Az elmúlt időszakban sokféle válság sújtott minket, ezért érthető, ha arra törekszünk, hogy a bizonytalanság csökkentése érdekében minden kérdésünkre választ kapjunk. A válságoknak köszönhetően egyre több virológus, háborús stratéga és energetikai szakember került a média előterébe, akik, ha érveiket kellőképpen izgalmasan adják elő, igen sokakhoz eljuthatnak. Ez a lehetőség azonban nemcsak valódi szakemberek számára adott, hanem bárkinek, aki véleményét elég meggyőző narratívába tudja foglalni abban a közösségi médiában, ahol a tömegek bölcsessége és lázadása egyszerre van jelen. Ez kedvez az álhírek terjedésének – hangzott el Szűts Zoltán média- és digitálispedagógia-kutató előadásán a Fake news – Avagy miért hiszünk el mindent? címmel megtartott konferencián.



A Protestáns Újságírók Szövetsége, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem közösen szervezett rendezvényére a Károlyi-Csekonics-palotában került sor 2022. október 25-én. Szűts Zoltán mellett előadást tartott még Veszelszki Ágnes nyelvész és újmédia-kutató, Pap János Tamás jogász (Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság) és Vigóczki Máté Oroszország-szakértő (Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Intézete). A párbeszéd jegyében az előadások mellett kerekasztal-beszélgetésre is sor került, amelyet Nagy Katalin rádiós műsorvezető, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) elnöke moderált. Beszélgetőtársai Fekete Zsuzsa (Reformátusok Lapja) és Stumpf András (Válasz Online) újságírók voltak.

Ezzel a tartalmi összefoglalónkkal is a média és az álhírek viszonyáról szóló konstruktív, sokoldalú diskurzust szeretnénk elősegíteni, akárcsak korábbi kapcsolódó írásainkkal, melyek közül néhányat cikkünk végén ajánlunk.

Az álhírek működése
Az agy félelemközpontja a harc vagy a menekülés reakcióira szűkíti be választási lehetőségeinket, ezért vészhelyzetben könnyebben elhisszük az egyszerűbb válaszokat. Ez az alapja az álhírek működésének – derült ki Veszelszki Ágnes előadásából, amely háromféle információmanipulációs módot ismertetett. Az első a disinformation, azaz a dezinformáció, amikor a megtévesztés szándékosan és hamis információval történik. A második a misinformation, a félrevezető tájékoztatás, amikor a megtévesztés nem szándékos, de a közölt információ hamis. A malinformation, azaz a helytelen információ pedig az az eset, amikor a közölt információ tényszerűen igaz, de azt szándékosan nem megfelelő közegben, módon, vagy sorrendben tálalják a megtévesztés érdekében.



A nyelvész és újmédia-kutató meghatározása szerint az álhírek olyan hírnek látszó cikkek, amelyek tényszerű alapként tálalnak hamis információt. „Sok esetben nem a vélemények tudatos manipulációja a céljuk, hanem a kattintások gyűjtése. Olykor kihasználják az emberek jóindulatát, segítő szándékát, máskor a pénzsóvárságát, és van olyan eset is, amikor szerencsétlenséggel fenyegetőznek” – magyarázta. Az álhírek tartalma lehet szenzációszerű, de áltudományos is, amikor hitelesnek látszó forrásokra hivatkoznak benne.

Fontos különbséget tennünk tudomány és áltudomány között is. A valódi tudomány alapvetése az interszubjektív ellenőrizhetőség – azaz kísérletei megismételhetőek és ellenőrizhetőek más által –, vannak intézményrendszerei és nyitottak a kritikára. Az áltudományok önmagukat minősítik tudománynak, mereven elutasítják a kritikát, sokszor teljesen más tudományterületek szakembereire hivatkoznak, és nem izolált állításokat, hanem komplex rendszereket terjesztenek. „Sokszor keresnek titkokat, anakronisztikus témákat, hanyagul bánnak a bizonyítékokkal, szcenáriókkal dolgoznak, mítoszokra hivatkoznak, elfogadott elméleteket értelmeznek át vagy fordítanak ki.” Az áltudományok és az álhírek metszéspontjában lévő összeesküvés-elméletek olyan összetartozó vagy összefüggés nélküli eseménysorok, amelyeket kóbor adatok kötnek össze.

De miért érnek el nagy tömegeket? – adódik a kérdés. Ennek sok oka van. Ezek közé tartozik például a hitelesség látszata, a közösségi oldalak hírmegjelenítési módja és olvasási szokásaink, a digitális hiedelemkamránk, az érzelmekre hatás, de fontos szerepe van még a terjedésben mások jelenlétének és az ismétlési hatásnak is. Az álhírek legnagyobb veszélye az előadó szerint abban áll, hogy az olvasó a téves információk, ellenőrizhetetlen hiedelmek miatt képtelen lesz attitűdjének megváltoztatására, alternatív értelmezések megfontolására.

Kinek a felelőssége?
Az álhírek terjedésének vizsgálatakor természetesen nem mehetünk el a politika és a média felelőssége mellett sem. Vigóczki Máté Oroszország-szakértő saját kutatási területének példáival mutatta be az állami dezinformáció gyakorlati működését, amelynek a célja a másik fél – jelen háborús helyzetben Ukrajna – iránti szimpátia csökkentése. Az előadó kiemelte: nyilván lehetne más országokból is példákat hozni az állami dezinformációra, de ő szakmájából kifolyólag az orosz példát ismeri a legjobban. „A dezinformáció az oroszoknál profin és hatékonyan kiépített eszköz, amelynek alkalmazásakor kihasználják a közösségi médiát is, valamint a mai internetfogyasztás összes olyan vívmányát, amelynek alapjait Nyugaton fektettek le” – mondta a szakember.



Előadásában kifejtette: Oroszországban az állami hírügynökség, a Rosszija Szevodnya nem klasszikus hírügynökség, hanem az orosz külpolitika eszköze, ez benne van az alapító iratában is. Az orosz állami vezetők megnyilatkozásait mindig közzé kell tenniük, és mivel ezeket átveszik a nyugati sajtótermékek, ez a módszer jól használható nyilatkozatok Nyugatra juttatására. A szervezet nagy hírdömpinggel gondoskodik arról, hogy az oroszoknak ne legyen kedve rendszeresen tájékozódni. Ennek során az se baj, ha időnként egymásnak ellentmondó narratívákat tálalnak. Náluk nincs helyreigazítás, inkább utólag leveszik az anyagot, ha kell. Az egymásnak ellentmondó narratívák használata tudatos lehet. Például a bucsai vérengzés az első orosz állami narratíva szerint nem történt meg. A második szerint megtörtént ugyan, de az ukránok csinálták. A harmadik szerint pedig vagy nyugati erők követték el, vagy nyugati parancsra tették az ukránok. Lukasenko fehérorosz elnök erre még rátett egy lapáttal: Nagy-Britanniát „Bucsa-butcher” gúnynévvel illette (a butcher mészárost jelent angolul), hogy könnyebben megjegyezze a nemzetközi világ. Az orosz dezinformációnak fontos szerep jut abban is, hogy az Ukrajnában egyébként valóban meglévő és súlyos atrocitásokhoz vezető etnikai ellentéteket felerősítsék és kihasználják.

A kerekasztal-beszélgetés során elhangzott: Magyarországon az álhírek először csak kattintásvadászatból születtek, vagy viccből, vagy a bevételért. A közösségi média elterjedésének időszakában azonban a politika is rárepült erre a módszerre. „A hazugság és befolyásolás korábban is jelen volt az újságírásban, azonban a hagyományos szerkesztőségi lét eleinte olyan hátteret adott, amely előtt ciki volt nyíltan hazudni” – mondta Stumpf András. Hozzátette: manapság nem azt hiszi el az ember, ami racionális, logikus, hanem azt, amit megéri neki elhinni. „Ez érzelmi viszonyulás. Átélhető keretbe helyez engem: a nemtudás bizonytalanságából a biztos tudás világába.” Az újságíró szerint ezt a világjelenséget csak tovább súlyosbítják a közpénzből fenntartott álhírgyárak.



„Már nem információs társadalomban élünk, hanem dezinformációs társadalomban, ahol nem valódi újságírók gyártják a híreket, hanem influenszerek, celebritások” – tette hozzá Fekete Zsuzsa. „Hihetetlen bizalomdeficitben élünk, emiatt megnő azoknak az újságoknak a presztízse, ahol névvel vállalják a cikkeket.” Szerinte ilyen körülmények között csak annak a lapnak van hosszútávon értelme, amely építeni tudja az embereket. A Reformátusok Lapja ezért tartja fontosnak, hogy olyan emberek példáit mutassa fel olvasóinak, akik tisztább életet élnek. A médiának tehát nemcsak abban van felelőssége, hogy hitelesen mutassa be a valóságot, de abban is, hogy értékeket közvetítsen.

Amit tehetünk
Hogyan léphetünk fel a jog eszközeivel az álhírek ellen? – ezt a kérdést járta körül Pap János Tamás előadása. A jogász szerint a gyakorlatban egyáltalán nem egyértelmű, mi az, amit szabályozni érdemes. Egyedül a dezinformációnak van jogi definíciója, és ez ellen is csak akkor lehet fellépni, ha az adott esetben ennek a meghatározásnak minden eleme teljesül. Önmagában a valótlan ténymegállapítás ugyanis nem feltétlen jogellenes. Nagyon szűkre szabott mozgásteret jelentenek a rémhírterjesztéssel kapcsolatos jogszabályok is, a járványhelyzetben például hasznosnak bizonyultak, de nem minden problémára nyújtanak megoldást. A legtöbb országban nincs törvénykezés az álhírekre, ahol pedig igen, azok többnyire nem demokratikus berendezkedésű államok. Az Európai Unió csupán önszabályozó kódexet kínál, amelyet a csatlakozók magukra nézve kötelezőnek vehetnek.



Milyen egyéb eszközeink maradtak tehát? – merülhet fel bennünk a kérdés. Az egyik a valóban hiteles és független újságírás támogatása. „A legjobb helyzete akkor van az újságírónak, ha nincs semmilyen gazdasági vagy politikai befolyás alatt. Ez a helyzet azonban csak akkor áll fenn, ha maga az olvasó tartja el az adott sajtóterméket. Ha az olvasó ugyanis nem fizet, akkor másvalaki fog” – figyelmeztetett Stumpf András. Hozzátette: sokszor azért is megéri fizetnünk egy-egy online médiaszolgáltatásért, hogy vevők legyünk, ne pedig áruk, azaz ne személyes adatainkkal fizessünk a látszólagos „ingyenességért”.

A konferencián elhangzottak fényében az álhírek elleni védekezésben egyéni szinten kulcsszerepet kaphat a nagyobb médiatudatosság, a tényellenőrzés, a megfelelő színvonalú médiaoktatás. Legyen bennünk kíváncsiság, és kérdezzünk rá mindenre! Fontos, hogy kitekintsünk azokból a hírekből, amelyeket az algoritmusok felkínálnak nekünk; és ismerjük fel, ha meglévő kulturális, etnikai, társadalmi vagy politikai ellentéteket felhasználva próbálnak minket mások ellen hergelni. Sőt, arra kell törekednünk, hogy csökkentsük ezeket a feszültségeket, és igyekezzünk begyógyítani az általuk okozott sebeket.


Barna Bálint
Képek: Bankó József (prusz.hu), Barna Bálint


Kapcsolódó írásaink:

A média és mi: miért ragaszkodunk hozzá, ha hiteltelen?
Nem bízunk a médiában, mégsem bírunk meglenni nélküle – a járványhelyzet tükrében megláthattuk a médiához fűződő ellentmondásos viszonyunkat. Egyáltalán, mit várhatunk a médiától, és mit nem? Cikksorozatunk első részében a média működéséről és a hitelesség korlátairól olvashatnak – ahogy mi látjuk.
https://www.parokia.hu/v/a-media-es-mi-miert-ragaszkodunk-hozza-ha-hiteltelen/

Miért nem igazságos a média?
Miért van hatalma a médiának, és miért nem szolgáltat mégsem igazságot? Cikksorozatunk második részében a média igazságáról és az újságírók feladatáról, mozgásteréről és felelősségéről szólunk – ahogy mi látjuk.
https://www.parokia.hu/v/miert-nem-igazsagos-a-media/

Média: a repedezett tükör
A koronavírus-járvány megmutatta, milyen ellentmondásos a viszonyunk a médiához. Hogyan működik a média, és hogyan működünk mi, médiafogyasztók – háromrészes cikksorozatunkban ezekről a kérdésekről gondolkodunk. A sorozat harmadik, befejező részében arról olvashatnak, mire érdemes figyelni médiafogyasztóként a tudatosabb tájékozódás érdekében.
https://www.parokia.hu/v/media-a-repedezett-tukor/

Álhírektől az igazság kereséséig
Hajlamosak vagyunk nagy történetekbe ágyazva értelmezni mindent, és megfeledkezni az emberi tényezőkről. Pedig az álhírek ellen egyéni szinten védekezhetünk a leghatékonyabban, ezért személyes felelősségünk a kulcs. A Szólj Be a Papnak! sorozat május huszonötödikei alkalmára Álhírek csapdájában – hol az igazság? címmel került sor. Zila Gábor, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetőjének beszélgetőtársai Ablonczy Bálint újságíró; Bella Violetta református lelkész; valamint Kuzmányi István római katolikus diakónus, a Magyar Kurír főszerkesztője voltak.
https://www.parokia.hu/v/alhirektol-az-igazsag-kereseseig/