"Az anyagi javakon és birtokolt értékeken alapuló identitásmeghatározás hamis utakra csábít. Megtéveszt és manipulálja az embert. Ha attól vagy valaki, amid van, akkor vesztesként egy perc alatt semmivé válhatsz."
Bagdy Emőke
...közben
Hamvazószerdával megkezdődött a böjti időszak. A böjthöz mint önmegtartóztatáshoz, testi vagy lelki diétához is könnyen kapcsolódik a világ: lemondok valamiről, ami nekem nagyon fontos vagy örömet okoz, és jobban, sőt, jobbnak érzem magam ettől. Jézus mindig nagyon másról beszél, mint amit az adott vallásos kereteken belül ki-ki meg tudott érteni – beleértve a tanítványait is. Szeretnénk rátalálni arra az útra, melyet az Ézsaiás könyvében fogalmaz meg Isten arról, hogy neki milyen böjt tetszik (vö. Ézsaiás könyve 58. rész, 6-14. versek). Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe felé haladva ezért vetettünk fel egy kérdést, mely alkalmas lehet arra, hogy vallásost, „hitetlent” és hívőt egyaránt kimozdítson abból a rendszerből, amelyben gondolkodik. Lelkészeket és művészeket hívtunk meg arra, hogy osszák meg velünk gondolataikat, tapasztalataikat. A kérdés így hangzik: „Helyeden vagy?" Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk-e? Van olyan térkép vagy iránytű, amely megmondja, mikor vagyunk a helyünkön a hivatásunkban, a kapcsolatainkban, a szolgálatunkban? Nyugtalanító felvetés, mint minden, amire nincs azonnal válaszunk. Ám ezek a helyzetek visznek közelebb a valósághoz. Nem tudjuk csípőből a választ. Talán nincs is végérvényes megfejtés e földi vándorúton. Úton vagyunk. Ez alkalommal Rajkai Zoltán színművész vallomását osztjuk meg.
A böjt az egyik legnehezebb dolog a számomra. Annak ellenére az, hogy tudom mennyire fontos a megszentelődés útján.
Önfeláldozás, alázat Isten előtt.
Lemondani valamiről Krisztusért, aki önmagát áldozta értem.
Aki néven nevezett, elhívott és megigazított, hogy a helyemen lehessek a világban. Újjászülettem, tehát a helyemen vagyok.
Keresztény, magyar, református, férfi, férj, apa, mellesleg színész.
Elküldött engem is, mint bárányokat a farkasok közé.
Mégis nehezen megy a böjt. Ritkán sikerül. Pedig, ha többet böjtölnék, talán nem lennék olyan vonzó példány a farkasoknak.
Egész nap rohangálok: színházi próbák, szinkron, interjúk, forgatás, előadások: hatalmas szellemi és fizikai igénybevétel nap, mint nap. Muszáj ennem: kell az energia, leesik a vércukrom, valamivel kordában kell tartani a stresszt. Az evés segít.
Meg az imádság, az Ige. De böjtölni is kellene, lemondani valamiről, ami fontos nekem. Nem Isten miatt, magam miatt, hogy Rá tudjak figyelni. Szinte minden nap megszólal bennem: „Azért tehát nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rómaiakhoz írt levél 9. rész, 16. vers)
Aztán felismerem: megint én irányítok.
Én akarom megmondani, eldönteni, megszabni, kierőszakolni a böjtöt. Megfelelni a böjtnek.
Pedig a böjt is a könyörülő Istené.
Tudom jól a leckét, felmondom bármikor: a böjt nem az étel megvonása önmagunktól, hanem: „...hogy megnyitod a gonoszság bilincseit, megoldod az iga köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és minden igát széttörsz..., hogy az éhezőnek megszeged kenyeredet, és beviszed házadba a szegény bujdosókat; ha mezítelent látsz, felruházod, és nem zárkózol el saját testvéred elől.” (Ézsaiás könyve 58. fejezet 6-7. versek)
Nem csak kenyérrel él az ember, úgyhogy megeszem, megemésztem ezt az Igét is, és megnyugszom.
Hiszen a helyemen vagyok: kibékítem édesanyámat a gázszerelővel, megköszönöm és megdicsérem a kollégámnak a munkáját, a nevén szólítom a pénztárost a Lidlben, adakozom a koldusnak az utcán, az ajándékba kapott pogácsával megkínálom a körülöttem állókat, segítek az idős szomszédnak felcipelni a másodikra a bevásárlószatyrot, nem csak szóval szeretem a feleségemet, és időt adok a gyerekeimnek.
Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Örömmel lemondok önmagamról másokért.
Istenem, böjtölj velem! Akkor könnyű lesz.