Az idei év az ifjúság szolgálatának jegyében telik, a nyár pedig – az előbbihez kapcsolódva – a generációk közötti kapcsolatok jegyében. Júliusban a Művészetek Völgye LéleKzet Református Udvara a „Nemzedékről nemzedékre” mottó égisze alatt a transzgenerációs örökségek témáját járta körbe (ajánljuk kapcsolódó videónkat és cikkünket), az augusztusi Reformátusok Szárszói Konferenciája pedig a különböző nemzedékek együttélésének, együttműködésének kérdéseit feszegeti. És nem feledkezhetünk meg a Csillagpont Fesztiválról sem, amely a szorongás és fellélegzés kettősségére építkezve igyekezett megszólítani a fiatalokat egyházuk nevében.

A Parókia portálnál is igyekszik idén a korábbiaknál nagyobb fókuszt helyezni a fiatalokra, ennek szellemében nem csupán a kapcsolódó rendezvényekről tudósítunk, hanem magunk is felkeresünk jól működő ifiket, helyezünk előtérbe az ezeket elősegítő gyülekezeti gyakorlatokat, és keressük azokat a jó példákat, amelyeket mások is eltanulhatnak – érdemes szétnézni az ifjúság címkével ellátott cikkeink között. Most, hogy túl vagyunk már a tematikus év felén, érdemes egy pillanatra megállnunk és egy kicsit elgondolkodnunk azon, mi lehet a kulcsa a fiatalokhoz való kapcsolódásnak, hol találhatunk rá erre, illetve mi minden áll(hat) ennek az útjába.



Generációs szakadékok
A hivatalos programokon általában előtérbe kerül, hogy kapcsolódni kellene a fiatalokhoz, hogy utat kellene találni hozzájuk, hogy be kell őket vonni a gyülekezeti életbe, különös tekintettel a szolgálatokra. Ezek alapján a fókusz mintha inkább ennek nehézségeire helyeződne, mintha a központi kérdés az lenne, hogyan lehetne áthidalni a generációs szakadékokat. Tagadhatatlan, hogy ezek a szakadékok léteznek, arról azonban nincs konszenzus, hogy hol húzódnak, milyen szélesek és milyen mélyek. Az is biztos, hogy e szakadékok mindkét oldaláról igyekeznek valahogy átjutni a túloldalra, vagy legalább is átkiabálni a másikhoz. Az ugyanis körvonalazódni látszik, hogy szükségünk van egymásra.

Amikor a generációs szakadékok áthidalása felől közelítünk az ifjúság felé, általában annak a reménye vezet bennünket, hogy a fiatalok lesznek egyházunk jövője. Csakhogy a fiatalok már most itt vannak és az egyház jelenének a részei, más nemzedékekkel együtt, hiszen az időseket sem tekinthetjük egyházunk múltjának – emlékeztetett minket nemrég Bella Péter lelkipásztor a Meg van írva oldalán. Ez a gondolat már a 2013-as Csillagponton elhangzott ifjabb Csomós József lelkipásztor előadásában, de mivel 2025-ben még mindig emlékeztetni kell magunkat arra, hogy a fiatalok most vannak itt, most figyelnek ránk, most van szükségük a feléjük fordulásra, ez azt jelzi, hogy aktualitásából mit sem veszített.

Érdemes azonban a kérdést nemcsak az országos egyház szempontjából megnézni! Szűkítsük le a kört először saját egyházkerületünkre, egyházmegyénkre, majd végül saját gyülekezetünkre! Mennyit érzékelünk a különféle nemzedékek jelenlétéből? Csak annyit, amennyi a tematikus év kapcsán előtérbe került? Tudunk-e a peremre szorult generációkról, érzékeljük-e az eltérő élethelyzetből fakadó eltérő kihívásokat, a nemzedékek közötti falakat? Értjük-e, hogyan működnek közösségeink nemzedékei, mi tartja egybe őket, mi az, ami közös bennünk? Utoljára mikor érdekelt minket őszintén, hogy mi van egy fiatal, középkorú, idős testvérünkkel, esetleg gyermekeikkel, unokáikkal? És másokat?



Elvárásként jelentkezik gyülekezeteinkben, hogy személyesen kapcsolódjunk lelkészünkhöz, főgondokunkhoz, presbitereinkhez, a szolgálókhoz, de ilyenkor sokszor úgy kell tennünk, mintha a generációk közötti különbségek nem léteznének, és felszívódnának pusztán attól, hogy egy közösség részei vagyunk. A közös szolgálatvégzés ugyan sokat segít a hídépítésben, de ez már egy folyamat sokadik lépése, amelyből ha hiányoznak az azt megelőző lépések, akkor nem jutunk el addig, hogy élvezzük a közös szolgálat gyümölcseit. A szakadékok tehát nem tűnnek el sem attól, hogy nem veszünk róluk tudomást, sem attól, hogy olyan pallókat rakunk föléjük, amelyeknek már a látványa is tériszonyt okoz.

A valódi törésvonalak
Ha már szűkítettük a perspektívánkat, lépjünk még eggyel beljebb körbe! Generációs szakadékok családon belül is lehetnek, a hozzánk legközelebb állók felé is hidakat kell építenünk pallók helyett, ott is elhangzik valamilyen formában az „ezek a mai fiatalok”, és az, hogy „bezzeg az én időmben”, a másik „oldalról” pedig az „ok boomer”. Jól funkcionáló családokban enyhébb, kulturáltabb, burkoltabb formában természetesen. Sokszor még csak előítéletek sem kellenek hozzá, elég a másik meg nem értése, a kellő mértékű odafigyelés hiánya, és akkor még nem beszéltünk a valós generációs traumák és a hibás szülői minták továbbadásáról, vagy az egy generáción belüli szakadásokról.

Hogy ne legyünk igazságtalanok, említsük meg, hogy ezek ellentéte is megfigyelhető sok jól funkcionáló családban, láthattunk pozitív példákat generációk szeretetteli együttélésére és együttműködésére is – és ezek a pozitív példák egyébként az egyház különböző szintjein is megfigyelhetők. Nincs veszve hát semmi, van lehetőség az egymásra találásra vagy a másikhoz való visszatalálásra, a kisebb-nagyobb közösségi köreinkbe való beilleszkedésre, ehhez azonban jóval több kell a jó példák, technikák, módszerek eltanulásánál – amelyek egyébként szintén nem lebecsülendőek –, mert amíg mindezekre csak a nagyobb gyülekezeti létszám, a hosszú távú fennmaradás vagy az önigazolás motivál minket, addig saját magunkat csapjuk be.



És végül érkezzünk meg legbelülre: a saját magunkkal való viszonyunkhoz és az Istennel való kapcsolatunkhoz! Ezen a szinten értelmét veszti a generációkról, nemzedékekről való gondolkodás, és lecsupaszodik arra, hogyan vagyunk képesek kapcsolódni. Istenfiúságunkban persze megélhetjük az apa-fiú viszony bizonyos aspektusait is, ahogyan a láthatatlan egyház részeként annak menyasszonyi mivoltában is részesedünk, ugyanakkor Krisztushoz oly módon is kapcsolódhatunk, ahogyan senki máshoz, és amely kapcsolattípusra nem működnek száz százalékosan a családi-emberi analógiák. Ideális esetben megéljük, megtapasztaljuk ezt életünk során, és ez kihat más kapcsolódásainkra is.

Mindennek tükrében ráébredhetünk arra, hogy a valódi törésvonalak ezen a szinten keletkeztek: a szakadékok okait nem a generációk közötti különbségekben kell keresni, hanem az istenkapcsolatunk milyenségében. A Teremtés Könyve alapján a bűneset során törés következett be Isten és ember, ember és ember, ember és természet között, sőt, az emberen belül is, és amíg nem találunk vissza Istenhez, addig se magunkhoz, se a másik emberhez, se környezetünkhöz nem fogunk tudni kapcsolódni – legfeljebb csak a pallók szintjén. Ahogy a fiatalok kapcsán megfogalmazódott, hogy ők a jelenünk is, nem csak a jövőnk, úgy Krisztus is csak akkor válik jövőnké, ha Ő lesz a jelen számunkra.

A szeretet szükséglete
Sokféle jól bevált módszerét láttunk már gyülekezetekben az ifjúság megszólításának, a szolgálatba való bevonásának. Első ránézésre ezek a minták nem is lehetnének eltérőbbek, hiszen ahány ház, annyi szokás, ebből mégsem lehet azt a következtetést levonni, hogy bármilyen módszer célravezető lehet. Ráadásul éppen fentebb elmélkedtünk arról, hogy a módszere való kizárólagos építkezés önbecsapáshoz vezet. Az sem elég, ha csak adottságokra, tehetségekre, karizmára támaszkodunk. Ezek persze Istentől kapott tálentumainkból erednek, amelyekkel élnünk is kell, ugyanakkor arra is láttunk már példát, amikor Isten pont az e téren meglévő hiányosságainkat pótolja ki. Ha teret engedünk Neki.



Mi volt mégis a közös pont azokban a gyülekezetben, ahol valóban élő az ifjúság? Valószínűleg a fiatalok felől érdemes választ keresni erre a kérdésre, mert úgy látom, hogy a fiatalok valódi szükségletei kapcsán ragadható meg a közös metszet. Ahol ezeket a szükségleteket felismerték, ott módszertantól és tálentumoktól függetlenül is lehetőség nyílt a kapcsolódásra. A fiatalok mindenhol egy megtartó, rájuk figyelő, őket szerető közösségre vágynak. Méghozzá azért, hogy ezáltal segítséget kapjanak a bennük lévő hiányosságok, szakadások, szakadékok, falak leküzdéséhez. Szükségük van arra, hogy szeressük őket azzal az önzetlen és őszinte szeretettel, amellyel Jézus szeret minket.

A jézusi szeretet útja az egyetlen, amely biztonságos hidat képez, amelyen visszajuthatunk Istenhez, önmagunkhoz, a másik emberhez, közösségeinkhez. Amíg nem szeretjük az Urat teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, addig felebarátainkat és a fiatalokat sem fogjuk tudni valóban szeretni, így addig nem leszünk rájuk valóban kíváncsiak. Márpedig ez a szeretet mindenki számára nélkülözhetetlen. Nehéznek tűnik, de Isten előbb szeretett minket, így elég, ha az Ő szeretetéből merítünk, ha ez sugárzik rólunk, ha ezt adjuk tovább. Arról ismerhető fel tanítványságunk, ha szeretjük egymást – úgy, ahogy Ő szeret minket. Enélkül minden próbálkozásunk csak zengő érc és pengő cimbalom.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás