A kolozsvári fiatalembert Kenyában, egy bádogtető alatt érte a hír, hogy Csobbanás című filmjével 162 alkotás közül elnyerte a 18. Országos Diákfilmszemle fődíját. Visky Ábellel fiktív és valós történetekről, a kenyai ember filmre vitt álmáról, színész és rendező viszonyáról, valamint a határátlépésekről beszélgettünk.

A Csobbanás
Egy idős bácsi egy kiszáradt medence alját tisztogatja. Amikor megengedi a csapot, halljuk a víz csobogását, de nem látjuk. Beszéd nincs, csak zörejek.
– Talán az ember maga teremti meg a saját érzéseivel, gondolataival, a múltjából táplálkozva azt a másik világot, amelybe átlépni készül – veti fel Visky Ábel beszélgetésünk közben.
A halál és az élet több filmjében is előbukkan. Szerinte ez nem tudatos szerzői építkezés eredménye; részben az egyetemi feladatok alakították a tematikát.
– Nem arról van szó, hogy van egy gondolat, amit nagyon el szeretnék mondani...
Ábel elárulja, impulzusok hívják életre a filmjeit. A Csobbanást a város közepén talált lepusztult strand, egy másik, kolozsvári történetet pedig egy olyan film ihlette, amelynek a témája őt is érdekelte.

Éjszaka a földön, Kolozsvár
Korábbi filmjével egy médiaiskola díját is elnyerte a Diákfilmszemlén.
– Jim Jarmusch Éjszaka a földön című filmje inspirált. Az ő filmje öt különböző taxis történetet mesél el New Yorkban, Los Angelesben, Helsinkiben, Rómában és Párizsban. Egymás számára ismeretlen emberek kerülnek össze egy zárt térben, és kialakul köztük valamifajta párbeszéd. Megtudunk dolgokat az életükről, ugyanakkor a személyes történetek mögött felsejlik a város identitása, az a kulturális közeg, amelyben ezek az emberek mozognak.
Ábel kibővítette a Jarmusch-féle történeteket Kolozsvárral, ahol több mint tíz évig élt. A „kincses" város szintén speciális közeg, hiszen románoknak és magyaroknak egyaránt otthona.
– A múlt nemzeti konfliktusai kezdenek elcsitulni. A filmem kicsit arról szól, hogy a személyes történetek sokkal erősebbek, mint a gyakran látszatszerű nemzetiségi konfliktusok.
A taxisofőr és utasa beszélgetésébe az Omega együttes gyöngyhajú lánya és Mátyás király román származású hadvezér édesapja egyaránt belekeveredik...

Szerelem Kenyában
Van egy téglám Kenyában, hiszen jómagam is vettem egy képeslapot, amellyel támogathattam egy afrikai falu iskolaépítési projektjét. Ábeltől megtudtam, hogy unokatestvére, Halmen Balázs az az önkéntes, aki belevágott a nem mindennapi feladatba. Idén nyáron tizenhatan tértek vissza Kenyába, köztük Ábel is. Miközben segített az ottani munkálatokban, időnként kamerát is ragadott.
– Mivel ez egy önkéntes projekt volt, és nem filmnek indult, nehéz volt egységes dramaturgiát kitalálni. Most sem tudom egyértelműen, hogy fog kinézni a film. Az egyik fontos téma az, hogy miként látják és élik meg ma a szerelmet a fiatalok.
Kenyában manapság generációs szakadék alakult ki az évszázadok óta most először megkérdőjelezett házasodási szokások miatt.
– Az ifjú titánok nem állnak harcban a szüleikkel, nem lázadnak fel, és mennek el otthonról, hogy tékozló fiúként újat kezdjenek. A családon belüli tisztelet mélyen gyökerező hagyomány az afrikai kultúrában. A poligámia terén viszont határozottan újat akarnak. A fiúk közül jó néhányan csak egy lányt szeretnének feleségül venni. Szeretnének hinni a nyugati típusú szerelemkép nagy ideájában, ami persze egy kicsit megmosolyogtató. Mi, európaiak tudjuk, az, hogy az embernek egy felesége van, még nem jelenti azt, hogy boldog lesz, vagy hogy az összes szerelmi-lelki ügye megoldódik. A kenyaiak még nem tapasztalták meg, hogy milyen a fehérember-féle családmodell.
Ábel úgy vélekedik, a média nagy hatással van a szerelemről alkotott kép alakulására. Gyanítja, hogy a Kenyában vetített, népszerű sorozatok szappanbuborék-világa varázsolja el a fekete-afrikaiakat.
– Ha megkérdezel egy kenyai férfit, hogy szeretne-e fehér nőt feleségül venni, valószínűleg azt mondaná, hogy igen. Európa az álmok országa számukra, ahogy nekünk húsz évvel ezelőtt még Amerika volt az.

We are the champions
Az álmodók karnyújtásnyira is lehetnek. Nem ritka, hogy gazdag élettapasztalat áll azok mögött, akiknek már semmijük sincs, csak amit lehunyt szemmel látnak – éjszaka, a földön. Visky Ábel filmje, a 2009-es We Are The Champions a legjobb dokumentumfilm díját nyerte el az egyik nemzetközi rövidfilmfesztiválon. A fiatal rendezőnek arról kellett meggyőznie január közepén a hajléktalanokat, hogy karácsonyi hangulatban forgathasson velük. A történet szerint a hajléktalanok elhatározzák, hogy megünneplik a karácsonyt, ezért elmennek a paphoz gyertyáért és karácsonyfadíszekért, sőt, egy fenyőfát is találnak a befagyott patakban.
Amikor Ábelnek szituációs dokumentumfilmet kellett készítenie, rögtön az elhagyatott strandon megismert barátjára, Tibi bácsira gondolt. A film forgatása előtt több mint egy évvel találkozott először a csövesek „főnökével". – Elég érdekes figura, és kemény élet áll mögötte: négyszer volt börtönben, kétszer vált, dolgozott Szaúd-Arábiában, négy dialektusban beszéli az olaszt. Azóta már meghalt.
A filmet dokumentarista stílusban kellett megalkotniuk. A történet ívét a rendező találta ki, a szereplők pedig szabadon improvizálhattak.
– Ez az ünnep általában ezek között az emberek között nagy öngyilkossági hullámokat szokott kavarni, hiszen kimaradnak a családi fészek melegéből és a karácsonyi hangulatból. A film viszont arról szól, hogy ők is tagjai egy közösségnek, melyet személyes tragédiák hosszú sora kovácsolt egybe, és amelyben levethetik a társadalom által rájuk ragasztott bélyeget, hogy igazán önmagukként létezhessenek.

Empátia nélkül nincs film
Mikor azt fürkészem, vajon egy húszas évei elején járó fiatalembernek honnan lehet tehetsége bánni az emberekkel, Ábel csak mosolyog, és hárítja az érdeklődésemet. Végül mégis megkomolyodik:
– Minden művészetnek ez a legalapvetőbb feltétele. Aki művészetet szeretne „csinálni", annak elsősorban érzékenynek kell lennie. Úgy kell megélnie mások történetét, mintha az a sajátja lenne. Bárkivel dolgozol, az empátia a legfontosabb.
Néha a rendezőnek saját maga felé is empatikusnak kell lennie. Mikor azt feltételezem, Ábelnek nem számítanak a díjak, őszinte választ ad:
– Ebben a szakmában nem árt, ha van visszajelzés, mert az ember nagyon könnyen abbahagyja. Nem sok anyagi vonzata van a filmeknek, és csekélyke remény mutatkozik arra, hogy ebből valaha is meg lehet élni. Valószínű, hogyha ezeket a filmjeimet nem díjazták volna soha, nem ülnék itt. Fontos, hogy legalább az az ötven ember, aki megnézi őket, értékelje.

Mi van a látszat mögött?
Bár jártában-keltében megihletik a személyes találkozások, a különleges helyszínek és az általa látott filmek, Visky Ábel saját bevallása szerint nem az a típus, aki minden impulzus hatására filmforgatásban gondolkodik. Sőt, állítja, a külső motiváció is elkél az alkotáshoz – eddigi filmjei is mindig az egyetemre készültek. Eltérőek bennük a stiláris elemek, a formanyelv és a téma, ám az alkotót mindig az emberi törékenység inspirálja.
– Minden filmemben jelen van a törékenység, azon kívül mindig felsejlik valami a látszat mögött. Mindig van valami máz, sztereotípia, ami egy idő után megbomlik, és azért bomlik meg, mert az ember sebezhető – fogalmazza meg Ábel most először saját magának is.
– Ez egy érdekes tapasztalat a saját életemben is – teszi hozzá. – Én magam is arra törekszem, hogy időnként az emberekkel való kapcsolataimban felszakadjon a burok. Ez tudatos döntés, mert – mint minden ember – hajlamos vagyok az önvédelemre. Imidzset és falakat építünk magunknak.
Ábel azt mondja, tudatosan próbálja eldobni az álarcait, ám éppen ezért ő maga nem lenne érdekes filmtéma.
– Az az érdekes, mikor önkéntelenül felsejlik a valóság. Mikor teljesen véletlenül lesz kiszolgáltatott az ember, vagy olyan szituációba kerül, hogy nincs választása, és nem kerülheti el a lemeztelenedést.

Azt akarta, hogy szeressék
Ábel azt állítja, azért lett rendező, hogy szeressék az emberek. Félig viccel, de azt már megtanultam a beszélgetésünk közben, hogy a humorban nem ismer tréfát – ahogy az Indul a bakterház rendezője, Mihályfy Sándor mondaná.
– Hiúságból lettem rendező. Az azért persze mindig elemi igényem volt, hogy valamiképpen kifejezzem magam. Nálunk ez a családban is így van, mindenki meg akarja magát mutatni valahogy. Ezt az interjút is szívesen veszem. Nincs bennem az a görcs, mint egyes művészekben, akik csak a képben és a filmben akarják kifejezni magukat. Én élvezem az ilyesmit – árulja el, de ha nem tenné, a mosolya és a tekintete beszélne helyette is.

A vesztesek érdeklik
Nem sokon múlt, hogy Ábel sokévnyi színjátszókörös aktivitás után nem a világot jelentő deszkákat választotta. Mivel Kolozsváron nincs profi magyar nyelvű színházrendezői képzés, inkább a filmrendező szakra jelentkezett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Tudja azt is, hogy az objektív felőli oldalon lenni kiszolgáltatottságot jelent.
– Féltettem az önazonosságomat. Ha egyszer alá van írva a szerződés, el kell játszani mindent, nincs mese. Színészként talán olyan dolgokhoz kellett volna adnom a nevem, amelyekkel nem biztos, hogy egyetértek, hiszen minden előadásnak van világnézete.
Az már viszont kelet-európai sajátosság, hogy Ábel konyít az operatőri munkához és a vágáshoz is. Általában nincs pénz arra, hogy kis filmek nagy stábokat foglalkoztassanak. A pályakezdő rendező hozzáteszi, a szituációk, az események és az emberi kapcsolatok dinamikája érdekli; minden, ami mozgalmas. A filmezésben és az életben is kerüli a sémákat.
– A művészetnek az az egyik feladata számomra, hogy ne a jól bevált nézőpontból közelítse meg a dolgokat.
Ábel elárulja, a hitére is jellemző ez, hiszen mindig forgatja a fejében, mi van a vesztesekkel, azokkal, akiknek az életébe Isten látszólag nem avatkozik be.

A rendező a színészekben van
Többször felvetődnek morális kérdések a rendezői munka során.
– A szituációs dokumentumfilmben nincs minden előre megbeszélve, így a színész nem tudja, minek teszi ki magát. Ha két ember közt alakul valami, és azt próbálod dokumentálni, felvetődik a kérdés, mennyire mászhatsz bele az életükbe, mennyire generálhatsz köztük dolgokat, hiszen ezeknek nyoma is marad. Afrikában előfordult ilyen szituáció. Egy fiút és egy lányt filmeztem, és volt olyan pillanat, hogy azt mondták, nem szeretnék, ha tovább folytatnánk.
A játékfilmben más a helyzet.
– A színész ebben a műfajban attól színész, hogy lemezteleníti magát. Felelősen úgy döntött, hogy vállalja az ezzel járó kockázatot. Én ettől fogva színészként kezelem őt, és nem magánemberként. Ha viszont számára bizonyos dolgok problémát jelentenek, akkor elmondja, megbeszéljük és megoldjuk.
Újra az empátiánál kötünk ki.
– Akkor lesz jó egy film, ha hitelesek benne a szereplők. Akkor lehetnek viszont hitelesek, ha a rendező látja, hogy hogyan viselkednek bizonyos szituációkban; mi az, ami belülről jön nekik. Emiatt a rendező minden színészében „benne kell, hogy legyen".

Határátlépések – nem csak a tekercsen 
– A filmekben azért izgalmasak a határátlépések, mert minden műfajnak van egy kialakult kódrendszere. A nézőpontváltás egyik formai megnyilvánulása az, hogy ezt a kódrendszert megbontod annak érdekében, hogy közöld, amit szeretnél - magyarázza Ábel.
A határátlépés problematikája nemrég konkrétan is megjelent az életében, hiszen idén ősztől a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem elsőéves növendéke lett rendező szakon. A fiatalembert nem érinti rosszul, hogy igazi otthona a határon túl van.
– Az is benne van a családi hagyományban, hogy a nemzeti ügyekkel nem nagyon foglalkozunk. Elszakadásból fakadó bús nosztalgia soha nem kerített a hatalmába amiatt, hogy bezzeg, ha Magyarországon laknék... Olyan közegben nőttem föl, amelyben jól éreztem magam. Azok a hatások, amelyek értek, inkább gazdagítottak, és nem szegényítettek. Tízéves voltam, amikor Kolozsvárra költöztünk, addig édesapám egy Marosvásárhely melletti faluban volt lelkész. Lokálpatrióta vagyok, minden helyszínhez, ahol valaha éltem, kötődöm. A faluhoz is, ahol felnőttem, és Kolozsvárhoz is.

Nyersen és érzékenyen alkotni
Bár a magyar filmgyártás jelenlegi helyzete nem túl kecsegtető, Ábel reméli, a budapesti egyetemről úgy fog kikerülni, hogy szakmailag megállhat a saját lábán. Szeretne még néhány filmet készíteni, és majdani családját is eltartani, ehhez pedig több magántőkére lesz szüksége, mint az az ötszáz forint, amit diákként a We Are The Champions szereplőinek adott gázsi gyanánt.
Budapesten húzóerő számára egyik osztályvezető tanára, Szász János.
– Az ő Woyzeck-filmjét nagyon szerettem. A film a kiszolgáltatottságról, az elveszettségről, a változtatás képtelenségéről szól. Ugyanakkor, érdekel az is, ami helyi, kézzel fogható, amit érzek azokban az emberekben, akik ott ülnek a másik asztalnál, és beszélgetnek. Mindaz, amit például Török Feri a nyers, hétköznapi szituációkra épített Moszkva térrel képvisel. Nem biztos, hogy a két véglet egybemosása az én ars poeticám, de mindkettőben meg tudom találni önmagam.
Ábel elárulja, szereti a mexikói Inarritut, az amerikai Jim Jarmuscht és a román új hullám rendezőit, Christian Mungiut, Cornelio Porumboiut.
– Ők a kommunista örökséget dolgozták fel, de nem a megszokott módon, hanem hétköznapi, nyers jelenetekkel. A román színészek és a román nyelv amúgy is sokkal alkalmasabbak a természetes és nyers párbeszédekre, mint a magyar nyelvű színjátszás. Ezek a filmek jól visszaadják a román mentalitást, a balkáni hozzáállást az élethez. Úgy szokták mondani: csak miccs, sör és nő legyen – ez a három alapérték.
Ábelt arról faggatom, milyen filmtervei vannak. A kenyai filmen kívül tervezi, hogy kolozsvári egyetemistatörténetekből elkészít egy epizodikus szerkesztésű nagyjátékfilmet, amely párhuzamosan futó történetekből építkezne. Addig is, igyekszik minél többet magába szívni a szakmából, és beleengedni magát az új kapcsolatokba is, amelyek a magyar fővárosban szövődnek. Ahogy egyik hőse, most ő rugaszkodik el az ugródeszkáról. A láthatatlan csobbanás vízcseppjeit talán majd mi is megláthatjuk a vásznon leperegni.

Jakus Ágnes