Engedje meg, hogy a mezítlábas református ember fejével és szívével tegyem fel a kérdést. Ha egy majd' 450 éves műből új fordítás készül, akkor az azt jelenti, hogy ma is van küldetése. Mi az Institutio aktualitása? 

Ugyanaz, ami 450 esztendeje, ha jól értjük és szemléljük a reformációt. Kálvin fő törekvése az volt, hogy a maga korának emberét elvezesse az evangéliumhoz, Isten Krisztusban kinyilatkoztatott szeretetéhez, az egyetlen forráshoz, amely minket keresztyénné tesz és keresztyénként éltet. Kálvin maga is jelzi ezt az Institutio újabb meg újabb kiadásaiban (sokszor átdolgozta), hogy szándéka szerint egyszerű bevezetést, eligazítást akart adni részben a keresztyén kegyességhez, részben pedig  a Szentíráshoz. 
 

Egyszerű eligazítást? Ön szerint az Institutio a maga 1500 oldalával, kálvini, jogászi szövegezésével, a XXI. század embere számára egyszerű eligazítás tud lenni? 

A jogászi szöveg kifejezést rendkívül zavarónak tartom, ez puszta előítélet. Igen, Kálvin jogot is tanult, sőt jogászkodott is, például megszervezte Genfben a szemételszállítás rendjét (ha úgy tetszik, ő volt az első öko-teológus), és nagyon sok esetben segítségére volt a Genfi Nagytanácsnak jogi szövegek megfogalmazásában. De a diplomácia nyelvéhez is értett, számos levele elegáns, a kor humanista stílusában megírt szöveg. De Kálvin mindenekelőtt prédikátor és tanító volt, mégpedig nagy hatású és egyszerű nyelven beszélő prédikátor. És Biblia-magyarázó volt, tehát az egzegézis tudományát is magas szinten művelte. És rendszerező teológus is volt. Hogy aztán ez érthető-e vagy sem, ezt, szerintem, csak az Institutio elolvasása után lehet megmondani. Mindazonáltal én hadd idézzem fel egy teológiai professzorom visszaemlékezését: konfirmandus gyermekként, 13-14 évesen folyamatosan gyötörte a lelkipásztorát különböző „teológiai kérdésekkel”, mire a lelkipásztor a kezébe adta az Institutiót: olvasd el, kisfiam, s ha kérdéseid támadnak, megbeszéljük. Azt mondja a professzorom, hogy természetesen sok mindent nem értett, sok minden zavarta, szófordulatok, kifejezések, teológiai témák, de ahogy latinul mondjuk, a ductuszát, a lendületét, az irányát tökéletesen megértette az Institutiónak. Nagyon röstellném, ha a XXI. század művelt európai embere, kötelező általános iskola, sőt, kötelező középiskola után azt mondaná, hogy kevésbé érti az Institutiót, mint azok az amszterdami kikötői munkások, akik a XVI. század végén olvasták és vitatták. Igen, bizonyos értelemben nehéz megérteni, mert a  450 évvel korábbi műveltség nyelvén szól, roppant teológiai viták sűrűjében, és hatalmas egyháztörténeti, kegyességtörténeti anyagot görgetve maga előtt. De ha úgy olvassuk az Institutiót, mint amelyben Kálvin voltaképpen a Szentírást magyarázza, értelmezi, a szentírási kinyilatkoztatásokat csoportosítja, s kulcsot akar a kezünkbe adni, hogy az igét megértsük, akkor azt tudom mondani, hogy ennél már csak magát a Szentírást nehezebb megérteni.

Az azért meglepett – és továbbra is kételyeket támaszt bennem –,  hogy találtam 21 soros mondatot a fordításban.  Ön szerint hány magyar fiatalt lehet rávenni, hogy egy ilyen jellegű szövegnek nekiüljön, és aztán azt lelkiismeretesen saját hite ápolására és erősítésére végigolvassa? 

Ha a bankoknál kötött szerződések apró betűs kitételeire gondolok, azt hiszem, azokhoz képest Kálvin szövege szellős, világos és egyszerű, s lám, hány magyar fiatal és felnőtt gondolkodás nélkül aláírta a 20-30 oldalra rúgó sűrű, apró betűs részeket. Akár úgy is, hogy az első sorát sem értette azoknak a kifejezéseknek. Egy 21 soros mondat az Institutióban minden bizonnyal felsorolásnál jelentkezik, ahogyan Kálvin a különböző igehelyekkel érvelve sorakoztatja az bibliai idézeteket. Ez szép nagy körmondat, több ilyen is van. Csak egyet hadd említsek, amikor arról beszél, hogy Jézus Krisztusban hogyan teljesedtek be az ószövetségi alakokban foglalt isteni ígéretek, és azt mondja, hogy a mi Ábrahámunk Jézus Krisztus, a mi Mózesünk Jézus Krisztus, a mi Dávidunk Jézus Krisztus, a mi Sámsonunk Jézus Krisztus, a mi prófétáink Jeremiásunk, Ézsaiásunk Jézus Krisztus. Már ez így, csonkán is négy sor. Nem az a mérték, hogy milyen hosszú egy mondat, hány pontosvessző, elválasztójel van benne. Ez egyszerű adottság. A kérdés az új fordítás kapcsán az, hogy olvashatóbb-e, érthetőbb-e, mint a 100 évvel ezelőtti. Igen, feltétlenül. 100 évvel ezelőtt Magyarországon volt egy furcsa fordítói divat, a régi szövegre a fordító szándékosan rátett némi patinát. Vagyis szándékosan archaizált, azzal, hogy ettől lesz a szöveg régi és nemes. Mindig csodálkoztam, hogy Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Ady Endre irodalmi nyelvének a korában hogyan lehetett Kálvint olyan nyelven fordítani, amilyen magyar irodalmi nyelv nem is volt soha. Ez csak valami fiktív irodalmi nyelv volt. Pedig Kálvin szándékosan egyszerűen, átláthatóan és szellősen fogalmazott, azoknak akart segíteni, akik – ahogy mondja – megízlelték Jézus Krisztus jóságát, és szerettek volna ismeretében továbbjutni. Tehát önmaga szándéka ellenére hatott volna, ha túlbonyolított, skolasztikus, dogmatikus szöveget enged meg. Persze, én belülről látom, hiszen a szaklektor belülről nézi a szöveget. De amikor nyomdába került, egy darabig nem vettem elő. Most, „pihenten”, csak azt tudom megállapítani, hogy egyszerű és olvasható. Ha valamiért nehéz, csak azért, mert az isten nélküli embernek nehéz hozzászokni ahhoz, hogy egyáltalán Istenről gondolkodjon. Nyilván nem egy évre készült a mű, a fordítás sem egyszerű jubileumi kiadvány, hogy most akkor nagy hórukkal ezt kapja elő mindenki, s rögtön olvassa végig. Ilyen terjedelmű munkát régen sem lehetett egy szuszra végigolvasni.

Az Institutio tehát szakirodalom, kifejezetten teológusoknak, lelkészeknek? 

Nem, ennél sokkal több. Természetesen a teológusoknak szakmunkának számít, hiszen Kálvin hatásánál fogva megkerülhetetlen. Mindazáltal mind reformátusoknak, mind nem-reformátusoknak, keresztyéneknek és nem-keresztyéneknek egyaránt szól. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: ki volt ez a Kálvin és miről beszélt? Hallgassuk meg őt is! Az az érzésem, hogy számos vaskos előítéletünk van Kálvin kapcsán, s ezeket a Kálvin-ellenes propaganda, lett légyen az római katolikus, lutheránus (a XVI. századról beszélek), majd a nem-keresztyén, ateista propaganda (a XIX-XX. században) szépen bensőségesítette, s bizony, református emberek is vannak, akik Kálvin minimális ismerete nélkül tudni vélik, hogy ki volt Kálvin János és miről beszélt. Nézzük meg, olvassuk el, miről beszél Kálvin. Nagyon érdekes dolgok fognak kiderülni.

Szaván fogom, érdekes dolognak számít, amikor azt mondja, hogy „eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, hogy mit akar, mi történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenki a két cél valamelyikére teremtetett, ezért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra. Mindenkit e két cél valamelyikére teremtett." Azt gondolom, hogy a Kálvinról kialakult negatív képhez a fenti és hasonló mondatok sajnos jelentősen hozzájárultak.   

Én meg tudnék ilyen mondatokat idézni, hogy: az egész életnek Istennel van dolga, vagy: Isten az embert az Ő dicsőségének képmására teremtette. Vagy: Jézus Krisztusban Isten örökkévaló szeretete elháríthatatlan és fenséges módon feltárult. Ha megnézi az olvasó a kötet szómutatóját, láthatja, hogy a predestinációról szóló fejtegetésnek meghatározott helye van az Institutióban. Azt is látni fogja, hogy egyrészt ugyan mondja Kálvin, hogy ez Istennek rettenetes dekrétuma, de azt is mondja, hogy ez vigasztaló elhatározása Istennek. Azt is mondja, hogy vigyázni kell, hogy erről beszélve a helyes  úton maradjunk, mert egyébként abba a hibába esünk, hogy Isten elrejtett titkaiba akarunk bekandikálni ott, ahol nem lehet. És akkor máris ott vagyunk annál a kérdésnél, hogy miért tartotta fontosnak egykor Ágoston egyházatya is erről szólni, és miért beszélt erről Aquinói Tamás is, miért beszél erről a kérdésről Karl Barth, és miért beszélnek a nagy teológusaink mind az eleve elrendelésről, amikor eljutnak a tapasztalatnak és a kijelentésnek erre a határvidékére?

Talán pont az a magabiztosság irritál sokakat, amivel Kálvin a határvidékről, a titkok titkáról beszél. 

Miért parancsoljuk meg Kálvinnak vagy Augustinusnak vagy Barthnak vagy akárkinek, hogy ne megpróbálja megérteni azt, amiről az Isten igéje beszél? A predestináció-tan spekuláció lenne, ha az isteni kiválasztás keresztyénségbe belopózott gondolat volna. Kálvin tiltakozott volna ellene a leghatározottabban. De olvassa a Római levelet, a Galata levelet, olvassa Ábrahám történetét, a Zsoltárokat, és egyszerre ott magaslik előtte a kérdés. Ha tehát mi dadogunk ebben a kérdésben, megrettent bennünket ez az isteni kinyilatkoztatás, az nem ok és alap arra, hogy azt mondjuk: vannak ugyan a Bibliának bizonyos részei, de voltaképpen nincsenek is. Kálvin nem tud így tenni, hiszen azt ígéri olvasójának, hogy Isten teljes igéjét  próbálja magyarázni. Továbbá Kálvin a reformáció második nemzedékéhez tartozik. Nem ő kezdte a vitatkozást a predestinációról, hanem Luther és Erasmus. S ez olyan forró vita volt a XVI. század derekán, amit senki nem tudott kikerülni. Római katolikusok, protestánsok egyaránt vitatkoztak róla. Lehet, hogy ma ez nem olyan izgalmas téma. De ott van az igében.

Igaza van, kiragadtam egy mondatot a teljes műből, de ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy miért is alakult ki Kálvinról ez a nagyon negatív kép. A mai hétköznapi ember ha az idézett  mondatot elolvassa, abban a pillanatban, ott teszi le. Tudom, az idézet a harmadik könyvben van, s mire addig eljut valaki, mély bepillantást nyerhet a kijelentés világába. 

Miért alakult ki ez a kép? Azért, mert nagyon kevesen olvasnak Kálvint, hanem inkább egy-egy idézetével szórakoztatják a nagyérdeműt. Itt az ideje Kálvint kézbe adni. Mondok egy abszurd témát. Ez a Kálvin-szapulás olyan, mintha valaki azt mondaná a Bibliáról, hogy a Szentírás nem egyéb, mint egy törzsi istenség bosszúálló nyilatkozata. Hogyan?! Tessék csak odaadni az emberek kezébe Isten igéjét, lapozzanak bele, olvassák végig, és egyszerre csak teljesen más kép bontakozik ki, noha valóban ott van a Szentírásban, hogy Isten megvédelmezi népét, oltalmat nyújt neki, hazát ad neki stb. Előítéletekből százemeletes épületet lehetne építeni.

Az azért érdekes, hogy míg számos katolikus szentről rendkívül pozitív kép alakult ki, addig mi, reformátusok évszázadok óta küzdünk a Kálvin-képpel és hite, világos bibliai gondolkodása nyomokban sem kerül át a köztudatba.

Azt hiszem, azért, mert erre maga Kálvin sem tartott igényt. Nem véletlen, hogy jeltelen sírba temettette magát. Talán azért is, mert tisztában volt a saját szellemi erejével (a maga korában Európa egyik legnagyobb hatású gondolkodója, reformátora volt). Ha valamit mégis, a személyi kultuszt meg a felmagasztaltatást iszonyatosan gyűlölte. S azt is tudjuk, miért. Van egy kedves zsoltárunk, sokat énekeljük: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik. Hogy jut el a szarvas a vizekre? Hogyan találunk el az élő vizek forrásához? Kalauzokra, segítőkre, útmutatókra van szükségünk. Nem az Institutio az élő víz, az csak útjelző tábla. Ha eljutottunk az élő vízhez, elvégezte szolgálatát.  Az pedig a protestáns princípiumból  következik, hogy középkori értelemben nem fogadunk el semmiféle szentkultuszt, mert mindannyian, akik a Szentlélek áldó ajándékát megkaptuk,  egyetemes bibliai értelmezésben kötelesek vagyunk szentté lenni: „Szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok.” Kálvin ebben gyakorolta magát. Továbbá a protestáns princípiumhoz az is hozzátartozik, hogy szabad és kell is vitatkozni. Kálvin nem tekintette vitathatatlannak a tételeit.

Az Institutio tehát nem tévedhetetlen? 

Jaj, nem szentírás az, bocsánat! Az Institutióval nem Bibliát adunk az emberek kezébe. Egy biblia-magyarázó nagy hatású munkája ez, amit olvasva, s akár Kálvinnal is vitatkozva (én sem értek egyet minden tézisével) kedvet kaphatunk a Szentírás olvasásához, az abban való elmélyedéshez, és viszont: megsejthetjük, mi volt az a lényeges vonatkozás, ami Kálvint ebben a tájékozódásban mozgatta.  Abban pedig nincs különbség.

Az egész Institutión érződik az a történelmi kor, amiben íratott. Ma is ezt a művet írná meg Kálvin, mint 450 évvel ezelőtt? 

A nagyja valószínű ugyanaz lenne, hiszen az Institutio leglényegesebb vonásai Szentírás-értelmezések. Az biztos, hogy a negyedik könyv (amely az első kiadáskor, 1536-ban a legvékonyabb volt, majd az 1559-es kiadás idejére a legterjedelmesebbre duzzadt) más lenne. Maga Kálvin is jelzi, hogy ez a rész a hitviták, tárgyalások, ütközések, polémiák során folyton duzzadt. Óriási tétje volt ugyanis azoknak a történeti-szellemi vonatkozásoknak, amelyek a viták során előkerültek. Nyilvánvaló, ez a rész ma másmilyen lenne, hiszen 450 év alatt sok minden történt. Lehet, hogy ha írna pl. az egyházi visszaélésekről, akkor nemcsak a pápás egyházat, hanem a református egyházat is ostorozná. Lehet, hogy többet írna az ortodoxiáról, és teljesen újat az ázsiai, afrikai, amerikai keresztyénségről, amit nyilván a maga korában nem ismert. Csak a rendelkezésére álló forrásokat kutatta, tárgyalta, vizsgálta. Mindazáltal a negyedik könyv így is arra tanít, hogy ha a szemléletünk nem kriszto-centrikus, hanem ekklézio-centrikus, elvétjük a dolgot. Ezen azt értem, hogy ha nem Krisztus áll a hívő élet középpontjában, hanem az egyház, akkor könnyen ugyanabba a hibába esünk, amit a reformátorok oly keményen ostoroztak. Az ostorozást Luther (sőt, korábban már Erasmus!) indította, aki az irgalmas Istenhez akart eljutni, és azt találta, hogy éppen az Isten által adott legdrágább és legszentebb segítőeszköz lett akadállyá ebben. Ezt a világos  vonalvezetést viszi tovább Kálvin, és szüntelenül arra emlékeztet, hogy a keresztyén életnek Istennel van dolga, mégpedig az önmagát Krisztusban kinyilatkoztató Istennel. És ahhoz, hogy vele legyen dolgunk, Isten eszközül adta az anyaszentegyházat. Ma is itt nagy a kísértés, mint  XVI. század elején, hogy állandóan csak az egyházzal foglalkozzunk, az egyház számaival, az egyház tényeivel, az egyház épületeivel, az egyház intézményeivel, és boldog elégedettséggel ünnepeljünk és adjunk hálát, ha sikerült a toronyba betenni egy újabb harangot, ha javultak az egyházi statisztikák, de közben elfeledkezünk arról, hogy nekünk, keresztyéneknek azért van csak helyünk az egyházban, mert Isten meghívott oda bennünket, hogy a Krisztusban megszerzett üdvösségben megmaradjunk. Ez a lényeg! Ezért, bár én is úgy érzem, hogy a negyedik rész hosszadalmas, túl sok benne az egyháztörténet, sok benne a vita, s talán kicsit szájbarágós is, de ha jól olvassuk, megértjük az igazi szándékot, Kálvin szándékát.  Azért beszél erről ilyen sokat, hogy mindegyre odatereljen az élő Krisztushoz. Ez az Institutio szerkezetéből is következik. Egyébként miért nem a harmadik rész 20. fejezetét tetszik firtatni, ahol Kálvin az imádságról beszél? Megmondom igazán, nagyon kevés olyan teológiai munkát olvastam, ahol ennyire mélyen, ilyen meggyőző erővel és szépséggel tanítana valaki az imádkozásról.

Ez már az emberi gyengeség kérdése, hogy azok a fejezetek ragadnak meg az emberben, amelyek botránkozást váltanak ki. 

Jó szó: botránkozás. S az miért nem vált ki botránkozást, hogy Isten olyannyira igazságos a megváltásban? Az miért nem vált ki botránkozást, hogy Isten fütyül arra, hogy mennyit tudunk felhalmozni érdemekből, hogy aztán annak a tetejére állva belekapaszkodjunk az üdvösségbe? Az miért nem vált ki botránkozást, hogy az egyetlen igaznak, Krisztusnak meg kell halnia – érettünk? Érdekes, ezen senki nem botránkozik meg? De azon, hogy Isten öröktől fogva eltökéli, hogy beleavatkozik az elveszett embervilág életébe (erről szól a predestináció), ezen, nem is tudom, mindenki rettentő módon fel van háborodva. Sok botránkoztató kérdést tudnék feltenni Pál apostol nyomán, aki azt mondja, hogy az Úr Jézus Krisztus keresztje a műveltnek bolondság, a törvénybe kapaszkodónak meg botrány. Az is a predestinációról szól, hiszen ahogy Kálvin leírja, hogy a predestináció ősképe (mintája) és tükre Jézus Krisztus.

Végezetül: kinek ajánlja elolvasásra ezt a nem túl könnyű, ámde építő olvasmányt? 

Fogós kérdés, hiszen a beszélgetésünkből kiderült, hogy Kálvint azoknak lehet jó szívvel ajánlani, akik olvassák a Bibliát. Főleg úgy, hogy Kálvint olvasva újra meg újra oda kell lapozni az Igéhez, fel kell nyitni. Nemcsak a hivatkozások miatt, hanem a szemléletmódja miatt. Kálvin nem citátumként utal bibliai helyekre, hanem, ha szabad  ezt mondani, ő az első nagy biblia-teológus, aki kísérletet tesz arra, hogy feltárja, merre mutat a megértett Szentírás egész és teljes üzenete. Aztán az Institutióban újabb meg újabb ajtót nyit, újabb meg újabb területre visz be bennünket. Azt nem mondom, hogy ő nagy idegenvezető a Szentírásban, de azt merném mondani olyanoknak is, akik még ki se nyitották a Bibliát, bele se olvastak: ha belépnek erre a területre, Kálvin az egyik idegenvezető. Ajánlom lelkész-jelöltnek, lelkészköröknek, bibliaórai közösségeknek, s természetesen minden búvárkodó tudósnak. Továbbá mindazoknak, akik ha azt mondjuk: Kálvin János, rögtön tudnak három mondatot Kálvinról, jót vagy rosszat, mindegy. Ismerjük meg a XVI. sz. egyik legbefolyásosabb alakjának a gondolatait, üzeneteit! Ha egyetlenegy percre megengedjük, hogy Kálvin kézen fogjon bennünket, ha nem félünk tőle annyira (mert persze az embernek mindig kell valakitől félni!),  akkor azt fogjuk észrevenni, hogy elvezet bennünket Isten igéjéig, Isten csodálatos teremtett világáig, megmutatja nekünk az üdvözítés titokzatos történetét, és utána elengedi a kezünket, hogy mellénk álljon és velünk együtt szemlélje Isten csodálatos dicsőségét.

Beszélgetőtárs: Géczy Lajos