Borongó ég alatt kanyargunk, az autóutat fenyvesek szegélyezik. Elő-előbukkan alattunk a rézszínű patak. Bugyogva kavarog, erős sodrással, elragadóan.

Sokat látott, sokat tűrt. Talán mesebeli társai történetét sem ismerik annyian, mint az övét. Kis idő múlva a róla elnevezett település főterén találjuk magunkat, a környező hegyek karjaiban.

Az utcákon kevesen vannak, mozgolódás csak a központi épületek körül tapasztalható. Már az első pillanattól fogva érezzük, valami nem szokványos ezen a helyen. A felfelé és lefelé kanyargó utcácskák sétára csábítanak. Talán jobban megértjük majd, mi az...

Értékek árnyékában
Málladozó, lakatlan épületek között kószálunk. A színek, a homlokzatok, a faragások, az ablakok és ajtók sora igazi kincsesbánya. Az egykori magyar iskola, a meglehetősen rossz állapotban lévő református templom és a düledező parókia sok más középület és lakóház mellett mind műemlékek.

A házaknak legalább az egyharmadán látható is egy kis tábla – mindenütt ugyanaz. A felirat azonban egészen másra vonatkozik: az eladott épületek új tulajdonosát, a hírhedt kanadai céget jelöli meg. A társaságot persze nem az épületek érdeklik, hanem mindaz, ami Verespatak alatt van, a föld gyomrában: Európa legnagyobb aranykészlete.

A fél világ tiltakozik
Mióta felröppent a hír, hogy újra megnyithatják a világ egyik legnagyobb aranybányáját, az afeletti természeti környezetért, az ott élő emberekért, és az emberek múltjáért, beleértve eltemetett halottaikat is, az utóbbi években szerte a világon aggodalmukat fejezték ki környezetvédők, civil szervezetek és híres emberek – ki-ki a maga eszközeivel. Kocsis Tibor Új Eldorádó című filmje teljes részletességgel mutatja be a verespataki ügyet; emellett hegymászók Európa legmagasabb csúcsára tűzték ki transzparensüket „Mentsük meg Verespatakot!" felirattal; a híres, román színésznő, Maia Morgenstern pedig a világhálón egyre terjedő, megrázó kisfilmjében hívja fel a figyelmet az emberi hiúság okozta visszafordíthatatlan károkra.
Az arany egyébként nemcsak ritkasága miatt olyan értékes, és nem is csak ékszereket készítenek belőle. Mivel nemesfém, nehezen reagál, a savak nagy része nem oldja, nem rozsdásodik, és sem a víz, sem pedig az UV-sugárzás nem árthat neki. Korlátlan ideig tárolható anélkül, hogy használati értéke csökkenne, emellett az iparban is nagy hasznát veszik.

Csernobili katasztrófával fenyeget?
A verespataki lelőhelyen becslések szerint 10,6 millió uncia arany található, megközelítőleg 3 milliárd dollár értékben. A környezetvédő szervezetek leginkább a természeti környezet elpusztítása, valamint a külszíni fejtésben használatos napi 20 tonna dinamit és 40 tonna cianid alkalmazása ellen harcolnak. A kanadai cég éppen százszor akkora ülepítő medencét építene az arany kinyeréséhez használt ciánlúgos szennyvíznek, mint amekkorából a 2000-es tiszai ciánkatasztrófát okozó szennyvíz elszabadult. Bár a társaság helyi mérnökei szerint Verespatak mintegy 137 hektárnyi központját nem lehet lerombolni, a falvakat környező hegyeket tizenhat év alatt eltüntetnék, és a jelentősen megcsonkított vidék csupán az egykor ott élők emlékeiben élne tovább.
Egyes becslések szerint eddig a lakosság mintegy fele hagyta el az otthonát Verespatakon és a környező településeken. A kanadai cég helyi képviselete azt állítja, ha megnyílna a bánya, több mint háromezer új munkahelyet teremtenének a következő húsz évre, ennyi időbe telne ugyanis az arany kibányászása. Két évtized múlva egyébként a Föld aranytartaléka vélhetően teljesen ki is apadna; a többi bánya mellett Verespatak is az aranybányászat záró fejezetét jelentené bolygónkon. Ezzel együtt pedig négy település és teljes természeti környezete tűnne el a Föld színéről, a zagytározó időzített bombáját hagyva hátra Erdélyben.

A férfiakat a bánya ölte meg
Eltűnne az a takaros kis ház is, amelyre a falu szélén bukkantunk. Itt él Rózsika néni, az utolsó magyarul beszélő református asszony Verespatakon. Az idős hölggyel idilli környezetben beszélgettünk – nem épp idilli dolgokról.

A fenyőillat, a hegyoldal, a dimbes-dombos utcácskák, amit a látogatók megcsodálnak, Rózsika néni számára sosem jelentettek igazi otthont, noha több mint fél évszázada itt él. Messziről házasodott ide, idegen embernek számított a faluban, és magyar szót is csak kevesekkel tudott váltani férjén kívül, akit ritkán látott.
– A férjem reggel hatkor elment, és délután négyig a föld alatt dolgozott. Koszosan és fáradtan jött haza – emlékszik vissza az özvegy. Bár a víz és a levegő mindig is kitűnő volt a vidéken, a talaj minősége nem alkalmas a kertészkedésre, így a földműveléshez szokott asszonynak úgy kellett leélnie az életét, hogy nem foglalkozhatott azzal, amit szeretett. Sokat nélkülöztek is annak ellenére, hogy temérdek réz és arany vette őket körül. A bányából persze egy mákszemet sem lehetett kihozni, mondja Rózsika néni, aki szerint nem lehet szavakba önteni, mennyire gyötrelmes volt az életük.
– Muszáj volt kibírni. Szinte minden férfi megkapta azt a betegséget, a szilikózist. A férjemnek is ráment a tüdejére, sokat köhögött. Egy ideig a lábán húzta, aztán hirtelen elvitte, ahogy a többi bányászt is.

Elmenne, ha megfizetik
Az idős magyar asszonyon kívül alig vannak már a faluban, akik el tudnák mesélni, milyen volt a bányászélet a diktatúra hosszú évtizedeiben. A bányához azonban nemcsak az időseknek van köze, hanem a fiataloknak is. Rózsika néni fia sok más családapával együtt arra vár, hogy kiderüljön, dolgozhat-e ott a kanadai cég alkalmazásában. A jelek ellentmondásosak, a tárgyalások elhúzódtak, a döntéshozatal késik. Maguk az ott lakók sem tudják, mi lenne jó nekik. Vannak, akik szerint álságos a külföldiek tiltakozása a bánya megnyitása ellen, és az ügyben eltérően vélekednek a történelmi felekezetek elöljárói is. A katolikusok adtak el épületeket a távoli székhelyű nagyvállalkozásnak, míg a reformátusok elzárkóztak bárminemű egyezkedéstől.
Rózsika néni kárpótlás ellenében szívesen elköltözne a házából, míg fia, aki Verespatakon nőtt fel, maradni akar – és dolgozni, ahogy mások is, hogy eltartsák az övéiket.

Jel
A kísérteties és lélegzetelállító település utcácskáin sétálva kínos kérdések tolulnak elém. Vajon van-e joga a normális élethez azoknak, akik itt születtek? És van-e joga bárkinek is beleszólni a sorsukba? Hányan aggódunk okkal megpillantva a gyönyörű tájat, beleszagolva a frissnél is frissebb levegőbe? Hányan kotnyeleskedünk bele a verespataki ügybe, és hányan hallgatunk, miközben fel kellene emelnünk a szavunkat érte? Hányan akarjuk, hogy közünk legyen hozzá, és hányan nem akartunk belekeveredni, miközben a megvetett cég, és még sok hozzá hasonló éppen a mi igényeinkre apellálva akar és tud is meggazdagodni?

A levegő megtelt párával, a felhők már eltakarták a napot, de az eső még nem akart eleredni. A kísérteties és lélegzetelállítóan szép település jellé lett, és az lesz a jövőben is. Még hallani lehet egy ideig a magyar zsoltárokat kiszűrődni Rózsika néni portájáról, még élnek ott honfitársaink, még elutazhatunk, hogy jól megnézzük magunknak a világ egyik legszebb vidékét. De vajon történhet-e még bármi jó azokkal, akik az aranyat érő földre születtek? És velünk, akik – ha akarjuk, ha nem –, érintettek vagyunk a verespatakiak és mások sorsában, mi több, felelősek is?

Jakus Ágnes 
Képek: Füle Tamás