Vakáció

"Meg kell értenünk, Isten iskolájában csak tanévnyitó van, tanévzáró nincs! Isten nemcsak kilenc és fél hónapra készített eledelt, ő egész évben, sőt teljes életben gondolkodik."
-Véleménycikk a gyermek-istentiszteletek nyári szüneteltetéséről.

Emlékszem, annak idején magunk is nagyon vártuk a vakációt. Akik az év folyamán sokat tanultak, azok azért, hogy végre legyen már egy kis szünet, akik pedig keveset, azoknak már úgyis uncsi volt évközben is, hát még a végére. A tantermekben töményen áradó virágillat bódulatával mentünk a nyárba bazsarózsa színű reményekkel, melyektől szinte föltöltődtünk, s a tanév végi fáradtságnak már nyoma sem volt. És hát persze, hogy kellett, kell ma is az önfeledt pihenés, az új impulzusokkal való találkozás, amelyek immár fakultatívak. Eljött tehát a nagy lehetőségek ideje, az új és izgalmas próbák, a változatos és csábító programok – igaz, nem túl hosszú, de mégiscsak jelentős – korszaka. Elfeledtük a kellemetlen osztálytársakat, a tanárokról – akik mindig csak tanítottak, meg tanítottak – nem is beszélve.

Igen, mindez rendben is van, de azért én mégiscsak elgondolkodom, amikor arról értesülök, hogy a gyülekezetekben elmarad a vasárnapi gyermek-istentisztelet, vagy esetleg más néven futó gyermekeknek szóló alkalom. Kicsit olybá tűnik nekem, mintha azt akarnák sugallni – akarva, nem akarva –, hogy nyáron még az Isten is vakációra megy, no, meg hát gyermekeink amúgy is tanultak annyit, hogy az a következő tanévig mindenképpen kitart, aztán majd szeptemberben jöhet az újabb dózis. Tudom, ez már az irónia határát is meghaladja, de kérdezem én, a fönti igencsak passzív szemlélet nem lépi-e át az Isten iránti odaadás, tisztelet, és a gyermekek iránti felelősség határát. Valóban azt gondoljuk, hogy jól van ez így? Nem fordítva kellene lenni? Hiszen minél nagyobb a szabadság, annál jobban kell Istenre figyelnünk, és gyermekeink figyelmét is rá irányítanunk.

Igazán nem szívesen ragadom ki a következő igét szövegkörnyezetéből, de úgy gondolom, önmagában is meg áll: „Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte." (Péter második levele 2. rész, 19. vers) Vajon nem fenyegeti-e gyermekeinket, fiataljainkat a szabadság ígérete és kihívása? A „csináld meg", a „próbáld ki", a „mutasd meg, ki vagy"! Ahelyett, hogy felszabadult energiájukat az Isten szeretetének teljesebb megismerésére fordítanánk – persze, a „keresztyén" nyaggatást mellőzve –, szabadjára engedjük őket, mintha Isten is szabadságra menve semmit sem kívánna mondani. Mintha Istennek nem volna speciálisan a nyárra szóló üzenete. Meg kell értenünk, Isten iskolájában csak tanévnyitó van, de tanévzáró nincs! Ráadásul, Isten nem csupán tanít, hanem táplál is. El tudjuk képzelni, hogy valaki hónapokig ne egyen, vagy csak épphogy, s nem kerül a halál, az alultápláltság állapotába? Isten nemcsak kilenc és fél hónapra készített eledelt, ő egész évben, sőt teljes életben gondolkodik. S mi a mi válaszunk? Köszönjük, nem kell – pedig az asztal gondosan, hiánytalanul, sőt a legjobb dietetikus által terített –, most vakáció van, majd mi összeállítjuk a menüt. Jó a gyors étel is, a gyorsbüfé, egy-két hanyagul összedobott szendvics vagy hamburger. Aztán csodálkozunk, ha sokan gyomorrontást, mi több, ételmérgezést kapnak. Másfelől a kontinuitás is megszakad. Ahelyett, hogy gyermekeinkben a folyamatos alkalmakkal a gyülekezethez egész évre szóló kötődést erősítenénk, kiengedjük őket, aztán – némi túlzással szólva – kezdhetünk mindent elölről.

Mi ez, ha nem egyfajta lemondás? Olyan szép nyelvünkben az anyaszentegyház kifejezés. Valóban kifejező. Kifejezője annak, hogy az egyház, miként az édesanya, ragaszkodik gyermekeihez. Nem tud nélkülük élni. És nem azért, mert neki volna szüksége rájuk, hanem mert tudja, hogy nekik van szükségük rá. És épp ebben jut kifejeződésre az anyai, sőt, az isteni gondviselés. Akkor hát miért akarjuk elszakítani, ha csak időlegesen is, azt a láncot – Isten, anya, egyház –, azt a catena aureát, aranyláncot, amely az egyházzal válik teljessé. Hiszen, a kenyérszaporítás erről is szól. Jézus az apostoloknak, a tanítványoknak adja a kenyeret, hogy ők osszák szét a férfiaknak, asszonyoknak, mi több, a gyerekeknek. Hogy e kenyérszaporítás mely évszakban volt, nem tudom, de lehetett akár nyáron is.

Apostagi Zoltán
A szerző nyugalmazott tűzoltó százados, református presbiter.

Képek: innen és innen.