Kárpátaljáról mindig nagy létszámban jelentkeznek az önkéntesek a Szeretethídra, mi lehet ennek az oka?

Úgy érzem, Kárpátalján még inkább egymásra vannak utalva az emberek, sokszor csak az emberi kapcsolatokra hagyatkozhatnak. Ahogy én látom, sokan várják el azt, hogy rendezett legyen a környezetük, mindenki megkapja a megfelelő ellátást, legyen szó hátrányos helyzetű embertársunkról, idősekről vagy egyedülállókról. De amikor megkérdezem, hogy ezt kitől várják, általában nincs konkrét válasz. Vagy azt mondják, hogy mindenkitől. Ekkor azt szoktam felelni, hogy „de jó, hogy ezzel magadra is gondoltál”. S amikor beszélek arról, van rá lehetőség, hogy a saját kis korlátainkon túllépve, közösségben összefogva tudjunk egymásért tenni, arra a legtöbb ember azt mondja, miért is ne.

Az elmúlt években azt is tapasztalhattuk, hogy nem csupán a magyar református közösségre gyakorol pozitív hatást ez a kezdeményezés, hanem szélesebb körben érintette meg az embereket a cél, hogy többet tegyünk a környezetünkben, ahol élünk. Így például Beregszászon összefogott a római katolikus és a református közösség, hogy közösen tegyenek a városért. Míg a reformátusok a katolikus templom körül festették a kerítést, addig a katolikusok a református templom körül. Fontos ez a közös munka és ismerkedés, különösen ott, ahol kisebbségben vagy más nemzetiségiekkel élnek együtt a magyarok.

Nem csak püspökként, hanem saját gyülekezetével is aktív résztvevője a Szeretethídnak. Milyen konkrét programokat valósítottak meg saját egyházközségével az elmúlt évek során, melyekre szívesen emlékszik vissza?

A vári közösség évek óta részt vesz a programban, nem is csupán a gyülekezet, de a munkaközösségek is, így az iskola, az óvoda, az orvosi rendelő vagy a polgármesteri hivatal. Sokan a környezetük tisztaságáért aggódnak, s e téren szorgoskodnak, míg mások az idősek meglátogatását tűzik ki ilyenkor célként. Az ifisek tavaly a falu két részét összekötő hidat tették rendbe, melyre már évek óta nem jutott pénz. De van olyan segítségnyújtásunk is, mely a Szeretethíd elmúltával sem szűnik meg. A fogyatékkal élő gyermekek rehabilitációs központjának építésén és környezetének fejlesztésén évek óta sokan dolgoznak: adakoznak, eszközvásárlásra költenek, fát ültetnek, virágokat hoznak. Vagy példaként hozhatnám fel az ifiseket is, akik ősszel az út mentén összeszedett almát adták el, s az összegyűjtött néhány ezer hrivnyával a fogyatékkal élő gyermekek ügyeit segítették.

De számomra még ennél is emlékezetesebb az a néni, akit azért kerestek fel az önkéntesek, mert már rég nem látták. Sikerült neki szereznünk egy kerekesszéket, s azóta sokat ül kint a kapu előtt, s mindenkinek kedvesen integet. Egy kis odafigyelés az egész életét megváltoztatta, talán kicsit színesebbé tette.

Ezek szerint a Szeretethíd további gondolkodásra és gondoskodásra sarkallja a résztvevőket, hogy milyen más módon segíthetnek azokon, akikkel kapcsolatba kerültek e két nap során vagy más rászoruló csoportok esetében…

Mindenképpen formálja az emberek gondolkodását, hogy jót tenni jó és jót tenni szabad – és nem csak az erre kijelölt napokon, hanem az év minden napján.

Most májusra milyen programokat terveznek?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a krími menekültek ügyében nagy szükség lesz az emberek összefogására. Épp a minap találkoztam a görögkatolikus parókussal, aki ez ügyben kérte a segítségünket. De úgy érzem, nagyon fontos, hogy minden szituációban felismerjük azt a lehetőséget, hogy tehetünk valamit egy emberért vagy közösségért.

Mit gondol, mi a legfontosabb a Szeretethídban?

A Szeretethíd példaértékű program, mely által ki tudjuk mutatni azt, hogy kik vagyunk: hogy érzékenyek vagyunk a mindennapi kihívásokra, észrevesszük azokat, akik a környezetünkben valamilyen szükséget szenvednek, és készek vagyunk segíteni rajtuk.

Mivel buzdítaná azokat, akik még nem jelentkeztek a programra?

Azt kérem mindenkitől, hogy merjenek kimozdulni, merjenek örömet okozni, mert ez őket is fel fogja vidítani. Meglátásom szerint mindez értékesebbé teszi az embert, s nem feltétlenül a saját szemében, hanem például a határon túliakat azoknak a szemében, akik között élnek: a felvidékieket a szlovák szomszédaik előtt, a kárpátaljaiakat a ruszinok és ukránok előtt és így tovább.

Aki várja csak, hogy szeressék, az nagyon sokáig várhat, hogy talán majd rámosolyog valaki. Aki azonban vállalja, hogy első legyen, arra biztosan visszamosolyognak.

Botos Regina