(Mahatma Gandhi)

A Lepramisszió Jézus parancsának engedelmeskedve a leprabetegek gyógyítása, rehabilitálása, oktatása, evangélizálása által akar a változás eszközévé lenni legnyomorultabb embertársaink életében.

A közelmúltban két különböző fázisában láthattam meg missziónk szolgálatvégzését: az indiai Kalkuttában a jelen nyomasztó valóságát és a hangosan kiáltó szükséget (Indiában él a világ leprabetegeinek 80%-a!),  Thaiföldön pedig azt az eredményt, ami a  Lepramisszió több, mint százéves munkája során  Isten kegyelméből végbement a betegek, s rajtuk keresztül a tágabb közösség életében is.

A thaiföldi Chiang Mai-ban került sor június elején a Nemzetközi Lepramisszió nagygyűlésére, melyhez különféle képzések, s a tagországok igazgatóinak 3 napos értekezlete kapcsolódott. Ez utóbbin egy  félnapos lelki felkészülés vezetésére engem kértek fel.

Mivel  Chiang Mai-ban lepramissziós  központ is működik 1908 óta, ezt is meglátogattuk. Thaiföld azon kevés ország közé tartozik, ahol  a gyógyítás mellett az életszínvonal emelkedésével lassan megszűnik a leprabetegség, mivel az egyértelműen a nyomor velejárója. Ezért a  Lepramisszió  eddigi szolgálata is átalakult itt: szinte már csak rehabilitálásra és oktatási programokra vonatkozik. Csodálatos volt látni, hogy a hajdani betegek nemcsak testileg gyógyultak meg az évtizedek során, hanem sok közülük keresztyénné lett, sőt komoly belmissziót is folytatnak környezetükben! A megsegítettek maguk is segítőkké lettek!
Saját gyülekezetükből széleskörűen megszervezve végzik lelkipásztorukkal és munkatársakkal a városi prostituáltak, drogélvező fiatalok, börtönlakók, de az „egészségesek” evangélizálását is! Megrendítő volt hallani, hogy milyen sóvárgással várják a szolgálatukat, és nem a volt csonka-bonka leprásokat látják bennük, hanem a segítséget! A chiang mai lepramissziós kórházból áldások áradnak az évtizedek során, mely által életek születnek újjá a buddhista városban! Ez az a végcél, ahová a Lepramisszió mindenütt el szeretne érkezni! Legyen áldott érte Isten!

Thaiföld: Jamnian Laekwong, aki gyógyult leprabetegként biofarmot hozott létre, és komoly belmissziói munkát végez környezetében. A Lepramisszió álma, hogy , ide jussunk el!

Alkalmanként nemcsak azért tartja a Nemzetközi Lepramisszió a nagygyűléseit ázsiai, vagy afrikai országban, mert az ottani olcsóbb szálláslehetőségek miatt jelentős megtakarítást sikerül elérni, hanem mert ilyenkor „egy füst alatt” a térségben mód nyílik a lepramunka közvetlen megismerésére is. Így volt  lehetőségem Indiában a kalkuttai lepramissziós kórház meglátogatására. Kalkutta még indiai mértékkel mérve is megrendítő. Elővárosokkal együtt kb. 15 millió lakosának a hivatalos statisztikák szerint 25%-a nyomornegyedekben él! De ott még csak nem is ez az igaz mélység! Nem is tudják a számát azoknak, akik még a nyomornegyedekbe sem jutnak be, hanem az utcán születnek, tengődnek és halnak meg. Szívszakasztó, megrendítő, feldolgozhatatlan az emberi szenvedések mértéke. Nem lehet kikerülni, meg-nem-látni, ott van mindenütt az elképzelhetetlen mélység és szenvedés. Nem véletlen, hogy a Lepramisszió kórháza Teréz anya missziójának központjával egy utcában van – igaz, az óriási méretek miatt 7 km-re tőle! A nyomor termeli ki sok egyéb más kór mellett a leprát is! Ezért a lepra elleni harc a szegénység elleni harc ikertestvére!

Utca az egyik kalkuttai nyomornegyedben
 

A kalkuttai  lepramissziós kórház kapuja előtt már hajnal óta fekszenek a messziről jövő betegek. Nincs vége a munkaidőnek, mert jönnek nemcsak leprások, hanem mindenféle betegségben szenvedők. Hatalmas áldozattal végzik szolgálatukat a Lepramisszió orvosai, ápolói, szakemberei, hiszen soha senkinek nem mondják: „téged nem fogadunk.”
Rengeteg a leprás. Gyerekek, kamaszok, idősek. Sok esetben a háziorvosok nem is ismerik fel a betegséget, hanem egy szomszéd vagy rokon küldi az illetőt.  Az indiai állami egészségügy is foglalkozik ugyan a leprabetegekkel, de csak gyógyszert adnak a leprásoknak. Ez is nagy dolog ugyan, de a munkaképtelen ugyanúgy munkaképtelen marad utána, a vak továbbra sem lát, a koldus pedig mehet vissza koldulni. Mert elvesztett végtagjaikat nem pótolják, segédeszközt nem adnak nekik az állami egészségügyben, torzulásaik megmaradnak.

Megrendítő állapotú leprabeteg a kalkuttai kórházban.

Ehhez képest a Lepramisszió kórházaiban a teljes élethez  segítségül gyógytornát is kapnak a már meggyógyított emberek, ahol használhatóvá teszik kezüket, lábukat! Művégtagot készítenek nekik, vagy szemműtétet végeznek rajtuk, sőt plasztikai műtétet is orruk, arcuk helyrehozására. De oktatást, szakmát is ad kezükbe a misszió további életük rendezése érdekében, illetve felkarolja gyermekeiket is. Mert a Lepramisszió, mint keresztyén  szervezet, Jézushoz hasonlóan az egész embert  látja mindig: testi, lelki, anyagi, társadalmi szükségleteivel együtt, és mindezekben párhuzamosan szeretne segíteni.

Nagyon sokáig nagyon sok még a Lepramisszió teendője Indiában és más országokban is. Ma is átlagosan minden 2. percben a Földön valakiről kiderül, hogy leprás, akik közül minden 5. egy gyermek! De jó volt meglátni Thaiföldön az „alagút végét”, hogy egyszer talán el lehet jutni a „lepra nélküli világhoz”, ahogyan missziói célkitűzésként ezt valljuk.

A nyomornegyed 460. számú helyiségében lakó család gyermekeit a Lepramisszió iskoláztatja. Az édesapa leprabeteg.

A kalkuttai és chiang mai lepramissziós munkáról készített  képes összeállításomat szívesen mutatom be gyülekezetek, közösségek meghívására.

Riskóné Fazekas Márta, a magyarországi Lepramisszió igazgatója