Kutya a konyhában
Aztán elkezdünk beszélgetni egy ütött-kopott lakókocsiban és lépésről lépésre kiderül, hogy mi rejtőzik a keménység mögött. Közben kopácsolás, gépek zaja hallatszik; épül a Tiszta Forrás Alapítvány új hajléktalanmelegedője. A református egyház mellett működő keresztyén szellemiségű hajléktalanszálló intézményvezetője szeretettel néz körbe az Üllői úti udvaron, és mintha csak magának akarná bizonygatni, többször is elismételi: családias, emberléptékű és barátságos ez a hely. Valóban mindenre figyelnek itt – gondoltam magamban –, hiszen azért nem lehetett a befűtött kis konyhában interjúzni, mert az utcáról befogadott kutyus tart az idegenektől, a szék alatt gubbasztva érzi biztonságban magát, oktalanság volna háborgatni.

Ne érezze
– Mi egy kiterjedt, nagy család vagyunk, és fontos, hogy tudjuk, mi van a másikkal – mondja Liebszter Mária.
– Figyelünk arra, hogy amikor a lakó kilép az utcára, ápolt legyen, ne érezze a külvilág, hogy szállóról jön. A munkába járóknak uzsonnát csomagolunk, és mindig megpróbálunk szeretettel, türelemmel fordulni az itt élőkhöz. Mikor megköszönik a gondoskodást, csak annyit tudunk mondani, hogy ne nekünk, hanem Istennek adjanak hálát.

Kimosdatom a koszból
Az utcán kéregető – gyakran koszos, büdös, részeg, saját mocskában fetrengő – hajléktalanokat nézve nehéz elképzelni, hogyan lehet valódi szeretettel fordulni feléjük, főleg, ha bántóan viselkednek.
– Valóban nem könnyű szeretni egy ilyen embert, de amikor segítségért fordul hozzám valaki, akkor nem azt látom, hogy néz ki, hanem azt, hogy segítségre szorul. Ösztönösen mozgat a tenni akarás, ez valami olyasmi, amit nem lehet iskolákban megtanulni, vagy jön belülről, vagy nem. Kimosdatom az embert a koszból, megetetem, majd előbb-utóbb Istenről is tudunk beszélgetni. Erre az első reakció legtöbbször az, hogy „ne szenteskedjenek", de egy idő után mégis el tudjuk mondani, hogy ebből a helyzetből is van kiút, és a sokkal élhetőbb élet nem álom.

Észrevették
A hajléktalansággal általában együtt jár valamilyen szenvedélybetegség, a legtöbbször alkoholizmus. Liebszter Mária nem tagadja, hogy maga is alkoholista volt. Több mint hét éven át keményen ivott, pedig – mint mondja – semmi oka nem volt az ivásra.
– Nem volt sanyarú gyerekkorom, nem bántottak, szerettem a munkámat, sok barátom volt és jól éreztem magam a bőrömben. Üzletpolitikai munkatársként kiállítások szervezésével foglalkoztam, és nagyon élveztem a nyüzsgést, a szervezést, a feladatokat. Ha kellett, már hajnalban talpon voltam, és mindent rám lehetett bízni. Az alkohol miatt azonban ez megváltozott, már nem voltam ott időben a megbeszélt helyeken, napközben „el kellett mennem", és kezdett a munkámon meglátszani, hogy iszom, bár én azt hittem, hogy a többiek nem vesznek észre semmit. Tévedtem.

Mi ateisták vagyunk
Mária szerencsésnek érzi magát, mert nem hagyták magára a bajban, a családja és a főnöke is mellette állt, elvitték orvoshoz, aki keresztyén emberként szerencsére nem pszichiátriára küldte, hanem egy csepeli csoportba.
– A bátyám elkísért ide is, bibliai igéket kaptunk és mikor ránk került a sor, mondtuk, hogy mi ateisták vagyunk. A vezetőnk, Balog Zoli bácsi azt felelte erre: semmi probléma, ez az ige az alkoholistáknak szól. A következő ige szintén nekünk szólt, aztán az azt követő is... Végül elhívtak egy úgynevezett gyógyító hétre. Bepakoltam a bőröndbe mindent, amit fontosnak gondoltam: ruhát az ismerkedési estre, fürdőruhát a strandoláshoz, aztán hamar kiderült, sem tánc, sem fürdőzés nem lesz. Volt azonban más. Számomra az hozott fordulatot a hitemben, hogy Istentől nem kell félni, Jézus Krisztus meghalt értünk, és ez azt jelenti, hogy szeret minket.

Akaraterő vagy isteni erő?
De hiába volt a gondoskodás, a figyelem Mária újra inni kezdett, és még mélyebbre csúszott. Minden reggel röviditallal kezdődött, aztán jött napközben a többi. Mindig kellett az alkohol, és egyre több és több.
– Mikor visszaestem, úgy hittem, hogy Isten nem szeret, mert visszaéltem a bizalmával, azzal, hogy újra inni kezdtem. Ismét elmentem egy gyógyító hétre Szarvasra, ahol a lelkész azt mondta nekem: „Mari, maga mindent tud, akkor csináljon hátraarcot a régi életének és kezdjen újat!" Akkor már ismertem a mostani férjemet is, aki egyik este azt mondta a telefonba: „Mari, mindegy meddig maradsz, csak gyógyulj meg és gyere haza!" Fontos mondatok voltak ezek az életemben, és egy csapásra egyértelművé vált, hogy mi a dolgom. Békesség töltött el, úgy éreztem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Két hét után úgy jöttem el Szarvasról, hogy tudtam rendben vagyok. Szabadult alkoholista.

Köszönöm alkohol?
Tizenöt éve nem iszik Mária, nem is kívánja az alkoholt.
– Megkaptam azt a szabadságot, hogy az sem zavar, ha valaki iszik előttem. Hogy miért ittam éveken át? Korábban mindenem megvolt, az alkohollal valószínűleg az Isten-hiányt pótoltam, mert nekem Rajta kívül más nem hiányzott az életemből. Csak akkor ezt még nem tudtam. Meg kellett járnom ezt az utat, mert ha nem lettem volna alkoholista, akkor egyszerűen csak élek egy sivár életet, és sosem fedezem fel, hogy ez mennyire üres. Nem tudok másként fogalmazni: engem Isten szabadított meg az alkoholtól. A bátyám a mai napig sem hiszi ezt, és talán én sem hinném el másnak. A testvérem azt mondja, hogy az akaraterőm miatt sikerült leszoknom, de én pontosan tudom, hogy nem erről van szó, mert nekem akaraterőm volt korábban is, mégsem sikerült letennem a poharat. A saját akarat kevés volt. Isteni csoda kellett. Van, aki ezt elhiszi, és van, aki nem. Én tudom, hogy így volt.

A smirgli
Mária nem csak abban változott meg, hogy nem iszik. Az egész élete átalakult.
– Nekem régen eszembe sem jutott, hogy férjhez menjek, hogy bárkinek is főzzek, vagy bárkiről gondoskodjak. Azt gondoltam, vagyok én olyan ember, hogy más gondoskodjék rólam, ne én másról. Ha valaki megtér Istenhez, megfordulnak a dolgok. A férjemmel is későn találkoztam, előtte pedig minden kapcsolatomról tudtam, hogy előbb-utóbb véget ér majd, de a férjem az az ember, akivel le szeretném élni az életem. Ő a hajléktalanok között végzett munkában is a társam. Szívesen eljön a szállóra, beszélget a lakókkal, költözteti őket, ha valakinek sikerül lakást találni, eljön hozzánk bográcsozni, és mindenkit elfogad, mindenkihez van egy kedves szava. Egyszer azt mondta valaki, hogy én mellette egy smirgli vagyok.

A feladat
Isteni vezetést sejt Mária abban is, hogy a hajléktalanszálló vezetője lehet. A református hajléktalanmisszió vezetője ugyanis nagy rizikót vállalt, amikor a kilencvenes évek végén egy többszörös visszaeső alkoholistát kért meg, hogy vezesse az induló intézményt.
– Márkus Gábor bízott bennem, azt hiszem, ő már akkor többet tudott, mint én. Az élet viszont igazolta, mert azóta is itt vagyok, nem égtem ki, és remélem nem is fogok soha.

Ne félj Maritól!
A hajléktalanszállón folyamatosan változik a közösség. Néhányan úgy érkeznek a szállóra, hogy félnek Máriától, mert megelőzi a híre.
– A múltkor azt mondták az egyik új lakónak, ne félj Maritól, csak legyél egyenes ember és akkor nincs mitől tartanod. Nekem ezt jó volt hallani. Persze előfordul az is, hogy kapok néhány csúnya jelzőt, hogy micsoda rohadt, részeges vagyok és ez még tovább fokozva, de nekem akkor is fontos, hogy tudják rólam honnan jöttem, ki voltam. Elmegyek a gyógyító hetekre, bizonyságot teszek a hitemről, és vállalom, ha emiatt esetleg bántanak, mert azt is tudom, hogy néhány embernek fontos lehet a történetem.

Indulat
Nem simulékony ember – ezt jól tudja magáról Mária. Azt állítja, nem is tudná szeretni a hajléktalanokat, ha nem föntről kapná a szeretetet.
– Néha én is indulatos vagyok, nem megfelelően reagálok. Ha így történik, végül mindig megszégyenülök, mert valami olyasmit képviselek, amit nem tehetnék. Előfordult, hogy megbántottam egy embert, hogyan ülhet az ima alkalmával koszosan, részegen közénk, aztán legközelebb mindenki előtt bocsánatot kértem tőle. Rájöttem, hogy nincs jogom nagy igazságokat csak úgy odavetni egy másik embernek.

Hétköznapi boldogság
Mária élete másként is alakulhatott volna. Azt mondja, ülhetne egy kocsmában, ahol összeöntögetné a poharak alján megmaradt italokat, cserébe pedig sepregetne vagy mosogatna. Most azonban boldognak érzi magát. Az is eszébe jut, hogy sokáig csak kért Istentől.
– Szinte kapkodtam, hogy mi mindent kérjek Tőle. Aztán megfegyelmeztem magam, hogy inkább arra gondoljak, mi mindenért adjak hálát: van párom, munkám, nem iszom, van mit ennünk, van hol laknunk, vannak hasonlóan gondolkodó barátaim. Mondhatnák, nem nagy dolgok, mégis csodálatosak. Igen, ez hétköznapi boldogság. A hajléktalanok között nagyon szeretek dolgozni, de beszélni róluk nagyon nehéz, mert nem megy érzelmek nélkül. Csak ilyenkor derül ki, hogy mennyire mélyen érint a sorsuk. Ők inkább csak a felszínt látják.

Igen, a felszín az érdes smirgli – gondoltam. Nekem mégis más jutott eszembe: egy gyémánt, amit Isten csiszol egyre fényesebbre.

Fekete Zsuzsa