Életéért hálát adva, 2013. július 27-én, szombaton 11 órakor búcsúzunk tőle a pilisszentlászlói temetőben.

A gyászoló család  

Timár Pálné Szabó Gabriella a hejőcsabai parókián született 1931. november 27-én. Életéről és szolgálatáról 2005 augusztusában írt visszaemlékezést:

Édesapám Szabó Dániel hejőcsabai református lelkész, édesanyám Eiben Gabriella, aki házasságkötése előtt a Debrecen-nagytemplomi gyülekezet diakonisszája volt. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok az elsőszülött. Az elemi iskola alsó négy osztályát Hejőcsabán végeztem, egy hatvanfős, hatosztályos, egy tantermes, egy tanerős egyházi iskolában. Remek iskola volt, remek tanítóval. Harmadikban már a hatodikos tananyag is a fejünkbe szivárgott, – hallgatva a nagyobbak feleleteit.
A nyolcosztályos gimnáziumot Miskolcon végeztem az akkori Tóth Pál Református Leánygimnáziumban, melyet az utolsó években államosítottak. Hejőcsabáról villamossal jártunk be az iskolába, háborús időben gyalog. Nagyon nívós tanári karunk volt, az akkori értelmiség elitjéhez tartoztak az egyházi iskolák tanárai. Mi pedig – a történelmi eseményektől beszorítva – teljes szellemi nyitottsággal próbáltuk magunkba szívni az általuk nyújtott tudást. Az iskola szellemi arculatát meghatározta Pap István vallástanárunk, aki tiszta keresztyén lelkületével és rendkívüli ismeretanyagával, igaz emberségével példaként állt az iskola valamennyi tanulója előtt, felekezetre való tekintet nélkül. Csendes-napjainkra meghívott fiatal szolgálattevők által kaput nyitott az ébredésnek. (Szabó Imréné született Szabó Éva, Gyökössy Endre gyakran szolgáltak köztünk.)
Mivel a misszió lebegett lelki szemeim előtt, érettségi után két célt tűztem ki magam elé: elvégezni az orvosi egyetemet és a teológiát. Debrecenben fel is vettek az orvosi egyetemre, de édesanyám nagyon féltett az orvosi pályától, s végül engedve neki utólag jelentkeztem a Teológiára. A teológiát Sárospatakon kezdtem 1950-ben és Debrecenben folytattam Patak bezárása miatt. Debreceni diplomázásom után házasságot kötöttem Timár Pál Nagykállóba helyezett segédlelkésszel. Oda kaptam én is kihelyezést egyéves Ónodon töltött káplánkodásom után. Majd Miskolc-Diósgyőrvasgyár gyülekezete lett a következő állomásunk. Innen főnökünk, Virágh Sándor eltávozott Dunamellékre, minket pedig sürgősen kihelyeztek Felsőkelecsénybe. Ide már két gyermekkel érkeztünk, majd tizennyolc év után öt gyermekkel mentünk tovább Átányba és Hevesre, ahonnan 1997-ben nyugdíjasként Pilisszentlászlóra költöztünk gyermekeink közelébe.

Menedéket adó tölgyfák
Szüleim – életem elindítói – tölgyfák voltak. Erősek, edzettek, viharállók. Lombjaik védelmet és menedéket nyújtottak nekünk, a hat gyermeknek, a nálunk folyamatosan élő segédlelkészeknek, háztartási segítségeknek, a gyülekezetnek, sőt a községnek, mely egy kiterjedt családként élt körülöttünk. De menedék, oltalom voltak a szétszóródott Isten népe számára is az ébredési időkben és az üldöztetések idején. Menedéket találtak nálunk, veszélyes helyzetben lévő emberek, zsidók és politikai üldözöttek is, akiket szüleim életük kockáztatásával hosszú időn át rejtegettek. Erős lelkük volt, mert gyökereiket mélyre eresztették az Evangélium talajába, onnan bőséges táplálékot kaptak és naponként erőt merítettek. Mózesről írja az Írás: „Erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant" (Zsidókhoz írt levél 11, 27). Így nyertek ők is fiatalságuktól kezdve tiszta szívet, belső tartást és távolbalátást. Ezt láttuk, hiteles életük példává lett számunkra is, megtanultuk, hogy a mérce, az útjelző nem a világ, hanem az evangélium.

Tárva-nyitva
Otthonunk nyitott volt mindenki előtt. Így a mozgalmas parókia számunkra megszokott és természetes lett. (Később a mi otthonainkban is nyitott ajtót talált bárki.) Nem kártya-partikra, borozgatásra jöttek a barátok – ilyet otthon soha nem láttunk –, de jöttek olykor éjszakába nyúló beszélgetésekre a magyarság sorsáról, az egyházi életről, az ébredésről. Volt köztük irodalmár, jogász, orvosok, egyházi szolgák. A beszélgetések az ige fényében zajlottak.
De voltak nagy mozgások a vendég igehirdetők révén is. Bőven voltak meghívott szolgálattevők, bizonyságtevők. Az évi kétszeri evangelizáció, a tavaszi-őszi konferenciák elmaradhatatlanok voltak. Édesapám angliai tanulmányútja kapcsán külföldi vendég igehirdetők is jöttek. Stewart Jakab édesanyjával és öccsével, Dugival többször lakott és szolgált nálunk. Nagy hatással volt ránk a hónapokat nálunk töltő Goebel Tina, aki Molnár Mária misszionárius társa volt, és felerősödni jött Magyarországra. De helyt kapott Ungár Aladár, Békefi Benő – az akkori Békefi Benő –, a minden évben visszatérő Svingor Jenő radostyáni lelkipásztor és még ki tudja hányan?!
Mozgalmas volt a parókia a cserkészektől, mivel mellettünk volt a cserkészotthon. Jöttek a gyülekezeti tagok örömeikkel, terheikkel pásztorukhoz. Nem emlékszem, hogy valaha is ez nékünk terhes lett volna, inkább valami olyan érzés töltött el, hogy a hozzánk jövő emberek mind a mi családunk. Később, mikor szüleim szövődét létesítettek a szegény munkáslányok számára, életre szóló kapcsolatok alakultak ki köztünk ezekkel a kedves, értékes lányokkal.
Az ébredés – mely átjárta a hejőcsabai gyülekezetet – minket, gyermekeket sem hagyott érintetlenül. A sok megtért fiatal közösséget alkotott. Beletartoztunk mi is. Egymás hite által valóban növekedtünk, erősödtünk. A gimnáziumban is fújt az ébredés szele, így egyre többen jártunk a keskeny úton.

Döntés egy életre
Ilyen háttérből szinte természetes volt, hogy az evangélium szolgálata számomra a legszentebb és legvonzóbb feladat lett, hiszen lételemünk volt a közösségi élet és az emberek felé fordulás.
Tulajdonképpen nem a teológia mint tudomány vonzott, hanem a misszió, melyhez a teológia eszközként szolgált. Nem is voltam soha igazán teológus, mint sok évfolyamtársam, vagy mint a társammá lett Timár Pál. De csodálattal és élvezettel hallgattam kiváló professzoraink előadásait. Az első ilyen élményem Nagy Barna professzor volt. Úgy éreztem, szellemileg az egekig röpít minket. Felejthetetlenek Török István és Czeglédy Sándor professzorok mély tartalmú órái is, és a kedves Erdős Károly gyakorlati tanításai görögóra keretén belül.
Tanultam bár, de a tanulás mellett hamar megtaláltam a számomra vonzó feladatot, a missziót. Egy lelkipásztor hívott – a nevére sem emlékszem –, hogy sok tanyán kell szolgálnia Debrecen környékén és nem győzi, segítenék-e neki. Szívesen mentem a környékbeli néhány prédikálóállomásra segíteni. Számomra természetes volt az ige tolmácsolása, mert tulajdonképpen 14 éves koromtól már vasárnapi iskolai csoportot vezettem, és a gimnáziumban is folyamatosan összeültünk diáktársaimmal az ige köré.

A következő vasárnap is
A fiatalság magabiztosságával, a belém rekesztett tűzzel egyre több szolgálatot vállaltam. Éveken át jártam lelkipásztori kérésre Nyírbéltekre néhány református családhoz hetente istentiszteletet tartani. Míg kerestem a többi reformátust, ráakadtam a falu szélén egy cigánytelepre, ahol a cigányok a nagy homokdombokba vájt lakásaikban éltek a vajdájuk vezetésével. Ők mind reformátusnak vallották magukat, bár szerintem meg sem voltak keresztelve. Elkezdtem köztük szolgálni. Nagy örömmel fogadták. Ide hosszú ideig a szintén missziói elhivatottságú teológustárs, Batka Feri is jött velem. Mind a magyarok közt, mind a cigányok között évekig szolgáltunk. Mennyi örömben, mennyi megtapasztalásban és lelki élményben részesültem én itt! Mögöttünk állt egy teológus imaközösség Nagy Feri vezetésével. Sok-sok oldalt tenne ki, ha erről az időszakról csak szűkebben írnék is... A vonatjegy árát részben a „Zsó-Gabó mosoda" bevételéből fedeztem, részben a vajda gyűjtötte össze és vette elő a csizma szárából a pénzt, hogy menjek a következő vasárnapon is... Itt tanultam meg, hogy különböző kultúrához tartozó embercsoportokat különböző módon kell gondozni, hogy a munka eredményes legyen. Külön volt háznál a református istentisztelet és külön a cigányvajdánál az ő istentiszteletük, itt flanelográf segítségével. Milyen öröm volt, mikor énekelve vártak a cigányok a vonatnál. Mikor szálltam le a vonatról, felzendült az ének: „Rút volt szívem, sötét, De Jézus oda betért." És milyen öröm volt, mikor az idegileg teljesen elerőtlenedett magyar asszony testvér hit által valóban megerősödött és újra tudott munkába járni.
A teológia nyári szünidején, több éven át néhány hétre elmentem Tiszafüredre, Dunaalmásra a beteg gyermekekre vigyázni, az ott dolgozó diakonisszákat helyettesíteni. Ezt is nagy élvezettel végeztem, mert éreztem, hogy szükség van ott rám, és a munkámért mennyi szeretetet kaptam a beteg gyermekektől!

Törvénytelenül, de szükségből
Az első lelkészképesítő vizsgám után természetesnek vettem, hogy mint a többi lányt, engem is valamelyik intézetbe helyeznek. De nem így lett. – Édesapámat abban az időben negyven év szolgálat után eltávolították a szeretett Hejőcsabáról, a számunkra mindent jelentő gyülekezetből – politikai okokra hivatkozva –, holott az erős gyülekezeti életet akarták elfojtani ebben a munkások lakta községben. Így kerültek szüleim Csabáról Ónodra. – Éppen a kápláni vizsgám idején édesapám eltörte a lábát. Más megoldást nem látott az egyházi vezetőség, minthogy engem odahelyezzenek a gyakorló évemre. Édesapám mellé? Egyrészt nagy öröm volt és jó megoldás a családnak, másrészt tele voltam szorongással, hogy az én kiváló igehirdető apám után hogyan menjek föl a szószékre. Ő sokáig gipszben feküdt, édesanyámat meg visszatartottam, hogy ne járjon be engem hallgatni a templomba. Így nagy szorongások közt, de elindultam a szolgálatban. Az első istentiszteleti szolgálatomat 1955. október 31-én tartottam meg, amit aztán olyan sok követett. Egy éven át voltam ónodi káplán. Mivel a szükség törvényt bont, és édesapám gyógykezelése hosszú ideig tartott, így hamarosan rákerült a sor mindenféle szolgálatra. Így azt gondolom, talán én voltam az első női lelkész a magyar református egyházban, aki teljes szolgálatot végeztem – törvénytelenül bár, de szükségből. – Később gyakran visszaálmodtam magam az ónodi gyülekezetbe. Mikor édesapámat itt felfüggesztették – mivel a párttemetésre a presbiteri határozat alapján nem harangoztatott –, az állás megüresedett, de előre jelezték nékünk, hogy mi oda nem mehetünk.

Vagy itt, vagy sehol
A papi vizsgám után megesküdtünk az ónodi református templomban 1956.december 2-án Timár Palival. Ekkor Nagykállóba helyeztek engem is, mivel Pali már több mint két év óta ott szolgált. Nagyszerű gyülekezetet ismertem itt meg, bár a lakáskörülményeink lehetetlenek voltak. Három hónap múlva Virágh Sándor, akkori borsodi esperes hívott minket maga mellé, részben az esperesi hivatalban, részben a diósgyőrvasgyári gyülekezetben való szolgálatra. Mindketten szívesen fogadtuk a hívást. Az 1956 utáni levegő szabadsága érződött a gyülekezeti életben. Nagyon jó volt a sok értékes munkáscsalád között szolgálni. De jött a szorító idő. Dani öcsémet felfüggesztették, rendőri felügyelet alá helyezték, édesapámat Ónodon hiába mentette a tanácselnök, akit lincselés elől 56-ban a parókia pincéjében bújtattunk – őt is felfüggesztették állásából, sőt nyugdíj nélkül elbocsátották az egyházból. Főnökünknek, Virágh Sándornak is mennie kellett a Vasgyárból és az esperességből. Minket is útnak indítottak Felsőkelecsénybe – ahová a körülmények miatt már lelkészt sem akartak adni.
Elmentünk megnézni jövendő szolgálati helyünket. Leszállva az autóbuszról, kérdeztem, hol a parókia? Ott – mutatták. Mire én: Az istállót látom, de hol a parókia? Hát az volt az. – Piciny, kétszáz éves épület, az évszázadok alatt az országút ráépült a falára. A teteje éppen találkozott az országúttal. Két és fél szoba, konyha, kicsi kamra. Az egyik szobában az elődünk lakott. Villany, víz sehol. – Az új egyházi vezetőség azt mondta: vagy oda megyünk, vagy sehova. A rossz körülmények ellenére sok kedves ember vett körül minket a különben szép hegyi falucskában. A feszültségekkel teli utolsó miskolci év után szinte szanatóriumnak számított a piciny 280 lelkes gyülekezet.

Mintha teli templom lenne
Két gyermekkel mentünk Felsőkelecsénybe, hamarosan jött a harmadik, majd apránként még kettő. Közben a gyülekezetek lelkipásztorok nélkül maradtak körülöttünk. Akit engedett az Állami Egyházügyi Hivatal és az egyházi vezetőség, az igyekezett továbbmenni viszonylag jobb körülmények közé. Így egyre nagyobb területet kellett ellátnunk, gyalog, autóbusszal, majd egy kismotor segítségével. Jóval később lett egy Trabantunk, ami akkor kimondhatatlan nagy dolog volt. Így a négy, olykor hat falut könnyebben tudtuk ellátni.
A gyermekek nőttek. Ők hála Istennek nem látták a küzdelmet, jól érezték magukat a kedves falusi környezetben, az alsó tagozatos helyi iskolában. Ma is szívesen emlékeznek vissza tanítójukra, játszótársaikra, a sok kirándulásra, a nagy szabadságra.
A gyenge kosztolásunk, a nedves lakás és a be nem vallott gümőkóros tehén teje sajnos meghozta a bajt: két gyermekünk tbc-s lett. Fél évig voltak tüdőkórházban. Hála Istennek meggyógyultak, megerősödtek.
A gyülekezeti munka sok energiát igényelt a többi községben, de sok erőt is kaptunk hozzá felülről. Ha egyik gyülekezetben megszomorodtunk, a másikban megvigasztalódtunk. Nehéz volt a közlekedés, még a trabantos korszakban is, hiszen a hegyi utak októbertől ködösek, jegesek, havasak, takarítatlanok voltak. Sokszor úgy éreztem: így mennek a katonák a csatába. – Vagy visszajönnek, vagy sem. Ha sok szorongással is, de mentünk, tudva, hogy nagy feladatot bízott ránk az Úr: az ige hirdetését. Kevesen jártak a templomba, hiszen a bányászokat is megpróbálták megfélemlíteni és elidegeníteni. De azért a kevésért is mentünk, mert mindenütt várta néhány ember az igét, és velük együtt imádkoztunk a távol maradókért is. Egy alkalommal csak egy bányász volt a templomban. Úgy tessék prédikálni, mintha tele lenne a templom – mondta. Igen, tele van. – Itt van Isten köztünk – énekeltük ketten. – Isten a hűségre néz, biztatott az ige, és biztattuk magunkat is. Volt egy olyan gyülekezet: Trizs, ahová mindig örömmel mentünk és örömmel jöttünk el. Tele templomban hívő szívek vártak az igére. Így töltöttünk el Felsőkelecsényben 18 évet.

"Megerősítem csontjaidat"
A szolgálatok miatt a gyermekeim olykor háttérbe szorultak. Sok lelkiismeret-furdalás, sok belső feszültség és küzdelem is kísérte ezeket az éveket. Mi a fontosabb? Menjek-e negyedik faluba hittanórát tartani – zugban – vagy maradjak otthon a lázas gyermekem mellett? Közben Palinak is mennie kellett a maga területére. A sok konkolyszórás miatt fokozottan éreztük ezekben az időkben, hogy minden adandó alkalommal hinteni kell a tiszta búzát, az ige magvát.
Ez alatt egyre romlott egészségi állapotom. Kegyetlen fájdalmak gyötörtek ötödik gyermekem születése után a csípőmnél. – „Készüljön fel rá, hogy csak feküdni fog egész hátralévő életében – és készítse fel rá a családját is" – volt az őszinte orvosi vélemény. De az esti igében Isten aznapi véleménye is megszólalt: „Megerősítem a te csontjaidat...(Ézsaiás könyve 58,11). Ez megvigasztalt, reményt adott. Másfél év múlva kerültem ki Hollandiába, ahol egy professzor azonnal megoperált, mondván – ez az asszony a 24. órában van. A film alapján azt hitte, nem tudok már járni. Hogyan bírja, kérdezte? Mert reménységem volt Istenben, feleltem.
Azóta többször is operáltak. Még mindig őrzi az Úr a lábamat a fogságtól. Hála érte! (Péld 3,26).
Még a kelecsényi évekhez tartozik egy hitpróba. Mikor valahogyan észrevették az ottani Állami Gazdaság vezetői nehéz anyagi helyzetünket, főállásként kínáltak Palinak egy lehetőséget, amit úgy gondoltunk, gyermekeinkre való tekintettel el kellene fogadni. De reggel az igén keresztül szólt Isten: „valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára" (Lukács evangéliuma 9.62). Ez megállított minket. Belső harc volt ez... Istennek kell inkább engednünk. Két hét múlva hollandok érkeztek ismeretlenül, váratlanul. Isten így válaszolt. Ők lettek életünkben az Isten segítő keze.

Az állandó félelem és a felszabadulás
Miután változás állt be az egyházi vezetésben és Kürti László lett a püspök, az előzőleg már elindított átányi meghívást elfogadhattuk. Fentről is kaptunk hozzá erősítést, hogy Isten is kaput nyitott. Itt Átányhoz tartozott még Heves is, sok kis katolikus faluval együtt. Pali lett az átányi lelkész, ahol jó parókia várt ránk, én pedig a hevesi szolgálatot kaptam meg, ahová, amikor törvény szerint lehetőség nyílt, megválasztottak és beiktattak.
A hevesi gyülekezet nekem szép feladatot adott. Teljesen elesett, szinte háborús állapotok voltak. Három-négy ember járt az istentiszteletre. A templomba nem is tudtunk bemenni, olyan elhanyagolt volt. A parókián egy rendbetett szoba szolgált istentiszteleti célokat. A többi szoba romos és földes volt. – Eddig is missziói lelkület munkált bennem a sok kedves felvidéki falucskában, most újra erre volt szükség. Heves megye teljesen más terület volt, mint Észak-Borsod. Az utakat hatalmas táblák szegélyezték különböző jelmondatokkal. Például: „Előre a lenini úton!" stb. Az emberek nagyon féltek. Míg a bányászok közt is volt sok párttag, ennek ellenére még presbiter, sőt, kurátor is akadt közülük, mivel nem féltek felettébb a párttól, itt viszont a legegyszerűbb és legszegényebb ember is tele volt félelemmel. Mint a hajdani félelmetes bálványistenekre, úgy tekintettek szegény emberek egyes iskolaigazgatókra, párttitkárokra, tsz- és tanácselnökökre.
Mit lehet itt kezdeni? Az iskolákban az egyház ellen, konfirmáció ellen beszéltek a szülőknek és gyermekeknek. – A harapós kutya elől nem elszaladni kell, hanem szembefordulni vele – biztattam a szegény szülőket. Ha fontosnak tartják, engedjék a gyermekeiket gyermek-istentiszteletre, konfirmációra. Sok-sok családlátogatás, titokban való találkozás, háznál való hitoktatás, beszélgetés kísérte ezeket az éveket. Előbb jöttek a gyermekek. Aztán a nagyszülők, majd legutoljára a szülők. Nehezen, de alkalmilag csak el-eljöttek. Mert a sok gyerek szavalt, énekelt, szerepelt. Karácsony, anyák-napja, pünkösd mind alkalom volt a gyermekek megszólaltatására a templomban. Nem volt annyi vers, mint amennyi a gyermek. Így aztán születtek a versikék, szavaltak a gyermekek, jöttek a szülők és meghallották a gyermekeik mellett az evangéliumot.
És amikor eljött a rendszerváltás ideje, a Nikodémusok családostól előjöttek, örvendezve, szégyenkezve, bűnbánattal, de készséggel. Isten várta őket, és ők ezt tudták. A kis gyülekezet körülölelte őket szeretettel, megtelt a templom, öt iskolában megindult a hitoktatás. Az utolsó évek Hevesen megfeszített munkával teltek el. Igyekeztünk előkészíteni az utódlást. 1996-ban nagy szeretettől övezve engedett el a gyülekezet nyugdíjba. Még egy évig tudtam segíteni férjemnek Átányban, míg 1997-ben ő is nyugállományba kerülhetett.

Mint egy anya
A megkezdett munkát egy fiatal szolgatárs folytatja most nagy lendülettel, önálló hevesi lelkészként. Gyarapodnak, építkeznek, jó róluk hallani. A régi gyermekek már felnőttként családjaikkal tartoznak a gyülekezethez. Én meg hálásan gondolok vissza a sok Hevesen kapott lelki testvérre, akikkel együtt fáradozhattunk, akik nemcsak bekapcsolódtak, de igazi munkatársakká és imádkozó testvérekké is lettek. Sokan közülük már odaát vannak.
Jelenleg itt élek Pilisszentlászlón. Már nemcsak a diploma lesz 50 éves, de lassan a házasságunk is itt tart. Mennyi kegyelem itt a földön is, és hiszem, hogy egyszer beléphetünk a fehér ruhás sereg közé énekelni a Bárány trónusa körül.
Ötven év! Soha nem voltam a szó szoros értelmében vett teológus. De igyekeztem pásztor lenni, vagy legalább bojtár. Ha valami adatott nékem, az talán a gyámolok feladata. Némelyeket ilyesmire jelölt ki az Úr. Tulajdonképpen mint anya álltam mindig a gyülekezetekben. Nem tudtam nagy, elmélyült prédikációkat tartani, de tudtam őket szeretni, törődni velük, gyámolítani őket a hit és az élet útján. – Mennyi pelenkamosás, rántáskavarás kísérte a készüléseimet. Jó, hogy ott volt a teológus férjem, aki a jó memóriájával azonnal előhúzott egy-egy kommentárt, hogy segítsen. Így is megszületett a szentencia: „a tisztelendő úr a Bibliából prédikál, a tisztelendő asszony meg az életből."
Bizony voltak mulasztásaim bőségesen, sőt, ballépéseim is. Isten bocsánatából éltem és élek most is. De mindig örömmel gondolok vissza a megtett útra, melyet nem magunkban kellett járni. Vissza-visszajár gyermekkori álmom, mikor a templomban Jézus megfogta a kezem és vele együtt mentem ki az útra. Ez az álom valósággá vált.
Itt, Pilisszentlászlón nyugdíjasként is vannak feladataink. Természetesen első feladatunk most a család. Mind az öt gyermekünk házasságban él, tizenöt unokánk van, és itt vannak körülöttünk. Hitben járnak ők is. – De vannak más feladataink is. Kiderült, hogy a beköltözöttek között kb. 80 protestáns van. Azon fáradozunk, hogy belőlük gyülekezet váljék, és egyszer Istennek és a gyülekezetnek hajlék épüljön. Havonta vannak bibliaóráink és istentiszteleteink. Míg élünk, mindig vannak feladataink a családban és Isten országában.