A halál hónapja

A születésnapomon, 2013. 11. 11-én meghalt egy lány.

 

 

 

Engem ünnepeltek, köszöntöttek, üzenetekkel láttak el, zenéket osztottak meg a Facebook-oldalamon, személyesen kívántak áldott éltet, jó egészséget, sok boldogságot, hosszú életet.

Egy lány eközben utolsókat küzdött a betegséggel, a halállal, önmagért, a családjáért, mindenért, ami van az életben.

Lányként van bennem, nagy loboncos, vörös fürtökkel, számtalan kérdéssel, kamaszos vidámsággal, önmagát kereső bizonytalansággal, kinyíló értelemmel, telve élettel, rátalálással a cél felé vezető útra. Gimnázium. Az ifi meghatározó tagja, refis, túrákon húzóember, közösségi életszeretettel.

A Lányból Nő lett, majd Asszony, Feleség, még később három kisgyermek Édesanyja.
Szívesen tenném zárójelbe, de nem tudom: a legkisebb gyermek alig több mint három hónapos.

Mit mondjunk erre?
Milyen kérdéseket tegyünk fel?
Kinek?
Milyen választ várok?
Kitől?

Nem tudom!

Miért írom le?
Nem tudom?
Mit lehet mondani?
Nem tudom.

Ennyi tellett.

Van bennem egy kívánság. Azt, amit az édesanya, a feleség, az asszony, a nő, a lány már nem tud megtenni, azt tegye meg Valaki. Átölelni a gyászolót, megérinteni az árván maradtakat, a férj szemébe nézni, megsimogatni az anyukát, a testvért, a rokont, a Családot.

Kívánom! Akiknek még van kezünk...

Mert csak a mindent és mindenkit átölelő kar rejthet el fájdalmunkban.
Egyedül.

 

Bölcsföldi András
református lelkipásztor