A két világháború között kezdődött. Egy hét év körüli fiúval elindult az édesapja a faluban. Nem volt hosszú az út, mégis nagy jelentősége volt. A férfi már egy éve özvegy. A fiúcska alig hatéves, mikor meghalt az édesanyja. Ő a legkisebb gyermek a családban. Nővérével és három bátyjával maradtak félárván. A paraszti lét nem élhető, ha nincs asszony a háznál. Ez a mostani rövid út célja: asszonyt hozni a házhoz. A legkisebb fiúval indulni a falu utcáin, hogy lássa az az asszony, hogy nem csak egy férjet, hanem egész családot kap. Szükséges, ésszerű út a hétköznapi falusi utcán. Céllal, átgondoltan, eredményesen. Egy özvegyasszony két gyerekkel egészíti ki a családot.

A kisfiú számára egy másik út is elkezdődik. Az iskolában lelkesen olvas, este gyertyafénynél, petróleumlámpánál a pajtában folytatja. Távoli országok, utazások nyílnak meg számára, miközben még mindig csak a falujában van. Egyik nap a jeges Tiszához kirándulnak a tanítóval, majd fogalmazást kell írniuk róla. A kisfiú, talán már tízéves is, fantáziáját szabadon engedve sarkköri utazás beszámolóját írja le. Képzeletében a zajló Tisza jege a hatalmas jégtáblákra repíti, tengerekre, hajókra, felfedezni való világokba.

Mindössze tizennégy éves, amikor úgy gondolja, neki tovább kell menni, nem tud a faluban maradni, apja elé állva bejelenti, hogy elmegy a városba tanulni. Apja nem marasztalja, aki útra akar kelni, hadd menjen. És megy a városba, autók, motorok világába, a hadsereg kötelékébe, műszaki alakulathoz. Sosem harcol a fronton, csak szerel, amit kell, mert biztosítani kell az útra kelőknek, harcba indulóknak a közlekedési eszközt.

Türk Miklós 1943 környékén

Tizenkilenc évesen ismét útnak indul, de már nem önszántából, viszik a többi katonával együtt hadifogságba. Erdély, Kárpátalja vasútjain, bevagonozva, kilátástalan messzeségbe, bizonytalan létbe vagy nemlétbe. Naplóját útközben valahol a Kárpátokban elássa. Voronyezs lesz a végállomás, legalábbis három évre. Amikor gyermekként a sarkköri utazásról írt, nem gondolta, hogy egyszer majdnem olyan hidegben lesz része, mint képzeletében a felfedezőknek. Nem ilyen utat álmodott, de most ezt kell teljesíteni, túlélni. És túléli.

A hadifogság után haza visz az útja. Az otthoniak addigra már túlvannak a földosztáson. Mindenkinek a nevére kértek földet, csak az övére nem. Már nem számítottak rá, hogy egyszer újra itthon lesz. Megint útra kell kelni, el kell indulni. Miskolc után Budapest lesz az úti cél. Utazás pedig nincs közlekedés nélkül. Folytatja, amit a hadseregnél már megtanult: autóbusz-szerelő lesz.

Lenin körút 35., 1. emelet, 1956. november 8.

De a lelke tovább szárnyalna, a szelleme többre vágyik, már egyhelyben, mégis újabb útra lép. Tanul, technikus lesz, majd műegyetemista munka és család mellett. 1956 októberében is elindul dolgozni reggel, egyetemre este, tüntetni, amikor mindenki megy. Ekkor már a körúton él, a Lenin körúton, társbérletben, feleségével, ötéves kislányával. Látja, ahogy a tankok felsorakoznak a házak felé fordított csövekkel, látja a feldöntött villamosokat, látja a harcok jeleit.

Magyar páncélosok, 1956. november 3.; Lenin körút 35., 1956. november 8.

A pincéből, óvóhelyről is feljön, hogy részese legyen a történteknek. Fontos számára a körút, és igyekszik rögzíteni is az eseményeket, de az elkészült képeket évtizedekig rejtegeti. Az élményt, a lelkesedést azonban nem. Továbbadja lányainak, akik a körúton nőnek fel. A körúton, ahol a nagyszoba sarka egy kicsit ferde, mert '56-ban belőtték, mikor ő kiment a kapuba fényképezni. A körúton, ahol közben megszűnnek a társbérletek. A körúton, ahol visszazökken az élet a forradalom után a normális kerékvágásba. A körúton, ami Pestet jellemzi, a pesti létet, ahol még rászólt a gyerekekre a házmester, a viceházmester pedig a ház előtt söpört.

Lenin körút, 1956 novembere

Újabb évtizedek. Autógépészként eltöltött évtizedek. Számos önként tervezett utazással.
Mindig körutak. Erdélyben, Lengyelországban, de amikor lehetőség nyílt: északon, nyugaton, délen is. Mert a körút fontos élmény. Elindulni, bejárni egy utat, és végül hazaérkezni.

Ő igazán '89-ben ért vissza arról a körútról, amire '56-ban elindult. Akkor, amikor újraindulnak a tüntetések. Akkor, amikor megint útra kell kelni az álmokért. Nem a személyesért, hanem a közösért. Akkor, amikor már nem egyedül éli át ezeket, hanem viheti kisebbik lányát magával, és adhatja tovább az út élményét. Ahogy tette ezt a közös utazások alkalmával is. Együtt mennek mindenhova, mert ott kell lenni, úton kell lenni, hogy legyen megérkezés is.

A Rákóczi út és a körút sarka, 1956 novembere

2000-es évek eleje. Kórházi ágyon fekszik, miközben újabb tüntetések zajlanak. Már nem tud menni, de így küldi lányát: „Menj, mert '56-ban is így indult minden, hogy mentünk. Menj helyettem is." Azon a nyáron ő is elment, igazán haza. Az ő körútja bezárult, de továbbadta az útvonalat: elindulni, úton lenni, hazatérni.

Bölcsföldiné Türk Emese 

Képek: Türk Miklós