tengerrel körülölelve. Kövek üzenetei régről és mostanról. Valaki, aki három éve ott él, azt mondta, hogy ha öt szóban kellene az ország lényegét összefoglalnia: kő, víz, bárányok, eső és fű.

Engem is megfogott az öt szó varázsa: vajon hogyan foglalnám én össze ezt az alig egy hetet, amit ott tölthettem? Talán így: ég, föld, szél, idő és Isten. Az ötszavas kísérlet valódi tárgya a megfoghatatlan – egy nép, egy hely kisugárzása, személyes benyomások alapján értelmezhető üzenete. Hogy mégis közelebb léphessek az ír áldások megfogalmazásának körülményeihez, gondolatban körbejárom – képekkel erősítve mondandómat – ezt az általam választott öt szót.

Ég és föld
Szinte nem lehetnek egymás nélkül, összetartoznak. Együtt adják azt a kék-zöld harmóniát, ami meghatározó ezen a szigeten. (Vajon ezért olyan nyugodtak?) Az állatok, az emberek, a táj – mintha megállt volna az idő valahol a középkorban. Lelki értelemben is. Az írek nagyon korán, már az ötödik században keresztyénné lettek, mert Szent Patrik egyszerű formát választott, hogy az eget összekösse a földdel – a háromlevelű lóherét mutatta fel a Szentháromság magyarázatára. Szép és egyszerű volt a szimbólum – hiszen így világosan, érthetően, minden zöld mezőn láthatóan ott mutat – önmaga jelentéktelenségén túl – Isten teremtő, gondviselő jelenlétének titkára. Annyira hétköznapi módon valóságos ez a gondviselés, hogy amikor el kellett hagynunk egy utat – mert le volt zárva –, azt tapasztaltuk, hogy valami olyan ég és olyan földdarab nyílik meg előttünk, melyet az eredeti, a másik útról sosem láthattunk volna. Sokkal-sokkal szebb! Ilyen egyszerű lenne ez? Jó helyett jobbat készített nekünk. Az ég és a föld helyenként összeér – mintha az a keskeny csík ott, valahol, végtelen messze a látóhatár szélén üzenne: mérhetetlenül hatalmas a teremtő Isten. De erről beszélt a természet is körülöttünk. Minden nap tanultunk valamit egy-egy állat cselekvéséből. Egy zuhogó vízesés előtt teljes nyugalommal üldögélő kismadártól, aki énekelt, s etette kicsinyeit. Mintha nem is lett volna mögötte az életét veszélyeztető zuhogó folyó. Azt üzente: „Nincs nyugalom, de békesség van!"

Szél
A szél mindig fúj. Mindig hoz valamit. Hol felhőket, hol esőt, hol illatokat, hol csak valami titokzatos leheletet. S mindig visz is valamit – levelet, cseppeket, óceánt hatóránként s hideget, meleget. Onnan lehet tudni, hogy valaki ír-e vagy idegen, hogy rövid ujjú pólóban, mezítláb jár-e a 19 fokos nyárban vagy zárt cipőben, esőkabátban. Mert az írek nem figyelnek az időjárásra. Hiszen az jön és megy, folyamatos változásban van. Nem kell túl komolyan venni. Fúj a szél, de nem tudod, honnan jön és hová megy. Fúj, de neked és érted is fújhat! Hiszen bele is lehet hallgatni a szélbe, de engedni is, hogy átfújjon, hogy megtisztítson. Elvigyen belülről is mindent, ami fáj, ami tönkrement, ami elveszett. S hozzon mást. Hozzon új kezdetet. Ennek a népnek több mint kétszerese él a hazáján kívül, mert valamelyik nemzedékben elfújta őket a szél. Az írek nem függnek széltől, esőtől, még csak nem is mogorvák miatta. Nem panaszkodnak, pedig sok rosszat is hozott az a szél, sok jót el is vitt. Valahogy úgy lehetne helyettük, akár hitvallásként is, megfogalmazni: „Ne izgulj, aminek meg kell történnie, az megtörténik. Ne aggódj, ami nem sikerült, annak nem volt itt az ideje."

Idő
Az idő egyszerűen jelen van. Az épített és a víz által görgetett kőben, a tengerszínű tekintetekben, az ősi nyelvben. A Nap színező játékában, ahogy az út mentén szorosan sorakozó fák lombján átszűrődik a fény. Az utakban is, mert az utak keskenyek és kanyargósak, mint a régi folyómedrek. A harsány zöld fű is több száz év alatt vetette magát ilyen sűrű szőnyeggé. A különös lakótornyok, a „járható" városfalak, az ősi képekkel faragott hatalmas kelta keresztek, a titokzatos sírokat rejtő dombok mind a múlt itt maradt jelenései, botlató kövek, mementók. Mintha azt mondanák: „Vándor, sokan jártak már előtted ezen az úton! Légy bölcs, s ne siess!" De sodor az idő, az óceán vizében is, a maga folyamatos mozgásában – beleléphetsz a hullám nyomába a homokpadon, de már jön is a másik, harmadik, s újabb és újabb számolhatatlan sorban. Időtlen és időtálló mindez, azt érzed, világok, népek vonulnak: kelták, vikingek, normannok, írek. És a múlt jelene ott van a zárt kastélyok lakóiban, akik nem múzeumőrként őrzik kincseiket, hanem élő utódokként a nevet és rangot. Mi is az idő? A történeteket elevenítő, sorsokat súlyosra formáló örökkévalóság. Ahogy a kelta kereszteken az ölelő kör összeköti a kereszt két szárát, a vertikális és horizontális életsíkokat a végtelen koszorú dicsőségében: Krisztus győzött, elhozta nekünk az örök életet!

Isten
Gyönyörű mondattal ajándékoztak meg az egyik ajándékboltban, ahol egy idős férfi kizárólag azért volt ott, hogy az ír vendégszeretetet gyakorolja, azaz mosolygósan beszélgessen velünk. S ő nem hagyta ki az alkalmat, hogy a bolt belső ajtófélfájára festett ír-gaelic nyelven írt mondatot elmondja nekünk: „Isten segítsége közelebb van hozzánk, mint az ajtó."

Isten. Ez a név lett az ötödik szavam, bár ez a név nem csupán egy szó. Úgy élnek és beszélnek róla, hogy Ő egyszerűen mindenben jelenvaló. Ezért is ragaszkodnak hitvallásukhoz. Ez a mondat az ajtóval nagyon megragadott minket – azóta is ezt ízlelgetjük. Hiszen minden ajtó a lehetőségek megnyílását idézi elénk. Bár ugyanakkor valaminek a végét is – amikor bezárul. Olyan, mintha ebben az összefüggésben a kezdet és a vég együttes megfogalmazása lenne. De mindkettőnél közelebb van Isten maga. Hiszen ő adta az életet, a kezdetet. De ő szabta határát is, a végénél is Ő vár. Közelebb van Isten, mint az ajtó, mert ő nyitja ki, s ő zárja be. Nagy biztatás ez: hiszen Ő velünk van és marad ajtókon innen és túl is. Még ha kihagytunk is egy lehetőséget, még ha bementünk is egy zárolt ajtón, akkor is. Mert közel van, mert közelebb van. Semmi és senki sincs ennyire közel. Hiszen ő maga az élet. Az élet ajándékozója. Élő, örökkévaló Úr.

Köszönjük, Írország, az emlékeztetést, áldottak legyenek a „közvetítő" vendéglátók, a szélesre tárt szívű befogadó házaspár.

„Krisztus legyen veled szelídségével és hűségével.
Krisztus legyen benned vigasztalásával és derűjével.
Krisztus legyen mögötted, mint biztonságot adó védelem.
Krisztus legyen előtted, mint életre vezető út.
Krisztus legyen melletted, mint támasz és szabadság.
Krisztus legyen fölötted az áldás és az irgalom."

(Szent Patrik áldása nyomán)

 
Kép és szöveg: Fodorné Ablonczy Margit