Kenyértörés?

Reformátusok vitája a katolikus bálványimádásról.
Jövőre új fordításban jelenik meg a Heidelbergi Káté.
Kérdezz-felelek Bogárdi Szabó István dunamelléki püspökkel a meglepő döntésről.
Szőnyi Szilárd interjúja a Heti Válasz múlt heti számában jelent meg.

A reformátusok zsinata úgy döntött, kommentár nélkül megtartja a hitvallás azon szövegrészét, mely a „pápás misét" – mivel a katolikusok szerint „Krisztus valósággal és testileg jelen van a kenyér és a bor színe alatt" – kárhozatos bálványimádásnak nevezi. 

– Püspök úr: homousion vagy homoiusion?
– Homousion, ahogy minden keresztyén egyként vallja: Jézus Krisztus istensége tekintetében nem hasonló, hanem azonos lényegű az Atyával. Tehát nem egy i betű a különbség, hanem az, hogy ha Krisztus nem volna azonos lényegű, nem lenne isteni megváltás.

– Elfogadja, hogy a kívülállók szemében hasonló apróságról, valójában azonban a hit lényegéről szól a mostani vita?
– A homousion és homoiusion tekintetében hitünk lényegéről, a krisztusi üdvszerzésről van szó. A mostani ügy más irányba mutat. Zsinatunk úgy döntött, hogy a Heidelbergi Káté jövőre esedékes, 450. évfordulójára jelentessük meg korszerű fordításban a szöveget. A munka elkészült, és csak sajnálni tudom, hogy most nem a szépségeit ízlelgetjük, hanem egy polemizáló kitételt magyarázgatunk.
– Erről a zsinat is tehet, hiszen 55:17 arányban elvetette a javaslatot, hogy a „kárhozatos bálványimádás" kifejezéshez lábjegyzetben írják oda: a kitételt csak a történelmi hűség kedvéért hagyták a szövegben, és „amit a 16. században a káté szerzői jónak láttak, azt ma már – mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt – nem használjuk."
– Nem ez volt az egyetlen javaslat. Volt, aki kihúzta, más zárójelbe tette volna a kitételt, mert ez sérti a mai katolikus hívőket, főleg, hogy mögöttünk van száz év ökumenikus párbeszéde. És reméljük, fölülemelkedhetünk a XVI. századnak ezen a jellegzetességén, mert abban a korban alig találunk olyan protestáns vagy katolikus dokumentumot, mely ne volna tele ilyen, kétségtelenül bántó megnyilatkozásokkal. A tridenti zsinat eucharisztiáról szóló kánonjaiban például vagy tucatszor szerepel, hogy átkozottak azok, akik ezt és ezt nem így és így hiszik.
– Ám azóta eltelt ötszáz év.
– Igen, de most az volt a kérdés, hogy eltöröljük-e vagy meghaladjuk-e a múltat. A zsinat, gondolom, azért szavazta le a javaslatot, mert úgy érezte, az előbbire irányul, miközben utóbbi volna a feladatunk. Kérdés az is, hogy ha elfogadjuk az előterjesztést, nem támasztunk-e megosztást saját egyházunkon belül? Meglehet, akkor is súlyos konfliktusok támadtak volna, csak éppen a magunk körében. Egyik felekezet sem homogén, így a reformátusoknál sem mindenki laza ökumenista vagy éppen megátalkodott tradicionalista; sokféle felfogás van jelen. Most a „nem" volt a kompromisszum.
– De megérte a döntés még azon az áron is, hogy tudhatták, ezzel felbőszítik a katolikusokat?
– Kezdő lelkipásztor koromban erős volt az ökumenikus párbeszéd, és élt a jó remény, hogy az egyházak képesek lesznek fölülemelkedni a múltbéli vitákon, sőt – ahogy Wolfhart Pannenberg német teológus javasolta – egyszer talán kölcsönösen visszavonják az egymásra kimondott átkokat. Ma azonban ökumenikus tél van, alig van teológiai gyümölcse a párbeszédnek, a felekezetközi kapcsolatok a társadalmi igazságosságra vagy a környezetvédelemre korlátozódnak. Ebbe a helyzetbe robbant bele a fordítás ügye, és sisteregnek föl feledett indulatok, sőt van, aki szinte vallásháborút emleget.
– Ami azt illeti, van ilyen akusztikája a vitának.
– Ne reménykedjenek az urak; a vita csak arra világított rá, hogy megvékonyodott a teológiai párbeszéd az egyházak között. Igen bölcsnek tartom a magyar katolikus püspöki kar bejelentését, mely szerint lépéseket tesz, hogy teológiai felfogását jobban megértesse a többi egyházzal. Ez máris kihúzta a dolog méregfogát. Ha eltanuljuk tőlük ezt a bölcsességet, talán a – kurtán-furcsán rövidre szabott zsinati vitánál alaposabb – tisztázás nyomán újra megkérdezzük, nem okafogyott-e a kemény minősítés? Arra nincs felhatalmazásunk, hogy felületes szópárbaj után egy alapvető szövegből csak úgy kihúzzunk valamit – arra viszont igen, hogy őszintén megvitassuk a legnehezebb kérdéseket is, anélkül, hogy bárki úgy érezné, sérül az identitása.
– De mennyiben sérült volna a református identitás, ha benne marad a fordításban a mondat, de lábjegyzetelve?
– A szavazás tárgya az volt, hogy van-e teendőnk a mondattal, és a nemleges döntés után már nem volt miről tárgyalni. Egyébként azért sem tulajdonítanék túlzott jelentőséget a lábjegyzetnek, mert javaslatomra úgy döntöttünk, hogy az új kiadás előszava és a dokumentumhoz készülő terjedelmes kommentár részletesen be fogja mutatni a kitétel előzményeit, hátterét, születésének körülményeit.
– A döntés református bírálói mégis azt vetik a zsinati többség szemére, hogy valamiféle „sérelmi politizálás" jegyében nem a Szentíráshoz, hanem a katolikusokhoz képest akarják meghatározni magukat.
– Ez, már bocsánat, sületlenség. A vitában némelyek az identitás őrzésére, mások a gesztuspolitizálásra helyezték a hangsúlyt. Most az előbbiek szava volt súlyosabb, de bizonyára eljöhet a – jó értelemben vett – gesztusok ideje. Megengedés helyett megengesztelődésre van szükség; a vita viszont nyilvánvalóvá tette a teológiai párbeszéd szükségességét. Azt megértem és igen fájlalom, ha megbántottuk volna katolikus testvéreinket; azon viszont csak mosolygok, hogy egyesek vallásháborút vizionálnak, és élveznék, ha egymásnak ugranának az egyházak. Ezt az örömet nem fogjuk megszerezni nekik.
– Akkor beszéljünk a vita lényegéről is. Amikor megkérdeztem egy hitvalló reformátust, szerinte mi történik, amikor úrvacsorát vesz, azt felelte: „Az utolsó vacsorára emlékezünk, de a kenyér és a bor nem test és vér, hanem jelkép." Ha az atyafi az ön vizsgázója volna a teológián, átengedné?
– Visszaküldeném, hogy vegye át újra a vizsgaanyagot, mert a helyes válasznak csak az ötödét mondta el; egy így zwingliánus redukció. A keresztyének körében egyetértés van abban, hogy az úrvacsora emlékezés – de ez csak az egyik tényező. A kálvinista azt is mondja, hogy az úrvacsora hálaadás, isteni jelenlét, és részesedés az isteni lényegből. A vita abban áll, hogy ez mi módon megy végbe. Mi azt valljuk, hogy szentségi kenyeret eszünk és bort iszunk, s eközben a Szentlélek erejében egyesülés jön létre Krisztussal. A katolikusok azt tartják, hogy az átalakulás a kenyér és a bor jegyében történik, mi viszont azt, hogy bennünk megy végbe.
– Ha önt evangélikus istentiszteletre hívják, magához veszi az úrvacsorát?
– Örömmel, mindig. A két egyház 1973-ban megegyezett az úrvacsorai közösségről.
Pedig ők sem ugyanazt vallják az átlényegülésről, mint a reformátusok.
– Luther úrvacsora-felfogása valóban különbözik Kálvinétól. Sőt, az evangélikusoknál le kell térdelnem, kinyújtanom a nyelvemet, és arra ostyát tesz a lelkész – ez tőlünk, akik állva vesszük magunkhoz a megtört kenyeret, idegen, mégsem csinálunk ügyet belőle. Abban ugyanis, hogy az úrvacsorában a döntően cselekvő alany az isteni Lélek, egyetértés van. Ebben egyaránt különbözünk a katolikusoktól, mert ott a cselekvő alany a pap.
– Ezzel szemben Barsi Balázs ferences szerzetes a zsinat döntését bírálva azt kérdezi a reformátusoktól, hogy miért tagadják meg a Kálvin előtti 1500 évet. Hiszen, mint mondja, az egyház ez idő alatt ugyanazt tanította, mint a XVI. században.
– Szívesen folytatnék disputát Barsi Balázzsal, mert felvetése annyiban megáll, hogy a reformáció előtt nem voltak protestánsok, s így föladhatja nekünk a leckét, hogy mit kezdünk az 1500 éves hagyománnyal. Ha azonban segít oldani a görcsöket, elmondhatom, hogy kedvenc teológusom Szent Ágoston, de elővehetjük a Heidelbergi Káté bevezető szakaszát is, mely Canterbury Anselmus Cur Deus Homo című munkájának kivonata, vagy más, az egyházatyákra, az első századok ökumenikus zsinataira hivatkozó protestáns iratokat. A reformáció szándéka nem egyházalapítás volt, hanem megújítás. Azt csak polémiákban szokták ránk fogni, hogy mi azt tartanánk, mintha velünk kezdődött volna a keresztyénség, úgy ötszáz éve. Ez a hiperprotestáns szektákat jellemzi, mi viszont – az Apostoli Hitvallás szavaival élve – magunkénak tartjuk a szentek közösségét, beleértve a világ teremtésétől annak végéig az összes hívőt. Nekem István király ugyanúgy szent királyom, és nem kesergek azon, hogy miért nem ötszáz évvel később alapított államot, mert akkor talán protestáns lett volna.
– Ön, miközben a vitában támogatta a bálványimádásos kitétel megmaradását, tett egy javaslatot, miszerint a reformátusok a maguk portája előtt is seperhetnének, már ami az úrvacsora gyakorlatát illeti. Mire gondolt?
– A kitétel elhagyását vagy kommentálását szorgalmazók a köztiszteletben álló néhai Török István dogmatikaprofesszort emlegették, aki már húszegynéhány éve felvetette, hogy kellene valamit kezdeni ezzel a bántó mondattal. Én bátorkodtam emlékeztetni, hogy ugyanez a Török István ennél is korábban arra intett: míg régen szinte zwingliánusok voltunk, a mostani úrvacsorai liturgiánk már-már katolikus, s jól van-e ez így? Arra utalt, hogy a pártállam idején, 1985-ben bevezetett istentiszteleti rendtartásnak vannak félreérthető elemei – most egy bizottság foglalkozik is ennek reformjával. Őt hoztam fel példának önmagunk ügyében, mint aki úgy harcol a református identitásért, hogy közben nem csapja arcon a katolikusokat. Ez azért is fontos, mert amíg kusza és üres az önazonosságunk, addig bármilyen gesztus üres lesz, mert üres emberek teszik. Tartalmas gesztust csak szilárd alapokról lehet gyakorolni – és az több is lesz, mint gesztus: az érdemi párbeszéd és megbékélés felé tett lépés lehet. 

Szőnyi Szilárd
Forrás: Heti Válasz