Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.
Lk 2,8 

Egyetlen madárhang köszöntötte a napot. Mindennap ugyanaz a madár, ugyanaz a hang. Mintha fiókáinak jelezné a hajnal közeledtét. Jákob kinyitotta szemét. A négy tehén szalma- és trágyaalmon feküdt. Az istálló közepén néhány megfeketedett kő és elszenesedett gally szolgált tűzhelyként, ezen főzött Jákob rozsból és hajdinából puliszkát, melyet tejjel fogyasztott el. Ágya szalmából és szénából volt, éjszakánként durva vászonponyvával takarózott, amibe napközben füvet és egyéb zöldtakarmányt gyűjtött a jószág számára.
 Nyár volt, de a hegyek között éjjelenként hidegre fordult az idő.
Jákob többször is felkelt éjszaka, hogy kezét-lábát az állatok testén melengesse.
Az istállóban sötét volt, de az ajtó hasadékán hajnalpír szivárgott be.
Jákob végleg búcsút mondott az alvásnak, és felült.
Álmában a jozefówi imaházban járt, ahol a Talmudod fejtegette a fiataloknak.
Kinyújtotta kezét, és tapogatózva a vizeskorsó után nyúlt. Háromszor mosott kezet, váltogatva, előbb a bal, aztán a jobb kezét, ahogy a törvény előírja. „Áldott légy”, mormolta még mosakodás előtt az imát, amely nem említi Isten nevét, s így tisztálkodás előtt is elmondható. Az egyik tehén föltápászkodott, fejét hátrafordította, s lapockája fölött odapillantott, mintha kíváncsi lenne, hogyan kezdi egy ember a napot.
Nagy szeme, óriási szembogara a hajnal bíborát tükrözte vissza.

Isaac Bashevis Singer: A rabszolga
(a világ egyik legszebb regénye - Nobel-díjas)

A pásztorokról valami idealizált kép él bennünk. Terelgetik a nyájat, néha még furulyáznak is hozzá, felkapnak egy kis bárányt és magukhoz ölelik, aztán déltájban egy nagy fa alá huppannak, s az árnyékban szelnek egy karéj kenyeret, hozzá szalonnát esznek, s jó, ha egy kis vöröshagymára is lelnek a tarisznya mélyén, míg Bogáncs, a puli két mellső lábán pihentetve fejét nézi őket két bogárszemével, de fél füle a nyájon, akik bárgyún mosolyogva várják ki a gazda delelését.

Pedig a pásztorélet inkább kemény, mint romantikus. A pásztorok egész évben (esetleg a telet kivéve) kint vannak a nyáj mellett, amit soha nem lehet egyedül hagyni. Magukra vannak utalva tolvajokkal, rossz emberekkel, vadállatokkal szemben, s a másik szerepük sem kisebb: mindig füves legelőre terelni a nyájat, s még ha a halál árnyékának völgyén mennek is át, nem szabad félniük. Védelem, óvás, őrzés, etetés, gyógyítás, gondoskodás. Egyhangú feszültség. Emellett ki vannak rekesztve szinte minden közösségből, egy település mindennapi életéből, a családból, magukra vannak utalva gondolataikban, esetleg néhány társra találnak a hasonszőrűek közül. De legkínzóbb a magány lehet, mindig önmagukkal lenni. Kemény élet, melyikőnk bírná ki? Zárójel: és mennyiben párhuzamos ezzel a mai (lelki) pásztorok (lelki) élete? Emellett vallásilag is kivetettek voltak, nem tudták megtartani a törvényt, nem jártak közösségbe, mint a többiek. Egy idő után megkeményedtek, nem véletlenül szerepelnek annyi keserű történetben (Móricz: Barbárok).
Mégis ők lesznek Jézus első látogatói, majd hírvivői, az első hódolók. Mostanában divat párhuzamokat vonni a születéstörténettel: kik ma a pásztorok? A társadalom peremén élők? Szegények? Egyszerű emberek? Kik ma a kivetettek, a lenézettek, a megvetettek? Hajléktalanok? Cigányok? Idegenek? Vajon ők odatalálnak a betlehemi jászolhoz? Ma is keresik a bizonyosságot, mint egykor? Ma is el akarnak jutni „egészen Betlehemig”? Esetleg mi zárjuk el útjukat? Azzal is, ha kizárjuk őket? Azzal is, ha kizárunk bárkit a karácsonyi történetből? És mi vajon segítünk nekik? Hova igyekszünk? Vajon odaérünk? 

A pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt az, amiről üzent nekünk az Úr.”
Lk 2,15

Bölcsföldi András
református lelkipásztor