Évről évre felmerül a kérdés családi és baráti társaságokban, hogyan szilveszterezzünk. Mivel töltsük az év utolsó, az új év első napját, napjait? Mi minden kapjon helyet benne? Ha belegondolunk, a sor valahol már adott. Mindnyájunknak megvan a maga évről évre ismétlődő szilveszterezése, menetrendje, amit igazából már kaptunk, örököltünk, amibe belenőttünk. Éppen csak a helyszínt és a résztvevőket egyeztetjük újra. Az idén bennem valahogy mégsem a régi rutin ugrott be a megszokott kérdésre, hanem a két, egymásnak feszülő, egymáshoz képest helyet kereső szó visszhangzott újra és újra: régi és új.

Mi van a kettő között? Hogyan lesz igazzá az átmenet? Részekre bontható-e az idő? Miben ragadható meg a váltó a régi és az új határán? Az óra ketyegése, a mutató elmozdulása, a digitálisan megrajzolt számok átrendeződése megragadhatja a pillanatot, ami a régit múlttá, a jövőt jelenné, a távolit pedig mindjárttá rendezi át? A Kossuth rádió szignálja, a Himnusz felcsendülése, a tűzijáték első lövése, a pezsgőspoharak koccanása, az első kedves SMS beérkezése vezetnek be az újba? Vagy a választóvonal régi és új között valami egészen más?

Az Úr Jézus így nyilatkozott egy alkalommal a témáról:

„Újbort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is tönkremegy; hanem újbort új tömlőbe töltenek, és akkor mindkettő megmarad.” (Mt 9,17)

Régi és új. Minőségi váltás. Mondhatni csere. Nem átmenet, hanem markáns újrarendeződés. Formálódás. Átalakulás. Ráállás valami új befogadására. A Mester szerint pedig éppen ez garantálja a megmaradást!

Milyen nehéz ez nekünk, embereknek! Elengedni a régit, megválni, lemondani. Mennyire jó lenne valahogy változtatás nélkül az újat magunkra venni: „mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet.” (2Kor 5,4)

Az óév és újév napját idézem magam elé ismét. Nem éppen az átmentésről szól benne igazából minden? A változtatás, változás nélküli áthuzalozásról? Az ételeink a mindkét oldalon vágyott bőségről gondoskodnak, az éjszakai fennmaradás a régi és az új egybekötéséről, a tűzijáték a sötétség elűzéséről, a hangos társaságok a magány, az egyedüllét elkerüléséről. Annyira természetes emberi reakciók! Miért is engednénk magunkat bele a hiányba, a magányba, a sötétbe, a csendbe? A halálba…

De létezhet-e egyenes, törés nélküli út a régiből az újba? Újjászületés a halál megspórolásával?

Az új csak az elengedésben gyökerezhet meg.  Az új-ra-formálódás nélkülözhetetlen feltétele a kilépés a régiből. Hova? Abba a bizonyos félelmetes ismeretlenbe. A régi és új között elterülő senki földjére. Ami már nem a dédelgetett múlté, de még nem a vágyott jövőjé. Az elengedésen túl, de a megragadáson még innen. Belépés a vajúdó időbe. Ez a tér a változás, az átalakulás, a formálódás kifeszített tere. Görögül: krízis, vagyis fordulópont. Ami se nem a régié, se nem az újé. Már nem az enyém és még nem az enyém. Mert éppen a kontrollt, így önmagunkat veszítjük el benne.

De akkor kié? Akkor vagyunk jó helyen, ha az Istené. Ha ez a rá-hagyatkozás ideje.   

Ebben a megüresített, kitartott, Istennek odatárt térben és időben történhet meg, ami számunkra nem lehetséges, mégis ami leginkább önmagunkká tesz, és ami a jövőnkkel ajándékoz meg:

„ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2Kor 5,17)

Mindez a gyakorlatban: megüresített idő. Az imádság csendje: Isten elé állás – odahallgatás – kompromisszumok nélküli lemeztelenedés – Isten szerinti megszomorodás – bűnbánat. Majd a fentről jövő megajándékozottság: feloldozás – szabadítás – Isten szerinti önmagunkra találás – emberekre, világra nyitottság – Isten szerinti kapcsolódás – elhívás – küldetés – elhatározás – elindulás.

Hogy mindez nem működik a szilveszteri zsibongásban? Semmi baj! Sort keríthetünk bármikor rá. Egy évben többször is. De az új év jó apropó, hogy teret adjunk a megállásnak, a csendnek, a lelki szegénységnek, az igazságra éhezésnek és szomjazásnak, vagyis a vajúdó időnek, az új teremtés ajándékának. 

A régi elmúlt, és íme: új jött létre.

Szabóné László Lilla
Fotó: Marcin Ryczek