Kritikus szavak

A református egyházból hiányzik, hogy a lelkészek az örömhírt, az evangéliumot hirdessék – vélekedik Cserhalmi György. A színművész a református egyház hivatalos honlapjának adott interjújában azt mondta: „ebben a formában nem tudja elfogadni az egyházat, ahhoz hinni kéne a papoknak – nem a politikusokban, hanem Istenben – és azzal párhuzamosan bízni is." A reformatus.hu oldalon megjelent interjú megmozgatta az egyházi közéletet, Köntös László lelkipásztor nyílt levélben reagált a színművész gondolataira, amellyel szerinte sokakat megbántott.

„Nemcsak meghallgatom Istent, hanem meg is fogadom, amit mond" – mondja Cserhalmi György színész, aki nem egyházi közegben gyakorolja a vallását. Miközben a református egyház a jövőképén munkálkodik, és ezért még bizottságot is életre hívott, fontos megismerni: mit mondanak azok a hívők, akik az egyháztól eltávolodtak, de Istentől nem.

Református nevelést kaptál, ez pontosan mit jelent?
Annyira református nevelést kaptam, hogy gyermekkoromban a lágymányosi Károli Gáspár térre jártam Sebestyén Andor bácsihoz vasárnapi iskolába, rövid nadrágban, magas szárú cipőben. Nagyon édes felesége – egy nagymama típusú anyóka – mindig adott nekünk süteményt, tejet meg kakaót, akkor ez ritkaság volt. Andor bácsit nagyon szerettük, nem ijesztő fekete ruhás pap volt, hanem szürke kötött mellényes nagypapa, aki beszélgetett velünk. Akkor azt hittem, ilyen az egyház, aztán megismertem.

Hogyan és milyennek ismerted meg az egyházat?
Mint említettem, református vallásos nevelést kaptam, konfirmáltam is, és ha nagyon megvakarom magam, még menne a Heidelbergi Káté is. Nagyapám evangélikus kántortanító volt Mogyoródon, mindig az ő mondata jár az eszemben. „A papokkal nincs nagy baj – mondta a nagyapám – mert hinni hisznek Istenben, csak egyáltalán nem bíznak benne." Ahogy nőttem felfelé, és amit Debrecenben, ahol a fiatalságomat töltöttem, megtapasztaltam, ez a mondata a mindennapos életben nagyon konkréttá vált.

Pontosan hogyan vált konkréttá, mit tapasztaltál meg?
A reformáció egy nagyon érdekes menet volt, elindult Wittenbergából a kifüggesztett kilencvenöt ponttal, és Skandinávián át Erdélyen keresztül eljutott Debrecenbe, amiből kálvinista Róma lett. Azt tapasztaltam meg, hogy ennek a hatalmas útnak egyszerűen minden emléke elveszett. Az evangélium örömhírt jelent. A református papok nem mondanak örömhírt. Ledörögnek valamit, hogy utáld Horn Gyulát vagy szeresd Orbán Viktort, vagy utáld Orbán Viktort, és szeresd az utána következőt. Lehet, hogy ez néhány embernek örömhír, de az egy szűk közösség. Engem ilyennel ki lehet üldözni a templomból. És az a szakmámból is fakad, hogy észreveszem, hogy ehhez jön még egy pokoli rossz kántálás, amelyben se nyelvhelyesség, se szórend, emellett alapvető nyelvtani hiányosságok. Ezért magának a beszédnek, az evangéliumnak az értelme veszik el.

Mi hiányzik neked a református egyházból?
Az hiányzik, hogy az evangéliumot hirdessék. Az örömhírt. Ez lenne a hivatása. Nyilván van egy csomó közéleti probléma, amibe alanyi jogon bele is szólhatna, de ezt csak kritikus időszakokban kéne tenni, és nem a választások környékén. Emellett állandóan magasztos dolgokról van szó, miközben az embereknek hétköznapi gondjaik vannak. És nem mindnek futja méregdrága pszichológusra, elég gondjuk, hogy hogyan tudják túlélni a következő hetet vagy a következő napot. Ezért az az igényük, amivel elmennek a templomba, nem fog kielégülni.

A teljes interjút a reformatus.hu oldalon olvashatják.

 

Köntös László lelkipásztor, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője nyílt levélben reagált Cserhalmi György színművész gondolataira.

Tisztelt Művész Úr!
Kedves Cserhalmi György!
Meglehetős vegyes érzésekkel olvastam az Önnel készített interjút a Magyarországi Református Egyház honlapján. Ha ez a beszélgetés valamilyen más felületen jelent volna meg, valószínűleg nem érezném szükségét, hogy reflektáljak rá. Hozzá vagyunk már szokva, hogy a világnak ezen a részén a keresztyénség az a kultúrkör, amelyet minden következmény nélkül nyilvánosan bántani lehet. De miután itt jelent meg, akárhogyan is, megszólítva érzem magamat, mint olyan ember, aki „egyházi közegben" gyakorolja reformátusságát. Sokáig tipródtam, reagáljak-e az egész magyar egyházias reformátusságot, s benne elsősorban a papságot sommásan kritizáló szavaira. Aztán végül oda jutottam, nem tudok hallgatni, s muszáj, hogy a megszólításra válaszoljak. S nem azért, mert nem tudom elfogadni az Ön véleményét, mint egy olyan református ember magánvéleményét, aki megfogalmazza és indokolja az intézményes református egyháztól való távolságtartásának okát. Sokkal inkább azért, mert az Ön véleményét nagyon is tisztelem és figyelemre méltónak tartom, olyannyira, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, az Ön által most bátran megszólaltatott hang a református egyházról több, mint magánvélemény. Inkább azt gondolom, Sindelyes Dóra beszélgetése Önnel egy nagyon jó kezdeményezés arra nézve, hogy kialakuljon végre valamiféle párbeszéd a ma igenis sajnos széles körben elterjedt egyháziatlan reformátusság és az egyház között. Ez az interjú azért fontos, mert Ön mint az egyháziatlan reformátusság egyik hangja, megtisztelt bennünket, egyháziakat őszinteségével. Ez még akkor is így van, ha kritikusan általánosító véleményével nem értek egyet, s még akkor is, ha, azt hiszem, mondandójával talán akaratlanul is sokakat megbántott.

A nyílt levelet teljes terjedelmében a reposzt.hu oldalon olvashatják. 

 

További reflexiók a témában:

Ami tuti: a dialógushoz asztal kell, amit körbe lehet ülni. Kocsma, ahol fel lehet olvasni Luther kilencvenöt tételét. Kihúzható asztal egy napfényes konyhában. Úrasztala egy templomban. Betonból öntött asztal egy parkban. Egy hely, ahová leülsz, és ahová kipakolod, amit gondolsz, és megnézed, mások mi mindent hoztak. Ahol ott lehetsz testben, lélekben, gondolattal, mindenestül. Nem elég a desktop. Adjon I. asztalokat, ahová le lehet ülni találkozni magunkkal, egymással, vele! Különben kommentáradattá silányulnak potenciálisan gyönyörű és inspiráló párbeszédek, amelyek megváltoztathatják az egész életünket. 

Bagdán Zsuzsi írása az Agnus blogon

 

 

A párbeszédeink sorvadását nem csak a kapcsolataink bánják. A hitünk is. Hisz mi a keresztyénség, ha nem egy folyamatos dialógus az Igével? Párbeszéd Istennel, aki szóba állt velünk, aki a teremtés óta kommunikál, szól és kérdez. Már az Úr asztalánál sem tudunk ottmaradni, hogy Vele beszélgessünk. Akkor hogy akarunk egymással egyházon belül, kegyességi irányzatok szentségtelen szekértáboraiból? Hogy akarunk közös nevezőben élni, tradíciót görgetők és újonc betértek? Hogy akarunk megszólítani kívülről bekiáltó színészt, doktort, vasutast? Hogyan nyitunk közösen azok felé, akiknek az evangéliumot akarjuk hirdetni? Hogyan tudok magamra reflektálni, változni és fejlődni?

Bella Péter írása a Reposzton