Két napja, hogy húsz év után az utolsó amerikai gép is elhagyta Afganisztánt. Megrázó felvételeken láthattuk, ahogy civilek próbáltak kijutni az országból, és egy hete annak, hogy legalább 170 ember életét követelte az Iszlám Állam kabuli terrorcselekménye. Az események hátteréről Sayfo Omar Közel-Kelet-kutatóval beszélgettünk a Reformátusok Szárszói Konferenciájának szünetében.

Az iszlám világ nem olyan egységes, mint amilyennek Európából látszik – ezt mondta a konferencia egyik panelbeszélgetésén. Hogy érinti, hogy sokszor leegyszerűsítő szavakkal és előre megszabott narratívával van szó a Közel-Keletről és egyáltalán a muszlim világról?

Ez engem elsősorban kutatóként zavar, gondolom, ezzel minden szakember így van, a virológusok is most, a járvány alatt – évtizedeket ölnek egy probléma kutatásába, majd hirtelen lesz sokmillió kollégájuk szerte az országban. Engem is rosszul érint, hogy inflálódik az orientalisztika társadalmi értéke, mely tudománynak számos nagy magyar művelője volt és van. Érthető ugyanakkor, hogy szükség van egyszerű jelszavakra, szlogenekre, amelyek közérthetőbbé teszik a témát. Dolgoztam televíziós szerkesztőként, külpolitikai újságíróként, tudom, hogy egy hír sokszor csak 30 másodperc, ami három összetett mondatot jelent, ebben nem lehet a világ bonyolultságát kellőképpen érzékeltetni. Az újságírók is leterheltek, mindennap máshoz kell érteniük, szükségszerűen korlátozott az idejük, amit egy témára rá tudnak szánni. A hírfogyasztó átlagpolgárnak pedig szintén megvan a maga becsületes munkája, és bár érteni szeretné a világot, nincs ideje arra, hogy alaposan mélyére ásson egy-egy témának. Szükségszerű a leegyszerűsítés, az ingerküszöbünket pedig az üti meg, ami eladható, érdekes, ami intellektuálisan izgat minket. Ilyen a háború, a terrortámadás, a radikalizmus, a hangzatos szlogenek és a világértelmezés illúziója, hiszen sokszor csak azt hisszük, hogy értünk egy-egy jelenséget, pedig kiragadtuk a maga kontextusából. A narratívák uralása pedig világnézeti, ideológiai, politikai kérdés, ami állandó harc a különböző csoportok és személyek között.

Vannak megkérdőjelezhetetlen jelenségek is, az iszlám radikalizmus ezek közé tartozik.

Mi is a saját életünkből indulunk ki, ami teljesen érthető. Az iszlám radikalizmus azért érint minket, mert megjelenik Európában a diaszpórákon belül vagy beutazó terroristák által. De azt is látni kell, hogy ez sokkal inkább érinti a közel-keleti és egyéb muszlim országokat, mint minket. Az iszlám szerves része a helyi kultúrának, a társadalmi-politikai-gazdasági erőviszonyoknak. Az iszlám világ a Közel-Keleten békeidőben meglehetősen nyugodt. Ha ellátogatunk egy kis településre bármely közel-keleti országban, békés, vendégszerető emberekkel találkozunk, akik a helyi normáknak, értékeknek megfelelően élnek, és örülnek a vendégnek. A gond akkor van, amikor bekövetkezik valamiféle válság, lehet az klímaváltozás vagy népességnövekedés, ami miatt felbomlanak a hagyományos társadalmi struktúrák, emberek vidékről a városba özönlenek, miközben elveszítik a kapcsolatukat azzal a fajta népi vallásossággal, ami az otthonukban megvolt. Ez európai vonatkozásban fokozottan megfigyelhető. Vegyünk egy marokkói embert, aki odahaza a maga berber-arab behatású helyi iszlámát követte, és elkerül Rotterdamba: ezt a fajta vallásosságot már nem tudja értelmezni Európában, mert az a helyi szent emberhez kötődik, akinek ott van a sírja, meg a nagyapja rituáléihoz, meg a mecsethez, amibe jártak. Az iszlám radikalizmus tehát egy válságjelenség tünete nemcsak az iszlám világban de a diaszpórákban is. Annak a tünete, hogy felbomlottak a megszokott struktúrák és irrelevánssá váltak a korábbi identitások. Az iszlamista radikális mozgalmak ezeket próbálják újrafogalmazni, miközben reflektálnak a társadalmi-politikai helyzetre is. Ők elsősorban azért jelentenek gondot a közel-keleti országokban, mert megkérdőjelezik a fennálló hatalmi struktúrákat. A leszakadó rétegeknek, akiknek a körében népszerűvé válnak ezek a gondolatok, sokszor nincs mit veszítenie, hiszen az ő szükségleteiket nem elégíti ki a fennálló rend, ezért is fordulnak szembe vele. A terrorizmus is sokkal több emberéletet követel ott, mint Európában. De természetesen jogos, hogy Európát elsősorban a saját problémája foglalkoztatja

Mi okozta pontosan azt a válsághullámot, amelyre tíz évvel ezelőtt már úgy tűnt, hogy az arab tavasz megoldást nyújthat, és van-e abban igazság, hogy részben a Nyugat is előidézője volt ezeknek?

Azok az országok, ahol felborult a fennálló rend – ilyen volt Tunézia, Líbia, Egyiptom, Jemen, Szíria – jellemző volt egyfajta társadalmi szerződés: az állam biztosított oktatást, egészségügyi ellátást, támogatta az alapvető élelmiszerek és energiahordozók árát, cserébe a társadalom nem lázadozott a hatalom ellen, amelynek mindenhol erőszakszervezetei voltak, vagy a rendőrség, vagy a titkosszolgálat, ezek tartották kordában a lázadókat. Annak, hogy ezek a rendszerek megfáradtak, több oka volt: egyrészt a nyolcvanas évek óta mindenhol megduplázódott a népesség, másrészt a 2008-as gazdasági világválsággal a mezőgazdasági termékek ára megnőtt a nemzetközi piacon. A kormányoknak így drágább volt fenntartani a támogatási rendszert, nőttek az árak, a válsággal együtt pedig csökkent a külföldi –jellemzően öbölbeli és nyugati – tőke befektetési kedve is. Kialakult tehát egy társadalmi probléma, emellett voltak elfuserált gazdasági liberalizációs kísérletek, amelyekből a helyi elit profitált, csakhogy széles tömegek szakadtak le ezekben az országokban. És akkor még nem is beszéltünk a legtöbb országot sújtó klímaváltozásról. Szíriában például 2006-ban sok éven át tartó szárazság kezdődött – olyan országban, ahol a lakosság egyharmada mezőgazdaságból él, emberek milliói vándoroltak be falvakról, vidékről a nagyvárosok peremeire, emiatt alakult ki a már említett identitásválság, és az, hogy a régi autoritások nem tudták ellátni a feladatukat. Kétségtelen, hogy a polgárháborús tűz felett sokan próbálták a pecsenyéjüket sütögetni, de ezek a súlyos problémák nem a Nyugat hibái. Sokkal összetettebb okokkal magyarázható, hogy miért nem tud a Közel-Kelet és Észak-Afrika megfelelni a modernizációs kihívásoknak. Ne felejtsük el, hogy ott van Malajzia, Indonézia – utóbbi a legnépesebb muszlim ország, és nagyon jól megfelel a modernizációs kihívásoknak, amellett, hogy regionális hatalom, megvan a helye a világgazdaságban. Ez nem vallási, hanem kulturális kérdés, ami egybefügg a történelmi helyzettel, a klímával, a demográfiával, a társadalmi kultúrával és sok minden mással is.

Az imént Szíriát említette. Szunnita szír felmenőinek az öröksége mennyire meghatározó az Ön identitásában, vagy inkább a magyar református szál az erősebb? Családi vonatkozások indították arra, hogy kutatni kezdte a Közel-Kelet teológiai-társadalmi-kulturális vonatkozásait?

Debrecenben nőttem fel, az ottani helyi református közeg határozta meg a mentális szoftveremet, a gondolkodásomat. De az kétségtelen, ha az embernek nem egy tőről fakad a származása, akkor feltesz olyan kérdéseket önmaga kilétével kapcsolatban, amelyeket mások nem. Szíriába mi jártunk rendszeresen, ez visszatérő nyári élményem. Édesapám nem vallásos, számára nem volt gond, hogy megkereszteltek, konfirmáltam, ő egyfajta kulturális nevelést adott, ami arra vonatkozott, hogy ha Szíriába megyek, akkor hogy viselkedjek, ellenkező esetben őt is és a családot is megítélik. Képzeljünk el egy magyar falut: ha visszajön a gyerek, aki elment nyugatra, és pöffeszkedik, akkor az ott is kiváltja az emberek rosszallását. Az ilyen tudatos felkészülések miatt Szíria soha nem volt az identitásom része, inkább tanulmányi terep. Emiatt is kezdtem el foglalkozni a Közel-Kelettel, mert érdekeltek ennek a mélységei. Érdekes, hogy itthon viszont 2015-ig átlagos magyar gyerek voltam, legfeljebb visszakérdeztek a nevemre. A változó politikai helyzet miatt azóta viszont könnyebben rám süthetik, hogy elfogult vagyok abba az irányba, hogy hazabeszélek. Persze megértem, hogy elvitatják az objektivitást, hiszen ez a téma ma Magyarországon érzelmeket korbácsol fel.

Térjünk rá Afganisztánra! Mi jellemző a talibán teológiai gyökereire?

A szunnita iszlámnak négy iskolája van – két ortodox: a hanbalita és a málikita, és két liberális: a hanafita és a sáfiita. Az afgán régió jellemzően a hanafita ágba tartozik. Liberálison azt kell érteni, hogy az eredeti forrásszövegek, mint a Korán, a prófétai hagyományok és a nagy régi vallástudók konszenzusa mellett egyéb forrásokat is legitim forrásokként ismer el, például a helyi tradíciókat.

A tálibok a deobandi irányzathoz kötődnek, ami az 1860-as években indult, az akkor még brit uralom alatt lévő India északi Uttar Pradesh tartományából. Ők neofundamentalista irányzatot képviseltek, azért fundamentalisták, mert azt mondták, hogy vissza kell térni az eredeti szövegek értelmezéséhez, és azért a neo- előtag, mert valójában nem képviseltek egységes ideológiát. Inkább a hétköznapi dolgokat és a külsőségeket szabályozták: milyen hosszú legyen a szakállad, mennyit imádkozz, hogy tartsd a kezed imádkozás közben és így tovább. Ez az irányzat tehát nem világnézeti szabályrendszert adott, hanem életmódot.

Lehetséges, hogy a tálibok politikai ereje vallási-ideológiai gyökereikből táplálkozik?

Az egyik deobandi irányzatot követő politikai mozgalom támogatta Gandhi mozgalmát, majd Pakisztán 1947-es függetlenedése után a mindenkori pakisztáni kormánnyal olykor összhangban, olykor konfliktusban, de mindig együttműködött. Az 1979-től 1989-ig tartó afgán–szovjet háború idején hárommillió afgán menekült érkezett Pakisztánba, és Afganisztánon belül is rengeteg belső menekült volt, nem volt megszervezve többek között az oktatás sem. A deobandi sejkek iskolákat alapítottak a menekült gyerekeknek. Ezeknek a menekült gyerekeknek a biztonságérzetét megrendítette a háború, az otthonuk elvesztése és a társadalmi struktúrák felbomlása. A deobandi iskolák lebutított vallási értelmezést továbbítottak ezeknek a gyerekeknek, ami egyfajta kapaszkodót jelentett nekik a hétköznapokban. Ők lettek a tálibok, a szó maga diákot jelent. Ezt a lebutított vallásértelmezést képviselték, majd ahogy ők is bekapcsolódtak a szovjetek elleni harcba, maszkulinitásuk tovább erősödött. Ennek folyományaként is alakultak ki olyan helyi szinten is radikalizmusba elhajló vallásértelmezések, mint amilyen az, hogy a tolvajnak levágjuk a kezét, vagy hogy a nőnek burkát kell viselnie. Ez egyébként sokszor a helyi racionalitással is szembement, mert Afganisztánban vallásilag jellemzően nem ennyire radikális a helyi közeg. A tálibok 1996 és 2001 közötti kormányzásuk idején az iszlámnak ezt a fajta megközelítését érvényesítették mindenhol, de az amerikai beavatkozás miatt visszaszorultak az ország különböző részeibe, és elkezdtek sokkal reálpolitikusabbak lenni. Jelentősen nagyobb autonómiát adtak a helyi kultúráknak. Azt mondták, hogy burkát csak ott hordják a nők, ahol a társadalom megköveteli. Az általuk érvényesített saríát is ez a rugalmasság jellemezte. Erre minden lehetőségük megvolt, hiszen a saría nem egységes szabálykönyv, hanem a forrásszövegek alapján történő jogértelmezés, ami mindig helyi szinten történik, vagyis helyet ad a különböző értelmezéseknek. A Korán például azt mondja, hogy a tolvajnak vágjátok le a kezét, a prófétai hagyományokban viszont ott van, hogy egy tyúk értékéig nem büntetett a próféta sem, mert az megélhetési lopás. Ha tehát ellopott valaki egy tyúk értékével közel megegyező rádiókészüléket, akkor a helyi viszonyok döntenek. Lehet, hogy azt mondja a helyi pastu öregek tanácsa, hogy ez az ember egyébként jó családból való, hagyjuk békén, nem kéne az egész rokonságot magunkra haragítani. Vagy éppen azt, hogy ezzel az emberrel mindig csak a gond van, jobb lenne, ha az egész családja arrébb költözne két faluval, ez bizony több volt, mint egy tyúk értéke, vágjuk le a kezét. Most, amikor a tálibok azt mondják, hogy a saría keretein belül fognak kormányozni, az bármit jelenthet. A jogértelmezés mindig a helyi viszonyokat követi, ezért teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi vár az ország különböző részein élő emberekre. A túlkapásoknak hatalmas tere van, ugyanakkor a méltányosságnak is.

A tálibok a hatalmukat azzal tudták megerősíteni, hogy figyelembe vették a helyi erőviszonyokat. Ez nem lehet biztató jel az ott élők számára?

A tálibok valóban a helyi szövetségekre építenek, míg az előző kormányzat fentről jelölte ki a tartományi főnököket, és hozzávetőleg háromezer magasrangú hivatalnokot, akiket sokszor odaejtőernyőztek az adott közösségek „fejére”. Gyakran korruptak is voltak: nem a helyi érdekeket vették figyelembe, hanem azt, hogy a fentről érkező juttatásokból ők maguk minél többet lecsípjenek. Ráadásul a kormányerők, miután a fizetésük rendszeresen csúszott, gyakran útonállóként viselkedtek, például megvámolták a teherszállítmányokat. A tálibok ennek épp az ellenkezőjét tették: nagy autonómiát adtak a helyi közösségeknek. A feltételük csupán az volt, hogy ismerjék el a hatalmukat, ennek fejében helyi szinten azt csinálnak, amit akarnak. Ez az ereje a táliboknak, ugyanakkor a gyengesége is. A tálib vezetés hiába mondja most, hogy amnesztiát kap mindenki, ugyanis ezt csak ott tudja érvényesíteni, ahol ott vannak a katonáik. De még ott sem biztos, mert mindig a helyi viszonyok döntenek. Ha egy helyi csoport vagy nemzetség azt mondja, hogy ők lojálisak a tálibokhoz, de azt, aki korábban itt volt, és a kormánynak dolgozott, felkutatják és kivégzik, mert annyira gyűlölik, akkor a tálibok elgondolkodnak azon, hogy megéri-e nekik a konfrontáció a helyi szövetségesükkel. Arról nem is beszélve, hogy a tálibok számát ötven- és százezer közé teszik egy harmincnyolcmilliós, két németországnyi területű országban. Ennyi emberrel ekkora területen, pláne ahol etnikailag is különbségek vannak, nem lehet kizárólag erőszakkal hatalmat fenntartani. A tálibok tehát nem feltétlenül tudják érvényesíteni a szövetségeseiknél, amit a külföld irányába megígérnek.

Az alapján, amit a hírekben láttunk, szörnyű napok várhatnak az ott élőkre.

Így van. De nem csak biztonsági okokból. A járvány előtt az afgánok 54, azóta pedig már legalább 70 százaléka szegénységben él, vegetál. Egy ilyen közegből aki tudott, próbált eljönni – leginkább azok, akiknek volt egy pici tartalékuk, mert nem olcsó ezt az utat megtenni. Ők korábban jellemzően valamilyen módon kapcsolatban voltak a helyi vezetéssel. Most leginkább a nyugatos afgánok szemszögéből hallunk az eseményekről, hiszen ők azok, akik beszélnek világnyelveket, vannak összeköttetéseik nyugati tudósítókkal, akik őket hívják fel, hogy ott mi a helyzet, mert már régen ismeri őket, vagyis mindez egy bizonyos szűrőn keresztül jut el hozzánk. Valószínűleg eddig sem éltek különösebben jól, de mégiscsak volt bevételük egy olyan országban, ahol az összeomlás egyik oka az volt, hogy az afgán hadsereg tagjai már hónapok óta nem kaptak fizetést, ezért nem volt nagy a harci morál a tálibokkal szemben. Az egykori kormányalkalmazottak most elvesztették az egzisztenciájukat, ami miatt jelentős részük érdekelt volt abban, hogy Nyugatra távozhassanak, ami nem ment volna úgy, ha azt mondják, hogy Kabulban eddig is volt emberrablás, eddig is megöltek egy telefonért, de most már tényleg megölnek, nekünk tényleg kell a menekültstátusz. Olyanoktól jön tehát az információ, akik egyrészt tudják, hogyan kell a céljaikat elérni a mi kommunikációs csatornáinkon, másrészt maguk is érdekeltek abban, hogy ne legyen pozitív kép a kialakuló rendszerről. Azt, hogy egy átlagos afgán állampolgár, aki eddig sem élt jól a kormányerők alatt, de most talán nem fogják megvámolni a zöldségszállítmányát – mert ezt a tálibok vélhetően nem teszik meg –, mit gondol és mennyire érzi magát komfortosan, nem tudjuk. Vagy nem kommunikálja ezt a Nyugat irányába, vagy ha akarja, sem tudja kommunikálni, mert eszmefuttatása nem a mi gondolati paneleink alapján működik. A közel-keleti és közép-ázsiai iszlám világra mindenhol nagyon jellemző, hogy az ottani emberek egész más szoftveren futnak, más módon érvelnek, más a logikájuk. Igaz, a tálibok ki vannak okosítva, 2013 óta Katarban van követségük, tudják, hogy nagypolitikai szinten hogy kell mosolydiplomáciát folytatni, de nincs külföldre irányuló, profi propagandagépezetük.

Valószínű, hogy a keresztényekre még súlyosabb üldöztetés vár. Az Open Doors keresztény emberi jogi szervezet 2020-as közlése szerint Afganisztánt továbbra is a második helyen tartják számon azon országok között, ahol a legerőteljesebb a keresztényüldözés.

Az iszlám világban a keresztények jellemzően ott vannak biztonságban, ahol van hagyománya az együttélésnek és nincs társadalmi válság. Viszont amikor társadalmi válság, majd abból politikai és akár fegyveres konfliktus is kialakul, a keresztények a számarányuk miatt soha nem képviselnek nagy erőt, ezért ki vannak téve a támadásoknak. A radikális csoportok büntetlenül támadhatnak védtelen, nagy hátországgal és fegyveres erővel nem rendelkező kisebbségekre. Megteszik egyébként muszlimokkal szemben is, Pakisztánban például még a keresztényeknél is többet támadják a muszlim ahmadijja közösség tagjait.

Korábban valóban demokratikusabb ország volt Afganisztán?

A tálibok első kormányzásukkor, 1996 és 2001 között próbáltak radikális normát előírni, a 2001-es amerikai beavatkozás óta azonban mindenhol a helyi szabályok érvényesültek. Azok a közösségek, ahol egyébként is burkát hordtak a nők, továbbra is azt viselték, a fejkendő pedig Afganisztánban egyébként is jelen volt, leszámítva a divatosodott elitet. Sokan felkapták azokat az interneten terjedő képeket, amelyeken kabuli nők 1970-ben miniszoknyában láthatók, mostanában pedig már burkában. Csakhogy az ötven évvel ezelőtti képen a nyugatos kabuli elit szerepelt, a vidék nagy részén a nők nagy része akkoriban is burkát hordott. Tehát nem az ország volt ilyen szabad, hanem egy szűk kabuli réteg. Ez a réteg részben egyébként már külföldön van, az ő utódjaik, akik hasonlóan látják a világot, persze, traumaként értékelik a történteket. Mi hajlamosak vagyunk a nők fejkendőjét a szabadság hiánya szimbólumának tekinteni, de ez az európai megközelítés kivetítése arra a társadalomra. Egy olyan társadalomban, ahol közösségi szabályok érvényesek, és nem az egyéni döntés számít, ott a férfiak is keretek között élnek.

Az amerikai jelenlét szélesebb körben jelenthetett biztonságérzetet?

A helyzet az, hogy nem. A tálib hatalomátvétel előtt sem volt jó a közbiztonság Afganisztán számos részén. Jellemző volt a kiszámíthatatlanság, ahogy említettem, a különböző ellenőrzőpontokon helyi beszámolók és amerikai tanulmányok szerint is sokszor útonállóként viselkedtek a kormányerők. Megvámolták az áruszállítókat, vagy a helyiek rovására jutottak bevételhez. Sok esetben a tálibokhoz való névleges csatlakozás jelentett egyfajta szembenállást a hatalommal. De nem azért, mert a helyiek szeretik a tálibokat, hanem mert abban a keretrendszerben nagyobb szabadságot adtak nekik.

Sokan latolgatják, mire számíthatnak most az ott élők, mi következik rájuk, és elindulhat-e egy újabb migrációs hullám, ami minket is elér. Ön mit gondol?

Attól függ, mennyire tartják be a tálibok az ígéreteiket, adnak-e amnesztiát, mennyire tudják betartatni az ígéreteiket a helyi szövetségeseikkel. Most úgy tűnik, hogy korlátozottan. A közbiztonságon és a gazdasági helyzeten is sok múlik.

A tálibok 1996 és 2001 között külpolitikailag elszigetelten éltek, most viszont elismeri őket az összes környező ország, azon kívül Oroszország, Irán és Kína. Kínának ott vannak az érdekei: az új selyemút térképén ott van Afganisztán, ahol ráadásul ritkaföldfémek várnak kitermelésre. Kínának nem érdeke, hogy egyes ujgur szeparatistái Afganisztánban menedéket leljenek a tálib rezsim alatt. Az egyik tálib vezető Kínát Afganisztán barátjának is nevezte. Az oroszok szintén tárgyalásban vannak Afganisztán új uraival, nem tudjuk, hogy még ez milyen formát fog ölteni. Egyszóval: nem lehet már elszigetelni a tálibokat, az európai országoknak tehát az az érdekük, hogy valami ráhatásuk legyen a folyamatokra, főként a migráció kapcsán.

A tálibok két dolgot akarnak: legitimitást és pénzt. A legitimitást megkapják, ha elismerik őket Afganisztán urának, utat kínálva nekik nemzetközi szervezetekbe, ehhez persze nekik is úgy kell viselkedni, hogy az ne legyen politikailag kellemetlen egyetlen ország számára sem. A német kancellárnak az nem jó, ha fogadja a tálibok küldöttségét, másnap meg az egész világ látja a videót, hogy kezeket vágnak le Kabul főterén.

Ami a pénzt illeti: az uniós és más nyugati országok által dominált nemzetközi szervezetek által folyósított segélyek nagyon kellenek a táliboknak ahhoz, hogy megerősítsék a legitimitásukat. Európának lehet ráhatása a dolgokra, de ha azt akarja, hogy ne induljanak el tömegek Afganisztánból, akkor bizonyos kompromisszumokat most meg kell kötni, és el kell ismerni a realitásokat. Főleg mivel nincs kinek hazaküldeni azokat, akik nem jogosultak menekültstátuszra Európában, hiszen ahhoz kell egy fogadó fél. Azt nem tudom, mindezt uniós vagy tagállami szinten fogják-e megoldani, egyelőre sok a bizonytalanság.

 

Képek: Füle Tamás