Kölcsönös kapcsolódásban

„Nincs más lehetőség, mint kíváncsinak lenni rájuk – háttérszándék, önzés nélkül. Ha megérzik, hogy tényleg érdeklődöm, megnyílnak és bevezetnek az ő kis világukba.”

A középiskolás korosztályt sokan megszólíthatatlannak tartják. Testi-lelki szükségleteikben nem különböznek a többi generáció tagjaitól, ám életüket már teljesen az online világban élik. Ők ezt – az idősebbekkel ellentétben – nem választották, hanem beleszülettek. Két iskolalelkészt kérdeztünk arról, hogyan tudják megszólítani és lelkigondozni a középiskolásokat, milyen hozzáállással szabad ezt a szolgálatot végezni.

„Látniuk kell, hogy elérhető vagyok”
Sípos Péter a nagykőrösi Arany János Református Gimnáziumban iskolalelkész. Sajátos módszerrel hívja be a diákokat a lelkigondozásra.
„Látniuk kell, hogy elérhető vagyok, nemcsak fizikálisan, de az online térben is. Posztolok egy kérdést, felvetek egy témát, és ekkor már a diák személyesen is fel meri tenni az ő kérdéseit. Meghirdetem a lelkigondozói órát, ilyenkor bent ülök a teremben, és a diák azt látja, hogy gitározok, zenét hallgatok. Nem direkt kérdéssel jön, hanem látja, hogy zenélek, ennek alapján elindul közöttünk a beszélgetés. Szükség van kapcsolódási pontra, mert egyébként nagyon nehezen tudják elmondani, hogy Peti bácsi, baj van. Ilyenkor általános témákról kezdünk beszélgetni, például hogy hol tanultam gitározni. Ezeken keresztül megteremtődik a kapcsolat, és nagyjából három kör után eljutunk az igazi problémához.”

Ha nem vagyunk jelen az online térben, akkor szinte lehetetlen elérni a mostani generációt.
„Ők már nem járnak össze és teáznak, hanem mindent a Facebook-csoportban beszélnek meg. Miközben egymás mellett ülnek a buszon vagy különórára várnak, telefonoznak. Sorozatot néznek iskola után, és közben fenn vannak a  Facebookon, emiatt nehéz filmklubot szervezni, mert a felét nem látják a filmnek. Itt a nagy kérdés, hogy kivegyem-e a kezükből a telefont, ez milyen hatást váltana ki. Azt tapasztalom, ciki számukra, ha kiderül, valaki lelkigondozói órára megy, mert biztos van valami baja. Mindenkinek van, csak vannak, akik ezt bevallják és segítséget kérnek. Az Instagramon is jelen vagyok, ott teszek különféle kérdéseket teszek fel. Ez is tér a lelkigondozásra, visszakérdezek, és erre reagálnak.”

Ebben a helyzetben próbál az iskolalelkész kaput nyitni az iskola és a gyülekezet között. „Mindig kérdés, hogy milyen benyomásai vannak egy diáknak a gyülekezetben, milyen lehetőségei vannak bekapcsolódni a helyi közösségbe. Az iskolán keresztül kommunikálni lehet, mit jelent gyülekezethez tartozni. Hogy milyen eredményei vannak ennek, ez nehéz kérdés. Egy diák számára általában fontosabb, hol tanuljon tovább, mint hogy el tud-e menni vasárnap templomba az egyetemi évei alatt.”

Az ő bevonásuk az iskolai és gyülekezeti közösségbe nem lehetséges a tanárok, nevelők, lelkészek őszinte érdeklődése nélkül. „Nincs más lehetőség, mint kíváncsi lenni rájuk – háttérszándék, önzés nélkül. Ha megérzik, hogy tényleg érdeklődöm, megnyílnak és bevezetnek az ő kis világukba. Ha látják, hogy értek néhány szlenget, ismerek pár kifejezést, megnyílnak. Ők is tudják, hogy egészen más minőségben vagyok jelen az online térben, de megbíznak bennem, így kölcsönössé válik a kapcsolódásunk. Küldik a mémeket, poénos videókat, én pedig csak kapkodom a fejem. Nevetek – de velük együtt és nem rajtuk. Így én is segíthetek nekik elmondani, mit mond Isten, hogyan gyógyulhatunk az ő szeretete által. Ha ez a befogadás és nyitottság nincs, kommunikációs szakadék keletkezik, és teljesen esélytelenekké válunk a szolgálatban.”

Nem hitre, hanem hitben
Szőke Imréné Barócsi Judit 1992 óta szolgál Kunszentmiklóson – hosszú évtizedek állnak mögötte lelkészként, vallástanárként. Több szerepben végzi hivatását: vallástanár, karvezető, a kunbábonyi gyülekezet vezetője. „Mindenes”, aki az adott pillanatot szeretné megragadni iskolalelkészként.
„Úgy főzök, ahogy vezénylek, ahogy vezénylek, úgy tartok órát, ahogy órát tartok, úgy vagyok lelkész – hol az egyik kerül előtérbe, hol a másik. Az élet hozza, melyikre kell hangsúlyt fektetnem, ha a kicsikkel vagyok, azt élvezem, ha a kamaszokkal, akkor azt. Az élettörténetem, személyiségem, kapcsolódásom mindig a lelkigondozás irányába tereli a beszélgetéseket. Helyre kellett tennem, milyen karizmáim vannak, jobban szeretek beszélni, mint hallgatni. Sajátos hangom van, a hang a személyiséget tükrözi, a megélt hit a hangon keresztül szól, ez adja meg a hitelességemet. Akkor tudok igazán szolgálni, ha vagyok. Ilyen szempontból erősen lelkigondozói alkatnak tartom magam, de nem úgy, hogy külön erre szánok fél órát. Nagyon sok órát tartok, semmit sem próbálok, hanem mindenekben minden akarok lenni, hogy némelyeket megnyerjek.”

A lelkész a diákokban befelé fordulást, zárkózottságot tapasztal, közben látja saját korlátait, és szolgálatának célját, lehetőségeit is. „Falakat látok, közben nagyon várják, hogy valaki emberként tekintsen rájuk, jó szóval forduljon hozzájuk. Érdekes, hogy miközben erre vágynak, a falak sem zavarják őket. Nekünk is megvannak a magunk falai, amikor visszakapom, nem is ebben a világban élek, elfogadom. Lelkészként lépek be az épületbe, gyerekek, tanárok vesznek körül, megvan a közegem, hétvégén megtartom a szolgálataimat – nem is találkozom más meggyőződésű emberekkel.”

„Nem hitre kell nevelni a gyerekeket, hanem hitben. Majd ő dönthet, és dönt is, mit és kit választ. Más a vető és más az arató, Isten adja a növekedést. Magokat kell szórnom, tudom, hogy a háromnegyede máshova hull, nem a jó talajba. Nem akarom megváltoztatni vagy megváltani a világot, túl vagyok ezeken. A módszerekben sem hiszek, egy jó metódust ismerek: engedjük, hogy Isten végezze, amit ő akar. Mivel ezek a gyerekek nagy szabadságban élnek, pontosan ezért van nagy bűntudatuk és bűnbánatuk. Már akkor benne vannak a párkapcsolatban, amikor még nem jött el az ideje, kínlódnak, szenvednek.”

Ez a hivatás egész lényüket veszi igénybe. „Az iskolalelkészség a lelkészi szolgálathoz hasonlóan azoknak való, akik semmin sem botránkoznak meg. Az iskolalelkész legyen megbocsátó, ne gyűjtse a haragot, sérelmeket, tényleg szeresse az embereket, diákokat, tanárokat. És mindenekelőtt nagyon szeresse Istent. Amit én tettem, olykor jó volt, máskor nem, de amikor engedtem, hogy Isten lépjen valamit, az mindig működött és áldássá vált. Úgy tekintek magamra, mint Isten gyermekére, engedem, hogy ő munkálkodjon. Mindenemet odaadom, hogy ő rendelkezzen velem, hogy falakat bontson le az emberek szívében. Azért lehetek értékes, mert Isten így döntött – ezt a nagyszerű üzenetet kell átadnom diáknak, tanárnak és szülőnek iskolalelkészként.”

 

Képek: Somogyi Csaba