Gyülekezet a gyülekezetben
- Nem rutinból teszem fel a kérdést, hanem valóban érdekel, hogy érzi magát, milyen problémái vannak annak, akit meglátogatok - mondja Szigeti Lászlóné, aki tizenkét éve a Budai Református Gyülekezet főállású diakónusa.
Bár a gyülekezetben a 30-40 önkéntes is besegít a diakóniai szolgálatba, a közösség kétszázhúsznál is több egyedül élő, magányos hetvenöt év feletti tagot tart számon, akik igénylik a rendszeres látogatást és segítséget. Elsősorban az ő támogatásuk Ilike legfontosabb feladata.
- Az idősek közül sokan korábban a gyülekezet aktív tagjai voltak. Eljártak bibliaórákra és más gyülekezeti alkalmakra, különböző szolgálatot végeztek és egész életükben meghatározó volt számukra a templomi közösség. Most viszont már nem tudnak részt venni hét közben az alkalmakon, ezért fontosnak érezzük, hogy egyedüllétükben törődjünk velük.
Ha valakinek arra van szüksége, segítek bevásárolni, vagy elintézni a hivatalos ügyeit. Én leszek a keze, a lába, a szeme, ha az ő egészsége már megromlott.

Kicserélve
A legtöbben azonban nem a fizikai segítséget igénylik, hanem azt, hogy meghallgassák őket.
- Általában nem én tudom megoldani a konfliktusokat, a nehézségeket, de Isten eszközként használ arra, hogy elmenjek és meghallgassam a másikat, hogy legyen kivel megosztani a problémákat, hogy többé már ne kelljen egyedül hordozni azokat. Nagy öröm azt látni, hogy a beszélgetés után egészen más emberrel állok szemben a búcsúzáskor, mint aki fogadott - mondja Szigeti Lászlóné Ilike.
Az idősek mellett sokan már korán egyedül maradnak, számukra is sokat jelent a törődés és az odafigyelés.
- A fiatalok között is sokan nagyon szorult helyzetben vannak, mert egyedül nevelik a gyermekeiket, vagy mert nagyon nehéz elhordozniuk a magányt. Ilyenkor természetes, hogy ott a helyünk mellette. De soha nem "én" szeretnék menni, hanem Jézus Krisztust szeretném képviselni. Ahogy Ő is lehajolt a betegekhez, az elesettekhez, a rászorultakhoz, nekünk is ugyanúgy kell cselekednünk.
Ilike számára, mint mondja, az a legnagyobb öröm, ha továbbadhatja azt a szeretet, amit Istentől kap.
- Hiszem, hogy nincsen olyan mélység, amelyből ki ne tudna szabadítani az Úr, de ezt nem megszokásból mondom. Tizenhét éve özvegy vagyok, és amikor a férjem elment, a kisebbik fiam még csak tizenhét éves volt. Ebben az időszakban megtapasztaltam, milyen csodálatosan gondoskodik rólunk az Úr, semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Akinek Isten osztja be az idejét
- Attól függően, hogy ki milyen élethelyzetben van, havonta, kéthetente, vagy hetente szoktam elmenni hozzá. Van egy listám, hogy kiket kell meglátogatni, de nem ritka, hogy változik a program, mert az Úr esetleg elém hoz egy másik embert. Ezt úgy értem, hogy egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az illetőt meg kell látogatnom. Azután úgy fogadnak, hogy "jaj, de jó, hogy jöttél, mert van egy problémám és segítségre lenne szükségem". Nagyon jó ezt megtapasztalni, hogy az Úristen napi szinten, percről percre velem van és beosztja az időmet és az energiámat - meséli a hatvan felett járó hölgy.
- Bár nekem is vannak egészségügyi problémáim, ez hála Istennek nincs "rám írva". Nagyon boldogan megyek és végzem a munkámat, nem győzök hálát adni az Úrnak, hogy ennyire karban tart engem.

Ima a kórteremben
- Amikor a kórházban látogatok meg valakit, általában nincs egyedül a kórteremben. Ilyenkor meg szoktam kérdezni a többiektől is, hogy nem zavarja-e őket, ha felolvasok egy igét, imádkozom. Eddig csak pozitív visszajelzést kaptam, egyszer sem fordult elő, hogy azt mondták volna, hogy „mit képzelek" vagy „nehogy már imádkozzam". Nem, ilyen ott soha nem volt. Ilyenkor mindenkiért szoktam imádkozni, a kórteremben levők gyógyulásáért, a nővérek, az orvosok munkájáért, a kórház vezetőségért. Akit csak lehet, az Úr elé viszek, hogy segítse meg őket, áldja meg az életüket.

Továbbadni a stafétát
- Az ember egy bizonyos kor felett, már elgondolkodik azon, hogy egyszer majd csak nyugalomba küldi az Úr, és gondoskodni kell arról, hogy valaki átvegye a helyét – meséli Ilike.
- Sokan jártak hozzám Nagykőrösről, a Károli egyetem diakóniai képzéséről gyülekezeti gyakorlatra. Amikor a legutolsó gyakornokkal, Tárnok Annával együtt szolgáltam, egyszerűen úgy indította belül a szívemet az Úristen, hogy őt nem szabad elengedni. Amikor megkérdeztem Annát, hogy szívesen jönne-e a mi gyülekezetünkbe dolgozni, nagy örömmel vállalta és a presbitérium jóváhagyta a jelentkezését. Érdekesen alakult az ő első hete, mert mire Anna március elsején bekerült, én február utolsó hetében annyira megbetegedtem, hogy szövődményként tüdőgyulladást és arcüreggyulladást kaptam. Nekem az volt az elképzelésem, hogy Annát elkísérem, és mindenhol bemutatom, úgy, ahogy ezt szokás, hogy ne hagyjam magára. De ez sem az én terveim szerint alakult, mert Anna bekerült a mélyvízbe, de hála Istennek, csodálatosan helytállt.

Örömmel végzett munka
Szigeti Lászlóné fáradhatatlan, több éves munkáját a közelmúltban Semmelweis Ignác díjjal jutalmazta a Budavári Önkormányzat. Az I. kerületi díjat minden évben két olyan személy kapja, akik orvosi vagy szociális területen kiemelkedő munkát végeznek.

- Nagyon hálás vagyok ezért a díjért, de úgy érzem, hogy ez nem az én érdemem. Örülök, hogy Isten ilyennek alkotott és formált, hogy ezt a munkát tudom végezni, ami számomra egyáltalán nem teher, mert Ő rendelt erre. Olyan jó, hogy mindennap Krisztussal betelve tudok menni és így tudok segíteni másokon. Ha én magam is egy leterhelt ember lennék, akkor nem tudnám az örömüzenetet tolmácsolni a rászorulóknak.

Dobó Márta 
Fotó: Kurkó Csaba