Lesz-e világvége? Hogyan érdemes rá készülni? Hogyan oszthatjuk be jól az időnket? Minderről a gazdagréti református gyülekezet lelkipásztorával, Lovas Andrással beszélgettünk.

Mivel a maja naptár 2012. december 21-ével véget ér, az elmúlt évben sok szó esett a világvégéről. Mi, keresztyének viszont tényleg várunk valamit, ami véget vet majd ennek a világnak, ha nem is holnap...

A világvégeláz segít beszélni arról, hogy Jézus visszajön. Ez advent üzenete. Új eget és új földet várunk, a régiek megrendíttetnek, felbomlanak, és valami új, teljes, tökéletes jön létre: a mennyei Jeruzsálem, a rendíthetetlen ország. Ez mélyen belénk kell hogy legyen írva, Jézus követőibe. A Heidelbergi Káté azt mondja, a megváltó Krisztust mint igaz bírót várjuk vissza, felemelt fővel. Az jön vissza megítélni a világot, aki értünk, helyettünk már elhordozta az ítéletet. Jézus Krisztus visszajövetele része az örömhírnek. Ha ez a reménység elvész, szem elől tévesztődik, nagyon megszegényedik a keresztyén ember is.

Miért lennénk szegényebbek?

Azért, mert ez a végső vigasztalásunk és reménységünk ebben a világban. Ha Jézus követőivé lettünk, akkor is van betegség, bűn, erőszak, bizonytalanság, fájdalom, gyász. Minderre a végső válasz, hogy mi új eget és új földet várunk. A tökéletes gyógyulásunk, szabadulásunk, a megváltásunk és az üdvösségünk teljessége az új ég alatt, az új földön van. Az úrvacsora nemcsak megemlékezés arról, hogy Jézus teste megtört és a vére kiontatott értünk; nemcsak a Szentlélek által jelenlévő Jézussal való közösség és tápláltatás, hanem az előíze a végső, nagy mennyei lakomának, az új Jeruzsálemnek.

Keresztyének, nem keresztyének egyaránt a bőrünkön érezzük, hogy csupán a földi életre berendezkedni nem túl kecsegtető. Egyre inkább fel tudjuk mérni, milyen ökológiai katasztrófa fenyeget, és mindannyiunkat érint a betegség, a gyász, a gazdasági válság is. A végső válaszunk minderre az, hogy a túlvilágon majd megoldódnak a problémáink?

Jézus üzenete éppen azt foglalja magában, hogy nem kell szembeállítani az evilágot és a túlvilágot egymással. Nem idealisták vagyunk, akik azt mondják, hogy nem számít, mi van itt, csak az örök élet, a mennyország a fontos. De nem is vagyunk materialisták, akiknek csak az számít, ami itt van és megfogható - akár azzal a hozzáállással, hogy változtassuk meg ezt a világot; akár azzal, hogy élvezzük ki minél jobban, hiszen fogytán vannak a kincsei. A Jézus által meghirdetett Isten országa egyszerre jelenvaló és eljövendő. Már itt átéljük az örömöt, a szabadulást, a bűnbocsánatot, a megbékélést egymással és Istennel, az ebből fakadó erőket, az üdvösségnek az evilági apektusát, ami arra is hív és kötelez, hogy másnak akarjuk látni és szolgálni akarjuk ezt a világot; hogy fellépjünk az igazságtalanság és az erőszak ellen. Ugyanakkor bennünk van a még nem. Teljességében még nincs itt az Isten országa, a végső választ ott kapjuk meg. A már itt és a még nem feszültségében élünk tehát. Nekünk azonban fontos a már itt, ezért hirdetjük az evangéliumot. Már itt akarjuk a megbékélést, segíteni akarunk a rászorulóknak, imádkozni akarunk emberek gyógyulásáért, várjuk, hogy megoldódjanak házassági válságok és hogy megmutatkozzon az evangélium ereje. Ezzel együtt mégis tudjuk, hogy meghalunk - ha ugyan előbb nem jön vissza Jézus -, a végső megoldás tehát nem a már ittben lesz számunkra, hanem a még nemben. Ez nagy vigasztalás, mert nem gyógyul meg minden beteg, minden házasság, nem fordul jobbra minden szükségben lévő sorsa, nem lesz vége minden erőszaknak. Sok múlik rajtunk tehát, de nem minden. Nem mi vagyunk a világ megváltói.

Amellett, hogy nem játszhatunk kis megváltót, és nem is várja ezt el tőlünk Isten, be kell látnunk: egyre gyorsabban szaladnak az éveink, és nem tudhatjuk azt sem, hogy egy egész életpálya áll előttünk, vagy csak néhány nap, hónap. Hogyan lehet az idővel jól gazdálkodni?

Meg kell szentelni a vasárnapot. Mert mi történik az idővel, ha Isten népe rendszeresen belép a hetedik nap megszentelésébe? Hat napon át munkálkodik és végzi minden dolgát, de amikor a hetedik nap megszűnik a munkájától - ahogy Isten is a sajátjától -, hátralép, gyönyörködik Istenben és a teremtett világban, újraéli, hallja az istentiszteletet, újra megvallja, hogy a világ meg van váltva, előretekint az új Jeruzsálemre, a teljességre, a gyógyulásra, a tökéletességre; ünnepel. Azt írja egy keresztyén lelkipásztor, Eugene Peterson, hogy ha nem szűnünk meg rendszeresen a munkától, akkor velünk lesz tele a világ. Akkor csak a mi munkánk, csak a mi eredményességünk, csak a mi kudarcunk számít; akkor mi vagyunk a főszereplők az élet porondján. A hetedik nap megszentelése éppen abban segít, hogy elismerjük: a világ akkor is fennmarad, Isten akkor is cselekszik és véghezviszi a maga terveit, amikor mi megállunk, és „csak" behelyezkedünk abba, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha a vasárnapi megpihenés igazi gyakorlattá lenne az életünkben, folyamatosan előttünk tartaná ezt a perspektívát.
Azt is írja ez a szerző, hogy a munkánkban állunk a legközelebb ahhoz, hogy olyanok legyünk, mint Isten, hiszen legfőképpen ebben alkotunk, teremtünk, cselekszünk. Ott játsszuk el leginkább azt is, hogy mi csinálunk mindent, mi tartunk kézben mindent, mi vagyunk az istenek. Ha nem állunk meg, nemcsak velünk lesz tele a világ, hanem össze is roskadunk ennek a terhe alatt. Ahogy az alatt is, hogy milyen gyorsan repülnek az évek, ehhez képest mennyi mindent nem tettünk meg. Felelősek vagyunk ugyan az időnkkel való gazdálkodásért, ennek azonban része a vasárnap megszentelése: egyrészt az Isten elé jövetellel, a közösséggel, az imádsággal, az úrvacsorával; másrészt a pihenéssel, a családdal, a nem hasznos tevékenységgel - vagyis mindazzal, ami nem azért van, hogy előrevigye az életemet -, a gyönyörködéssel, a játékkal.

Sokan érzik úgy magukat, hogy számukra egyszerűbb lenne, ha a közeljövőben tényleg vége lenne a világnak... Mi van, ha ez nem következik el, és még sokáig folytatni kell?

Ha most nem lesz világvége, az idő arra adatik, hogy megbékéljünk azzal, aki visszajön és újjáteremt mindent. Aki mindenek bírája - úgy az, hogy már elhordozta értünk és helyettünk az ítéletet. Hogy nála keressük a félelemtől az igazi szabadulást, hiszen van egy biztos, szilárd pont - ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: rendíthetetlen ország -, amit Jézusban már itt és most magunkhoz ölelhetünk, hogy aztán majd egyszer teljessé legyen. Ez adhat egyfajta mély békességet és nyugalmat, szabadságot és hálát, hogy ugyan rengenek körülöttünk a dolgok, és ez nem jó, mégis tudhatjuk, hogy akármi történik, az életünk Isten kezében van, és mi hozzá tartozunk.

Mikorra várható a világvége?

Nem ez a fő kérdés. A lényeg, hogy úgy készüljünk rá, mintha holnap lenne. Mi legyünk készen.

Hogyan?

Rendezzük a sorainkat, elsősorban Istennel, a körülöttünk lévő emberekkel pedig jussunk békességre, bocsássunk meg akár magunknak is. Jézus abban is segít, hogy mindaz, ami terhel, nyomaszt, elé hozzuk, és elengedjük, hogy szabadok lehessünk.

Keresztyén körökben többen hangot adtak annak a véleményüknek, miszerint igaz, hogy a történelem során többször gondolták úgy, hogy közeleg a világvége, de napjainkban tényleg közel járunk hozzá. Az üdvtörténelem, az emberiség történelme valóban a végkifejlet előtt állhat?

Birodalmak fölemelkednek, civilizációk kiépülnek, magasra jutnak, aztán pedig hanyatlani kezdenek, majd összeomlanak. Minden ilyen összeomlás a történelemben világégés volt. Világvége. Nem üdvtörténeti értelemben, de egy közösség, egy nép életében apokaliptikus valóság. Valamit érzünk abból, hogy valamilyen átrendeződés zajlik most is. Ezen túl én nem bocsátkoznék jóslatokba, hogy ez most már a végső, és egy-két évtized múlva Jézus tényleg visszajön. Minden keresztyénnek azt kellene mondania, hogy jöjj, Uram, Jézus, jöjj vissza, tedd újjá a világot, vess véget minden rossznak, gonosznak, erőszaknak. Ez jó lenne, de nem véletlenül mondta Jézus, hogy ennek az idejét nem tudjuk, nem adja a kezünkbe. Szinte mindegy, hogy egy nagy átrendeződés apokaliptikus éveire, évtizedeire számíthatunk-e a következő évtizedekben, ami után újra felépül egy másfajta berendezkedés, vagy ez már tényleg a végső megrendülés lesz. A mi dolgunk az, hogy legyünk készen.

Jakus Ágnes