Hipólito Yrigoyen (1852–1933) az argentin politikai élet kiemelkedő alakja volt, kétszer töltötte be az elnöki hivatalt, először 1916-tól 1922-ig, majd újra 1928-tól 1930-ig, amikor egy katonai puccs következtében eltávolították. Mint az első demokratikusan megválasztott elnök, Yrigoyen jelentős társadalmi reformokat vezetett be, törekedve a szegények helyzetének javítására és az oktatás fejlesztésére. Bár kormányzata idején számos kihívással és ellenállással szembesült, különösen az oligarchiától és a katonai erőktől, elkötelezetten küzdött az igazságosabb és demokratikusabb társadalomért. Az 1930-as puccs és a későbbi száműzetése a Martín García-szigetre visszavonulásra kényszerítette, ahol politikai elveihez hűen elutasította az általa illegitimnek tartott ideiglenes kormány kegyelmi ajánlatát. Az elnöki kegyelmet visszautasító levelét ügyvédje így zárta: „Kegyelmet csak egy vétkesnek lehet adni, Irigoyen azonban ártatlan.” (Délamerikai „Magyarság”: Parlamenti vizsgálóbizottságot követel Irigoyen ex-elnök, 1932. március. 7.o.)

Yrigoyen a jogi és politikai térben a kegyelem olyan felfogását mutatta fel a múlt században, mely a protestáns, forenzikus (jogi megközelítésű) megigazulástan számára is beszédes. A magyar jogrendben sincs olyan elnöki kegyelem (sem eljárási, sem végrehajtási, sem mentesítési esetben), amelyet azért kapna valaki, mert ártatlan. Minden esetben, ahol egy elítélt ártatlansága bizonyosodik be egy adott bűneset vonatkozásában, a bíróság hozza meg a felmentő határozatot, nem pedig a kegyelemi döntés oldoz fel. Yrigoyen érvelése azért fontos, mert itt maga a száműzött utasítja vissza a kegyelmet, rámutatva egyrészt arra az evidenciára, hogy ártatlannak nem lehet kegyelmet adni, másrészt arra, hogy aki elfogadja a kegyelmet, az beismeri bűnösségét. 

A kegyelem mint Isten ingyenes ajándéka lehetővé teszi az ember számára az üdvözülést és a megszentelődést, amit különböző módon értelmeztek a keresztény teológia történetében. Az egyházatyák közül Augusztinusz a kegyelmet Isten ajándékaként értelmezte, ami nem követelhető meg, és amely felülmúlja az ember természetes képességeit. Hangsúlyozta, hogy a kegyelem Isten szabad döntéséből fakad, és nem az emberi érdemeken alapul. Éppen ezért a kegyelem az ember által ki nem eszközölhető ajándék, sokkal inkább olyan állapot, ami a szerető Isten szuverén döntéséből fakad. Krisztus az, aki elszenvedte a büntetést vétkeinkért. Ahogyan Pál apostol írja, nem cselekedetekért, hanem „kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka.” (Efézusiakhoz írt levél 2. rész 8. vers)

Alister McGrath Iustitia Dei (2005) c. művében részletesen tárgyalja a kegyelem fogalmának fejlődését. A skolasztika korában a kegyelem természetét és működését részletesen kidolgozták, s ezzel együtt tárgyiasították is. Aquinói Tamás a kegyelmet Isten irántunk való jóságának megnyilvánulásaként írja le, mely képes megváltoztatni az ember belső állapotát és irányítani akaratát a jó felé. Szisztematikus különbséget tettek a gratia gratis data (ingyen adott kegyelem) és a gratia gratum faciens (kedvessé tevő kegyelem) között, ahol az előbbi Isten külső segítségét jelenti az ember számára, míg az utóbbi az emberi lélekben létrejövő állandó állapotot, amely közelebb visz bennünket Istenhez. Ez a kegyelem számos megjelenésének szövevényes megkülönböztetését hozta magával. A kegyelem különféle megnyilvánulásai önmagában is jóra sarkallják az embert, illetve a kegyelem a jó cselekedetekkel együttműködve jobbra ösztönzi az embert, aki így elnyerheti a habituális (magatartási) kegyelmi állapotot, mely személyében is igazságot ad az embernek Isten előtt.

A reformátorok visszatértek a kegyelem természetfölötti fogalmához, és nemet mondtak a működő-együttműködő, cselekedeti-habituális kegyelmi rendszerre. Ahogyan Kálvin is fogalmaz: „Ezt a kettőt [működő – együttműködő kegyelem] azért kellett röviden érintenem, hogy lásd, kedves olvasó, mennyire nem értek egyet még a józanabb skolasztikusokkal sem.” (Inst. 2.2.6.)

Luther Márton nyomán a reformátorok hangsúlyozták a sola gratia / sola fide (csak kegyelemből/ egyedül hit által) elvet, amely szerint az üdvösség kizárólag Isten kegyelméből származik, függetlenül az emberi cselekedetektől. Ez a nézet eltér a skolasztikában elfogadottaktól, amelyek gyakran az emberi erőfeszítéseket és a kegyelemmel való együttműködést helyezték előtérbe. A reformáció az üdvösség kérdésében az ember részéről nem az érdemszerzésére, hanem az elfogadó hitre tette a hangsúlyt, „azért hitből, hogy kegyelemből legyen” (Rómaiakhoz írt levél 4. rész 16. vers)

A Második Helvét Hitvallás is világosan beszél arról, hogy minden olyan emberi törekvés, ami érdemhez, tulajdonsághoz vagy cselekedethez kapcsolódik, az Isten kegyelmi ajándékát utasítja vissza: „Elítéljük tehát azokat, akik az emberi érdemet úgy védelmezik, hogy Isten kegyelmét hiábavalóvá teszik.” (2HH XVI.13.) Minden olyan tétel téves, mely abból indul ki, hogy az ártatlannak, a jót cselekvő embernek kegyelem adható, mert az a kegyelem már nem volna kegyelem (Rómaiakhoz írt levél 11. rész 6. vers)

A kegyelemmel együttműködő (gratia cooperans) kedvességre, jó cselekvésre való törekvést Melanchthon mintegy korabeli lájkvadászatként írja le, amikor azt kérdezi: „előcsalogathatjuk magunkból a szeretet cselekedetét, amely által kiérdemeljük a bűnbocsánatot?” (Apológia, 170. o.) Ez az elicere actum delectionis (a kedvelés előcsalogatásának aktusa) az, ami erodálja az isteni kegyelem biblikus befolyásolhatatlanságát, és ami miatt ma is szüntelenül hajlunk a kegyelem megragadására.

Ugyanúgy óv Pál apostol minket a másik iránytól is, amikor nem az ártatlanságra apellálva, hanem a bűnösségünket kihasználva próbáljuk a kegyelmet „növelni”, mint valamilyen orvosságot: „Mit mondjunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál bőségesebb legyen? Semmi esetre sem.” (Rómaiakhoz írt levél 6. rész 1-3. vers)

A böjt különös lehetőséget kínál mindannyiunknak arra, hogy megtérjünk a kegyelem egyetlen forrásához, Jézushoz, és elengedjünk minden feleslegest.

Kodácsy Tamás