„Boldog, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak.”
Gyökössy Endre

Az emberek nap mint nap keresik Istent, a transzcendens létezőt az életükben – osztotta meg tapasztalatát Prontvai Vera, a Károli Gáspár Egyetem adjunktusa, aki korábban tizennégy éven át a Mária Rádió főszerkesztője volt. „Hívő emberként nem tudunk többet adni a másik embernek annál, minthogy megmutatjuk az utat az élő Istenbe vetett hit felé. Amikor eljöttem a rádióból az egyetemre, akkor azt érzékeltem, hogy az akadémiai közegben is sokan keresik a szakralitást, az istenélményt, éppen ezért szerveztünk két évvel ezelőtt egy konferenciát. A Misztérium(játék) a kortárs színpadon címmel rendezett esemény három egyetem közreműködésével jött létre (KRE, PPKE, SZFE), tudományos igényességével együtt olyan volt, mint egy lelkigyakorlat, melynek kapcsán kialakult az a szellemi műhely, amely azóta is közösen gondolkodik és az akadémiai közegben megfogalmazódó kérdésekre keres kortárs és érvényes válaszokat.
Így született meg az is, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem 2026-os konferenciájának hívószava legyen a csend mint az istenkapcsolat tere a művészetekben. Idén a színház- és filmművészet, az irodalom mellett a képzőművészet, a zene és a cirkuszművészet is helyet kapott. A három szervező intézmény ideológiai nézetektől függetlenül állította össze a meghívott művészek névsorát, akiknek a munkáiban hangsúlyt kap, érzékelhető a csend” – számolt be.

„Az elmúlt időszak társadalmi hangzavarában, a mesterséges intelligencia mint mentális zajforrás korában arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy olykor a csend sokkal többet adhat, mint hogy mindenre nyelvi eszközökkel próbálunk választ találni, holott a hallgatás, a csendes szembenézés sokszor sokkal inkább megmutatja azt az utat, amelyen el kell indulni. Olyan előadók, művészek szólaltak meg konferenciánkon, akiknek a munkásságában ez a csend jelen van. Az ehhez fűződő vízió az volt, hogy az emberek elinduljanak az istenkeresésnek az útján, egy-egy műalkotás hatására, vagy a másik emberrel való találkozás vagy beszélgetés kapcsán. Magam is találkoztam olyan színházi rendezővel, aki egy előadás színpadra állítása után megkeresztelkedett. Azt szeretném, hogy akár a jelenlevők, akár az adott művészek, tudósok, vagy akár azok, akik megnézik ezeket a műalkotásokat, vagy egyszer elolvasnak egy konferenciakötetet, magukkal vigyék, hogy lehet, hogy

a csend az első lépés önmagunk felé és az Isten felé is.”

Rohanok, hogy kezdésre odaérjek. Reggel háromnegyed hétkor hagytam el az otthonom, útközben e-maileket olvasok, befizetéseket ellenőrzök, felveszem a város ritmusát, rohanok. A fiatalok, akikkel reggel hét és kilenc között dolgom van, láthatóan vágynak rá, hogy a tekintetüket a telefonjukból a valóságra, vagy valaki másnak a tekintetére emelhessék, de mégsem megy ez könnyen.
Ismét rohanok. Busz, még egy busz, metró és éppen időben zuhanok be a Károlyi–Csekonics palota báltermének nyitott ajtaján. A szellőztető berendezés enyhe, de állandó sípolással festi alá a beszélgetést.

A csend tényleg luxuscikk. 

Az erdőben, a tengerparton, a művészetben sincs teljes csend. De akkor milyen van? Ezen a konferencián szavakkal próbálják majd körülírni a csendet. A hogyanra vagyok kíváncsi. Olyan lesz, mint Fellini Zampanójának csendje az 1954-ben készült Országúton zárójelenetében? 

Képneszek. Időt kér a fény.
„Az úton létben nyílt meg az, amit a csend jelent” – fogalmazza meg Nagy Károly Zsolt református teológus, kulturális antropológus, fotográfus Böjt albuma keletkezéstörténetének tapasztalatából merítve. A sárospataki református temetőn keresztül járva munkába erősödött fel benne, hogy

a mindennapi egyszerű tapasztalatokon, útvonalakon tör át a transzcendens. 

Ez oldja fel frissen jelentkezett zajgondjaim. Nagy Károly Zsolt szerint Isten megmutatkozása nem köthető semmihez, a csendre nekünk, embereknek van szükségünk. Közülünk pedig igen sokan minden racionális elgondolásunk ellenére folyamodtunk Jézushoz. „A hit teológiailag számomra mindig a megrendültségből származik” – fogalmazta meg a lelkipásztor, aki a transzcendens erőterében való létezés nyomait kutatja.

Hogy van-e manapság sorsfordító szakrális művészet, arra Kovács-Gombos Gábor festőművész szerint igennel vagy nemmel lehetetlen valódi választ adni. Az ecsettel festett imádságokra időt kell szánni. „A festmény időt kér magának a nézőtől, a saját képzelet működését. Időtöltés nélkül nem lehet befogadni, sem elutasítani” – beszélt a festőművész a csend szükségszerű velejárójáról, egyszerre odalassítva a még rohanó gondolataimat is a templom mélyére a város közepén.

A képi érzékelés csendjéből a hangok által teremtett csendbe vezetett Soós Réka énekművész, aki a tizennyolc változatban (sic!) létező Királyi zászlók lobognak, fénylik titka keresztfának című éneket szólaltatta meg. Lajtha László zeneszerző és népzenekutató munkássága, és az általa vezetett népzenegyűjtő csoport népdalkincseiből hallhattunk jó néhányat, melyek mindegyike a közösségi éneklés gyöngyszeme. Lehetne. Legyen!

A dallamok után a zeneelméleti alapvetések világába kalauzoló Maróti Gábor zeneszerző mondatai közül mint a tengerből, ragadok ki egyet-egyet saját világukon túlmutató jelentésmezejük miatt. Ha van megjelölhető eleje ennek az útnak, akkor

 az emberi hanggal kezdődik a zenei kultúra. 

A zenében a csend funkcionális egység, mely a várakozás platformjává válhat.
Csak az ember képes várni – ez lehet két dallamív közé szorult mély várakozás („fénylik titka keresztfának”) vagy performatív csend, ahogy az John Cage művében, a 4’33’’-ban megjelenik. 

Ébresztőt fúj egy süket világnak
A személyes csendemre mért csapások a filmes blokkban a legmélyebbek. Az általam leghangosabbnak gondolt filmes világból érkező rendezők, Jakab Edit és Dér András munkáin keresztül lehetett vizsgálni, mekkora jelentősége van a nem kimondottnak. Dér András szerint tele vagyunk irgalmatlanul hangos, üvöltő képzőművészeti alkotásokkal, melyek mellett a film minden zajossága eltörpül. „A csend kontemplatív állapot, melyben azt keresem, hogy mit mond a Mindenható, miért vagyunk a világon” – vallja a filmes.

Jakab Edit egyik mozgóképes válasza a csend erejére Szarvasbőgés című dokumentumfilmjében úgy jelenik meg, hogy a roma nagyszülők nevelte két kisfiú mindennapjait spontán módon szövi át az Istenhez való kapcsolódás – úgy is, hogy a család adományokat gyűjt a náluk szegényebbeknek.

Éles, látványos és teljes fordulatot tesz autóval az országúton az In Praise of Angela villanyszerelője, aki folk-popban megmutatkozó tehetségét értékeli át a csendben. A felesége adta szabadság is segíti abban, hogy eljusson a felismerésig, hogy „fontosabb történik annál, mint amit az egója, a zenészi ambíciói diktálnak.”

Az elveszettnek bélyegzett istenkeresők és a szentnek beállított drámai vétséget elkövetők történetei jelennek meg Dér András rendezéseiben. Az Árnyékszázad a Fekete Lyuk nevű szórakozóhely fiataljait mutatja meg, akik egy mágikus, sötét oldalt ismernek, miközben mindenük azt üzeni: szólítson meg engem az Isten.

Annak az egyszerű állításnak az igazságára világított rá a két rendezés, hogy a süket nem hallja a csendet.

A jelenlét ereje
„A felkészülés csendje fogja meghatározni egy munka súlyát” – mondja Szigethy Norbert táncművész Immobile című előadása kapcsán. Elképesztő sebességgel beszél és már nem tudom eldönteni, hogy valóban széles mozdulatokkal kíséri-e szavait vagy csak odalátom.
„Az egyházi nevelés része a folyamatos küszöbön lét” – fogalmazott az alkotó, aki maga is tapasztalta, hogy a koszinusztétel és a mise közötti váltás mit kér a tanulótól, vagy mit kér a színház tempója az alkotótól. A fiatal rendező az őrült tempóval és megosztottsággal szemben megfogalmazott gondolatait sűríti egy-egy rendezésébe. A fizikális és idegrendszeri felkészülés példájaként említi, amikor a CHECKin című darabjában Nagy Nikolett táncművész tizenkét percen keresztül áll fel egy székről.

Önmagával való kapcsolatról, kovászról és kenyérről beszél, miközben én már egy fiatal lányt figyelek a hátsó ajtóban.

Akrobata. Yaroslava Litvinenkónak hívják, ezt a kezemben lévő programból tudom. Áll a bálterem hátsó, szárnyas ajtajában, testre simuló, csillogó fellépőruhában, cirkuszi sminkben, a koncentrációja, kibillenthetetlen stabilitása újra és újra odavonzza a tekintetem szuggesztív jelenlétére.

Időközben már Demjén Natália, levegőakrobata, Yaroslava tanára a terem másik végében arról beszél, hogy

amikor a csend különleges jelenlétté válik, az előadó közelebb kerül saját valóságához – ebben jöhet létre az istenkapcsolat. 

A megfelelő pillanatban Yaroslava elindul a rögtönzött pódium felé, elfoglalja helyét a kézállófán. Természetesen fejjel lefelé. Mintha lábbal kapaszkodna, úszna az ég felé. Lélegzetelállító a szépség, a technika és a stabilitás együttes megjelenése.
A gyakorlat után a tizenöt éves lány elmondja, hogy négy éve él Magyarországon, több társával együtt érkezett a háború elől, a cirkuszművészet a menedék és a túlélés esélye is lett számára.

A színészi jelenlétről kérdezi Visky András drámaíró Vecsei H. Miklóst, aki ezt a készületi, kiüresedett állapotot többek között úgy is láttatja, mint amikor egy ember a saját ajtaján kopogtat. „A szó sosem pont arról szól, amiről beszél, csak valamiről, ami nagyon hasonlít hozzá” – mondta a színész. Én pedig egyre nehezebben fogadom el magamtól, ahogy szavakkal művészi megjelenítések csendjébe taposok, amikor azt próbáljuk meg közösségi programként megérteni, hogyan válhat a színészi játék Isten jelenlétének közvetítőjévé. Például Vecsei H. Miklós József Attila-estjének szuggesztivitását elemezve.

„A hitem és a színházhoz való viszonyom ugyanaz” – mondja az alkotó. „Átéled a pillanatot és a színpad lesz a valóságod. Maga az állapotod a valóság, nem pedig a körülötted lévő tér és az idő. Így nem 0-24-ig tart a valóság, mivel az az átélt és megérkezett helyzetek sorozata. Így minden ebben töltött idő ünnep.”

A vajúdás ideje – a másfajta csend
Van olyan eredetmítosz, melyben az „öreg istenek az embereket a zajért száműzik” – Bodor Attila bibliakutató egy ősi teremtéstörténetet idézve vezet Kedves Emőke rendezésének világába.

Képzeljünk el egy áttetsző nylonfüggöny mögé dugott nyomasztóan szűk játékteret! A függönyön vetített képek sora, mögötte áttetszik a színészi játék. Hang nincs. Csak ha a néző felteszi a fülest. A színészek suttogó beszédhangon játszanak.

A Temesvári Csiky Gergely Színházban mutatták be Tuncer Cücenoglu, török drámaíró Lavina című művét, melynek rendezési sajátossága pontosan reagál a szürreális történetre, melyben egy falu lakói az év kilenc hónapját teljes csendben töltik a lavinaveszély miatt. Természetesen gyermeket sem szabad ilyenkor szülni, tehát a házastársi intim együttlétek is ennek megfelelően vannak szabályozva.
A dráma egy megindult szülés kapcsán bontakozik ki egy háromgenerációs családban. A fiatal pár bár a szabályok szerint élt, de senki nem hiszi a családjukban sem a koraszülés valóságát. Az előadás egésze fojtott, suttogó beszédhangon zajlik.

Lefojtott élet, igazság, hazugság, halálfélelem, becsület, indulatok. És csend, mindenek fölött: csend.

Kiszámíthatatlan csend
„A vers a legzajosabb médium, ami telítettségében túlhalad a hétköznapi nyelven” – fogalmaz Lapis József irodalomkritikus Molnár Illés költővel való beszélgetésében. Ahol a költő mégis arra helyezi hangsúlyt, hogy az irodalmi formák közül a versben nyilvánul meg a csend a leghatározottabb módon. A protestáns hagyomány nyelvközpontúsága számtalan dekonstrukción túl sem mond le a nyelvről. A költő szerint amellett, hogy a vers hagyja a legtöbb fehér területet a papíron, gyengeségében erős, így „lehet ereje a versnek visszaadni a szavak súlyát.”

Irodalmár és költő párbeszéde percenként öt súlyos kijelentéssel vezet át az ennél is nehezebb terepre, a Jelenések könyve világába – „…csönd lett az égben, úgy egy félórára.” (Jel. 8,1) Az üvegtenger tükörjegén, a konferencia záró beszélgetésében Prontvai Vera kérdezi Visky Andrást arról, hogyan válik a csend kisajátíthatatlanná, az irodalmi alkotás megismételhetetlen találkozássá.
A Kitelepítés című regényben megjelenő csöndszólamot Dés László a szerző engedélyével valóban megírta. Zenévé tette.

Visky András szerint a csend a jelentéstelítettség, a nem diszkurzív módon átvett jelentés, ami közös eseménnyé válik.

„Szeretem, amikor a csend a tenger állapotához van kötve” – ragadok ki egyetlen vékony és önmagában a többiről szerényen lefoszló szálat a diskurzusból saját használatra, hogy a teljes beszélgetés meghallgatására biztassak mindenkit.

„A tökéletesség a halál attribútuma, nem az életé.” (Visky András)
Alkotások, szövegek, mozdulatok hétköznapi, lassú, hirtelen és gyors, archaizáló és progresszív elemek mindegyike a jelenünk, a megélt valóságunk része. A kortárs kultúra minden részére tud reagálni a szent nézőpontja, a Fekete Lyuktól a fehér lapszélig. Az ítélet csendjéig eltöltött időben van mód találkozásra, szembenézésre.

A konferencia beszélgetései is egytől egyig minősített találkozások a kérdezők és beszélgetőpartnereik között – a cikk kereteit szétfeszítette volna már az is, ha a pontos titulusokat végigsorolom. Mi dolgunk lehet mindezzel, felületes újságírói karcolatait olvasva a napnak?

Talán hogy egymás csendjeit, az Isten csendjét helyesen értsük, mindennapi csodáink része lehet. Két, szemmel láthatóan instabil kézállófán, fejjel lefelé, égre emelt lábbal. Van-e ennél szürreálisabb csend?
Visszafojtott hangunk a rendező mindig hallja.
„Csendszólamok” – tiszta erőből.

Van egy tüneményes község Zalában, Valkonya. Egyetlen templomát keresztülszeli a járda a hívek padsorai és a szentek szentje között. Falai nincsenek. Annyira kerestem valamit ottjártamkor, hogy észre sem vettem azt a járdát. Hogy észre sem vettem azt a templomot. Hogy észre sem vettem azt a szellőt, ami átjárja.
Ott szól a csend a nem létező falak között. Ez a kis valkonyai templom talán jobban mutatja, milyen szerepe lehet a művészi eszközök egyikeként az Istennel való párbeszéd lehetőségét ezerféleképen megteremtő csendnek. Ott vezet az út, éppen a templomon keresztül. Megkerülhetetlen.

Nagy Károly Zsolt úgy beszélt a sárospataki református temetőről, mint ahol az élet állandó jelei mutatkoznak, folyton-folyvást tetten érhetőek.
Mit kívánjak magunknak? Cirkuszi nagyjeleneteinkből jussunk a lecsendesített tenger még csendesebb partjára.

A teljes konferencia hanganyaga hamarosan elérhető lesz a Károli Gáspár Egyetem honlapján.

Képek: Nagy Botond, Füle Tamás, Prontvai Vera