Megdöbbenés

Az egyik internetes videómegosztón böngészve megakadt a szemem egy vicces felvételeket gyűjtő felhasználó almappáján, mely a „Református Ifjúsági Műsor” címet viselte. Rákattintva erre, a vasárnap délelőttönként a köztelevízióban látható, 5-6 perces, fiataloknak szóló videók jelentek meg.
A műsort huszonéves koruk elején járó, tehát velem azonos korosztályba tartozó fiatalok készítik. Az egyes epizódok olyan témákról szólnak, melyek a fiatal felnőttek számára igazán fontosak, érdeklődésük központjában állnak: magánéleti és családi problémákról, a kétségbeesés kezeléséről, a vizsgák terheiről, a csodák létéről vagy nemlétéről a mai világban.
A műsort nézve megjegyeztem magamban, hogy az alapkoncepció jó. Egyrészt a témaválasztás helytálló, ahogyan az is, hogy hétköznapi élethelyzeteket igyekeznek bemutatni, hasonló korú fiatalokkal, ezáltal közelebb hozva a célközönséghez a problémát.
Optimizmusom a műsorral kapcsolatban nem tartott sokáig, majd kisvártatva egyenesen a döbbenet pillanatai következtek. Írásomban olyan problémákra igyekszem felhívni a figyelmet – igazodva a műsorhoz, egy-egy szót a középpontba állítva –, melyeket az epizódok megtekintése után tapasztaltam.
 

Igénytelenség

Az első kifogásom a református ifjúsági műsorral kapcsolatban, hogy kritikán aluli az alapvetően jó koncepció megvalósítása. A szereplők nyilvánvalóan nem színészek, de egy gimnáziumi színjátszókör találomra kiválasztott tagja is hitelesebb alakítást nyújtana, mint a műsor főszereplői. Bizonyára ezért kerültek fel az internetes viccoldalra az epizódok.
Egyfelől elszomorító, hogy az isteni üzenetet közvetíteni akarók próbálkozását ennyire méltatják, azonban az ilyen fokú színvonaltalanság valóban a paródiák közé való.

Erőltetettség

Második gondolatom az volt, hogy nem kellene túlzottan erőltetni a modern világhoz igazodást. Természetesen követni kell a környező világ fejleményeit, reagálni kell a kihívásaira, de a műsorból nyert – érezhetően kínkeserves vajúdással megszült, ezért izzadtságszagú – válaszok nem mozdítják elő az egyház felé áramlást.
A műsor nem tud annyira mélyre süllyedni a mai világunk poklába, hogy hitelesen be tudja mutatni azt. Válaszai éppen ezért lesznek egyszerre sablonosak és kiforratlanok, ötlettelenek és életszerűtlenek. Sajnos ez a fajta tanácstalanság a modern kor tekintetében bizonyos mértékig jellemzi az egyetemes ökumenikus egyházat. Ezért sem szerencsés ezt kidomborítani egy ilyen műsorban. Fájó szívvel megjegyezhetném, hogy elég, ha pár évnyi egyháztagság után szembesülnek ezzel a megcélzottak, a hívogatásnál nem célszerű erre rávilágítani...
Sokkal sikeresebb lenne meglátásom szerint, ha egyfajta romantikára építene az egyház az erőltetett modernségkép farigcsálása helyett. Ha arra az időre helyezné a hangsúlyt, amikor az még valódi, nyomatékos véleményformáló volt: a nagyszülők, esetleg a szülők korszakára. A fiatalokat talán hitelesebben hívogathatja valamelyik nagyszülője, mint egy felszínes ifjúsági műsor. Főleg úgy, ha számításba vesszük, hogy a fiatalok között igenis van egy erősen konzervatív réteg, aki nem templomba járó, de a tradíciókat fontosnak tartja. Ezt a réteget a hagyományok felőli megközelítés bizonyára jobban megérintené.
A konzervatív szemlélet a fiatalok egy széles rétegét bizonyára taszítaná, de ők azok, akik a színvonaltalan műsort is csak kigúnyolják. Talán fájó ezt kimondani, de ez az elveszett csoport – pontosabban azok, akikhez nagyon nehéz utat találni. A konzervatív fiatalokat legalább a múlt, a család felől meg lehet szólítani. Egy dolog azonban közös a két rétegben: a vizsgált műsor távolra kergeti mindkettő tagjait az egyházi közösségtől.  

A fentieket sem tartom elhanyagolható problémáknak, de – és írásom további részében erről szeretnék szólni – a műsorban közvetített üzenet az, ami igazán elkeserítő. Az egyik hívő, templomlátogató ismerősöm, akinek megmutattam egy epizódot, annyit mondott, hogy a Sátán sem tudna maga számára kedvezőbb műsort gyártani. A következőkben bizonyára világossá válik, hogy miért mondhatta ezt! 

Deviancia

Egyfelől az ifjúsági műsorban jellemzően olyan fiatalokat mutatnak be, akik valamilyen súlyos devianciával küzdenek – gyakorlatilag szociopaták. A szereplők rendre az összeomlás szélén állnak, és mintegy jobb híján kerülnek közel egy gyülekezethez vagy egy imaközösséghez. Érteni vélem a műsor készítőinek célját: inkább az Isten, mint a drog vagy az alkohol.
De ahogy ebben a műsorban közvetítik a problémákat, számomra az vált nyilvánvalóvá, hogy aki hívő és egyháztag, az szinte biztosan valami nagy bánatot hordoz, esetleg valami pszichés problémával küzd. Mintha csak ez lenne az út a mai gyülekezetekhez. A katolikusok purgatóriuma jutott eszembe, melyet végigszenvedve lehet csak üdvözülni, jelen esetben az egyházba jutni. Az embert viszont nem vonzza a földi purgatórium, érthető módon igyekszik elkerülni azt, amíg lehet.
Az ifjúsági műsor pont emiatt taszíthatja a fiatalokat az egyháztól, hiszen azt a rendkívül kártékony sztereotípiát erősíti, hogy az egyház, vagy ha úgy tetszik, az Istenhit, csak az öngyilkosság gondolatának vagy más testi-lelki krízishelyzetnek megelőzésére vagy kezelésére szolgál. Ezektől a krízishelyzetektől pedig mindenki idegenkedik, ebből következően az egyházhoz csatlakozás gondolatától is.
Másrészt egy roppant egyszerű, ám annál gyakoribb előítéletet is alátámaszt a műsor, miszerint hívőnek lenni kellemetlen, mai szóval ciki. Az előhívott gondolatmenet a következő: egy szociopata nem menő, de ők úgyis az egyházban kötnek ki, ergo aki fiatal egyháztag, az biztos szociopata.
Figyelmen kívül hagyhatjuk ezt a felvetést, de annak tükrében már nem érdemes így tennünk, hogy a saját köreinken belülről is ráerősítenek erre a negatív képre. Azt pedig már tényleg csak utolsó megjegyzésként teszem hozzá, hogy meglátásom szerint a közösségi élet összekeverése a missziói munkával valóban létező probléma a református egyházban. 

Hiteltelenség

Az csak egy probléma, hogy a műsor megtekintése után már magam is kezdtem elhinni: csak deviáns emberek alkotják a református közösséget, akiktől jobb távol maradni. Holott a cél pedig épp a hívogatás, a hitre vezetés lenne. Nézzük, ebben a tekintetben mit mondhatunk a műsorról!
Röviden: kontraproduktív.
A hit felépülésének folyamatát, ami messze a legfontosabb lenne az üzenetátadás szempontjából, jellemzően egyik műsorbeli történetben sem látjuk. A végére mindig megtér a szereplő, ugyebár kötelező a happy end – csak hogy még inkább életszerűtlen legyen a történet. Ugyanakkor nincs meg a bizonyosságszerzés, az önnön sebezhetőséggel való szembenézés, a bűnös múlt megvetése – semmi abból, ami azt feltételezné, hogy a hit útjára lép egy korábban Istent elutasító fiatal.
Ehelyett ezt a fajta kibontakozást nélkülözve rendre egy végtelenül egyszerű fordulattal lendül tovább a történet a megoldásig: az aktuális főszereplő betoppan egy imaközösségbe, felcsapja valahol találomra a Bibliát és beleolvas, vagy épp a semmiből imádkozni kezd. Hiszem, hogy van ilyen heuréka-élményhez hasonló megtérés, és vannak ma is damaszkuszi utak. De jellemzően egy folyamat műve, vagy egy folyamat végpontja a megtérés. A megtérés pillanata azonban teljesen irreleváns a történet szempontjából, a hit folyamatos erősödéséből pedig semmit sem látni a műsorban.
A történet, túljutva ezen a tetőpontnak szánt részen, az azonnali megoldáshoz vezet. Nyomban megváltozik a szereplő élete: visszatér a korábbi barátnő, egymás nyakába borul a család és – mintegy ráadásként – még jelest is kap az egyetemi szigorlatra. Nem értem, hogy gondolhatják a készítők, hogy igaz hitet, hiteket szülnek ezek a csonka megtérés-ábrázolások!
Ez pedig már az a pont, amit csak egyetlen szóval tudok jellemezni: felháborító! Hogyan mehet szembe ennyire egy ifjúsági műsor a hit lényegével?! Azt közvetítjük az Istenben bizonytalan fiatalok felé, hogy kérjenek valamit, ami tisztán az anyagi világhoz kötődik, imádkozzanak érte, és azonnal megkapják!
Az egyik barátom ezt nevezte italautomata-hitnek: bedobjuk a pénzt, alulról pedig kivesszük a kiválasztott üdítőt. Nekem pedig a Mikulás jutott eszembe erről az üzenetről, akinek kisgyerekként levelet írtunk, és azon a decemberi reggelen ott találtuk a csizmánkban az óhajtott játékot. Csak most, a műsor nyomán huszonévesen kellene levelet írni, azaz imádkozni – a Mikulás helyett Istenhez. 

Ostobaság

A sokadik felbecsülhetetlen kár, amit ez a műsor okoz, kapcsolódik az előbbi gondolathoz. Ez pedig a hit és a hívők kiábrándítóan ostobának láttatása. Az, hogy a hitet a buta, hiszékeny emberek mentsvárának mutatja be. Az előbbi képet folytatva: az olyan fiatalok menedékének, akik huszonévesen még hisznek a Mikulásban...
A hitet egy döbbenetesen egyszerű gondolatként állítják be. Ennél nagyobb hazugságot keresve sem találni. Igen, legyetek olyanok, mint a gyermekek! De számomra ez nem azt üzeni, hogy legyek olyan oktalan és tudatlan, mint egy nyolcéves. Hogy zárjam ki a körülvevő világot, a maga körülményeivel, meghatározottságaival, sokszor kegyetlenségével. Hogy legyek infantilis, és éljek egy képzelt közegben, ahol minden szép és jó.
Ehelyett egy olyan színes és fantáziadús, összetett világot jelent, mely a gyermeki lélek sajátja.
A hit összetett dolog. Nem érzés, nem is tudom pontosan, hogy micsoda. Csak közelíteni lehet, sejteni, mint ahogy a kisgyerek is sejt sok mindent. És hajtja a megismerés utáni vágy. Nem elhisz, nem ostobán követ, mint ahogy a műsorban látjuk. Tudni akarja, hogy mi van az ajtó mögött, hiába mond mindenki mindenfélét. Ő maga akarja megtapasztalni, meglátni, megérinteni. Ez maga a hit, nem az ostoba követés. Embertől csak elhinni lehet, hinni közvetlenül és kizárólag az Istenben.
Emellett azt jelenti a gyermeki hit meglátásom szerint, hogy olyan tiszta lelkesedéssel és olyan erősen kötődöm ahhoz, aki megváltott engem, hogy a körülvevő világ körülményei, meghatározottsága és kegyetlensége sem szakíthat el Tőle. Hogy nem tántorít el a racionális világ, a matériát középpontba állító korszellem, mert számomra az az Úr, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! De attól még tudom, hogy ebben a világban élek, és tudom, hogy a matéria áll az emberiség középpontjában. Tudatában vagyok, csak nem követem azt. Ez a különbség!
A műsor viszont ostoba és infantilis képet fest a hitről. Végtelenül egyszerűnek és könnyűnek mutatja be. Hogyan számítunk ezek után arra, hogy az egyházunkhoz bizalommal fordul a fiatal felnőttek nehezen megszólítható, ugyanakkor rendkívül kritikus korosztálya? Nem várhatjuk el senkitől, aki akár pár percet is látott ezekből a műsorokból, hogy ne viccnek, porhintésnek gondolja a hitet és az egyház üzenetét.
Újra kiemelem írásom bevezető részét: ezeket az epizódokat a paródiák, a televíziós jósok és távgyógyítók produkciói, valamint a délutáni beszélgetős műsorok között találtam az interneten! És pontoson evégett: a huszonévesek célközönsége gyors és szigorú ítéletet mond az ilyen fokú ostobaság és igénytelenség fölött, és a hasonlónak vélt tartalmakkal azonosítja. 

Novellaírás

Mikor először láttam a műsort, magam is így tettem: gyors és kemény ítéletet mondtam. Megnéztem néhány epizódot, és első dühömben írtam egy novellát a hit kárhozatáról. A hit égető voltáról, amit nem a földi purgatórium, hanem a Lélek okoz.
Arról akartam szólni mérgemben, milyen az, amikor tűzként éli meg az ember, hogy van Isten. Amikor az élet viharaiban, a testi és lelki fájdalmak közepette kárhoztatja, káromolja, vádolja, sőt, azt kívánja, bárcsak ne lenne. És mégis, de mégis tudja, hogy van. És nem tud szabadulni ettől a gondolattól. És nem tud elszakadni az Istentől, mert az Isten nem engedi. Felemeli a sárból és magához forrasztja a hit tüzével. Ahogy az az erős fény tette Saullal a damaszkuszi úton. Vagy ahogy tette az a villám az életéért könyörgő ifjú Lutherrel.
Ezt kellene közvetíteni, ezt kellene érzékeltetni! Hogy egyáltalán van ilyen érzés, abban a korban, amikor alig találnak néhányan kapaszkodót, helyette lebegnek a semmiben.
Azt kellene bemutatni, hogy milyen az, amikor nem sikerül helyrehozni a családi viszonyokat – és mégis. Amikor nem jön vissza az a lány, aki mindennél többet jelentett – és mégis. Amikor nem sikerül az érettségi, a felvételi vagy a szigorlat – és mégis. És mégis van Istenünk, akire számíthatunk, és nem kell az öngyilkosság, a drog vagy az alkohol hazugságába menekülnünk. Mert van nekünk Jézus Krisztusunk, aki kimentett minket a halálból – ahogyan megmentett a törvény átkától, és a világ fent felsorolt kárhozataitól is.
Ahogy a földi purgatórium nem égethet meg, de ahogy érezzük a Lélek tüzét. 

Íjászat

Bármilyen furcsa, egy hollywoodi film sokkal inkább visszatükrözi számomra a hitet, mint ezek az ifjúsági műsorok. Az Időjós című film főszereplőjének, egy időjárás-jelentőnek élete látszólag gondtalan, hisz jól kereső állása van, szép lakásban él, és szülei is szerették gyerekkorában. Ugyanakkor felesége elhagyta, pedig talán még mindig szeretik egymást. A gyerekeinek problémái vannak az iskolában, és nehezen találja velük a közös hangot. A szüleivel jó viszonyt ápol, de a főszereplő mégis úgy érzi: csalódást okoz édesapjának, a híres írónak.
A főszereplőt végig egy dolog motiválja: az országos televíziónál akar elhelyezkedni. Úgy gondolja, ezzel minden problémája egy csapásra megoldódik: felesége visszatér hozzá, a gyerekei új életet kezdhetnek a családdal, és édesapja is büszke lesz rá végre. Miközben élteti ez az ábránd, újabb és újabb kudarcok érik. Felesége új társat talál, a gyerekek élete is egyre nehezebb lesz, és – ami számára talán a legfájóbb – édesapjánál halálos betegséget diagnosztizálnak. Ahogy halad előre a történet, a főszereplő végig a teljes összeomlás szélén táncol. Egy dologba menekül, ami egy kis békét jelent számára: elkezd íjászkodni.
Végül a felesége elhagyja a másik férfiért, de békésen rendezni tudják a kettejük viszonyát. A gyerekek problémáját erőteljesebben oldja meg, és ezzel vívja ki apja tiszteletét. Az apjáét, aki egy hosszú, őszinte és szeretetteljes beszélgetést követő pár héten belül meghal. És a főszereplő mégis kiegyensúlyozottan éli tovább az életét.
Ez hát a hit: elhagy a feleségem más férfiért, széthullik a családom, meghal az édesapám, pedig nem ezt kértem Tőled, Uram! És mégis! Mégis tudok jó, sőt jobb ember lenni egy ilyen nehéz időszak után is.
A filmben nincs konkrét hitbeli utalás, de az íjászat mintegy pótolja ezt. Az elcsendesedést, a befelé figyelést. A Lélek hangjainak előtérbe kerülését.
Az ifjúsági műsorban úgy mutatnák be a filmbéli szituációt, hogy a feleség szabadkozva visszatér, a gyerekek előre felvételt nyernek a Harvardra, az édesapa pedig az orvosok hüledezése közepette felépül a betegségéből. De valóban ez lenne az igaz hit? Ezt eredményezné, ha a főszereplő imádkozna? 

És még egy kérdés: azt kell a református egyháznak közvetítenie, amit az ifjúsági műsor üzen, vagy azt, amit ez a film?

Horvát Gábor, Kecskemét