Világháborúk, forradalmak, területi csonkítások és rendszerváltások szakították meg többször is a magyar reformátusság huszadik századi történetét. Mi az, amiben sikerült megőrizni a folytonosságot, mi az, amit újra kellett kezdeni a megszakítás után, és melyikért kellett nagyobb árat fizetnünk? Ezeknek a kérdéseknek a máig ható súlyos örökségét járta körbe a HIT Talk podcast 9. része, amelynek felvétele április 14-én készült a Károli Tréninghét keretén belül. Az adás ezen a linken hallgatható meg.

A beszélgetőtársak Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudománya Kar (HTK) Egyháztörténeti Tanszékének vezetője; Bogárdi Szabó István volt dunamelléki püspök, a Zsinat korábbi lelkészi elnöke, a HTK Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetője; és Lányi Gábor lelkipásztor-egyháztörténész, egyetemi docens, a HTK Egyháztörténeti Tanszékének oktatója voltak. A beszélgetést Ablonczy Bálint, a KRE Reformáció Öröksége Műhely vezetője moderálta.

A huszadik század öröksége
Kiss Réka úgy véli, két fontos dolgot is magunkkal hozunk a huszadik század egyháztörténeti tapasztalataiból: a tiszta evangélium hirdetésének fontosságát és a társadalmunkért felelős attitűdöt. Felidézte Ravasz László emlékiratait, amelyben a volt püspök a korszak mérlegét megvonva arra jutott, hogy amíg a tiszta evangéliumot hirdetik a templomokban, addig mindent újra lehet építeni. Ravasz az egész kommunista időszak legnagyobb problémájának azt látta, hogy pont ez szorult a háttérbe.
A tiszta evangélium hirdetése mellett megőriztük azt a sokszínű vitatkozó attitűdöt is, amely a magyar református identitásból ered. „Nem gondolkozunk mindenről egyformán, de van mondanivalónk az itt és most minket körülvevő világról is. Ez éles vitákat hoz az egyházba, olykor zsákutcákat és veszteségeket is, de összeségében a mérleg nem is olyan rossz – mondta a történész, aki szerint ebből fakad, hogy felelősséget érzünk a társadalmunk iránt.”

A külső örökségünk az iskolák, intézmények, templomok, kerítések, harangok, amelyek kapcsán mindig kérdés, hogy evangéliumi módon működtetjük-e őket – tette hozzá Bogárdi Szabó István. „Most, hogy sorban épülnek a református intézmények, újra nagy kérdéssé válik, hogy hirdettetik-e ezekben a tiszta evangélium, és aszerint élnek-e benne az emberek.” Maga az evangélium megmaradt, nem veszett el: újraéledő, megújító, belső örökséggé lett. Arról azonban dialektikus viták folytathatóak, hogy a tiszta evangélium hirdetése vagy az evangélium tiszta hirdetése a pontosabb megfogalmazás.
„Egyházunk életét folyamatosan megnehezíti a kísértés, hogy egy-egy aktuális programra ráfogjuk, hogy az a tiszta evangélium. Melyik prédikátor hirdeti tisztán az evangéliumot 2021-ben? A huszadik század újra megtanított bennünket, hogy a keresztyénségnek a nehéz történelmi korszakokban kettős szenvedése van. Egyrészt egyházunk végigszenvedte a huszadik századdal a huszadik századot. Ugyanakkor szenvedtünk a világtól is. Szent Ágoston hívta fel a figyelmet a De civitate Dei című művében, hogy ez mindig kettős szenvedés, és ha ezt figyelembe vesszük és alázattal elfogadjuk, akkor nem keresünk olcsó kimenekedéseket, ahogyan azt egyházunk a huszadik században tette.”



Lelki gyümölcsök
A kataklizmák után mindig megfigyelhető volt a megújulás – mondta Ablonczy Bálint. „A Reformátusok és Trianon című dokumentumfilmünkben Buzogány Dezső erdélyi egyháztörténész úgy fogalmazott, hogy az erdélyi népben az összeomlás után mindig volt belső akarat a maguk összeszedésére. Ennek voltak gyümölcsei például az ébredés-mozgalmak, az egyéni és intézményi életben is megjelenő lelki megújulás. Nálunk, a Trianon utáni Magyarországon mik voltak ezek a lelki gyümölcsök, és mire voltak elegendőek az 1989 utáni időszak tükrében?” – kérdezte.

Bogárdi Szabó István válaszul kifejtette: a lelki ébredés gyökerei az első világháború előttre nyúlnak vissza, így a húszas évek belmissziós egyesületei nagyrészt már itt voltak a századforduló óta. „Századeleji megjelenésük talán védekező reakció lehetett a hazai reformátusságot veszélyeztető megelégedettséggel szemben.” A második világháború utáni ébredési mozgalmak a harmincas évekig vezethetők vissza. Ravasz Lászlóba vetették reménységüket, és az egyházkormányzatba is bekerültek. Nem maradtak periférián, de Szikszai Béni feljegyzése szerint Ravasz ezen a téren nem váltotta be a reményeiket.
A belmissziós szervezetek nyomban a rendszerváltozás után újraalakultak, és Bogárdi Szabó István szerint identitásukat részben a spiritualitásból fakadva, részben a hivatalos egyház kritikája mentén fogalmazták meg. „A Gondviselésnek köszönhetően akkor is élt az egyházban missziói törekvés, ébresztő lelkület, amikor bekövetkeztek az összeomlások – ideértve a rendszerváltozást is a világháborúk, diktatúrák és Trianon mellé, hiszen egyházunkban a szocializmus éveiben igen sokan megkötötték a maguk kis kompromisszumait, és a rendszer összeomlása nem volt számunkra előrelátható.”

A kulcsszó itt az „integráló kálvinizmus”, amely Ravasz László első püspökségének székfoglaló beszédében is megjelenik – hívta fel a figyelmet Lányi Gábor. „Amikor püspöki székbe került, akkor a világ reformátusságát szétszakadt egyházak jellemezték. Ez a veszély Magyarországon is jelen volt. A belmissziónak, minden áldása mellett, hajlama volt arra, hogy elzárkózóan gondolkodjon, egyfajta elitkeresztyénséget képezzen és lenézze a népegyházhoz tartozó, alvó reformátusokat. Sokan kongatták a vészharangot, hogy az ő keresztyénségük egyházszakadást képes előidézni. Ravasz László és köre, akik nagyrészt a Református Élet köré csoportosultak, együttesen érték el, hogy ezeket az egyébként alapvetően jószándékú erőket egy asztalhoz ültessék le, és valamelyest integrálják.”

Kiss Réka szerint Ravasz László sokféle nézetű és lelkiségű mozgalmat tudott egyben tartani. Az ébredési mozgalmak nem mindig szerették egymást, ezért volt fontos ez az integráló képesség. „A huszadik század első fele krízissorozat volt. Túlnyomórészt a korábbi, több évszázados hagyományokkal bíró, jó értelemben vett népegyházi keretek omlottak szét a modernizáció, a kapitalizmus, a szekularizáció hatására. A határon túl ez még kettős identitáskérdéssel is járt.” De a konfliktusok és feszültségek közepette is volt lelki és intézményes újjáépítés. „Mindegyik generáció krízise felszínre hozza azokat a hitvalló embereket, akiknek a karrierdöntéseik emberi mércével nézve nehezen érthetőek. Ez a hitvalló attitűd, a mégis nyakas kálvinizmusa mindig újra és újra itt van. Ehhez jó csatlakozni akkor, amikor a 21. században újra végiggondoljuk az identitásunkat.”

Tanulságok
„Ennek a rendkívül terhelt időszaknak az emberi életútjai nem mutatnak homogén képet, nem lehet a szereplőket szentekre és Júdásokra osztani” – figyelmeztetett Lányi Gábor, aki szerint nagy a kísértés, hogy túlságosan sematizáljuk ezeket. „Nem spórolhatjuk meg, hogy alaposabban utánajárunk ezeknek a történeteknek, és mi is tanulhatunk belőlük. Példaértékű minták és figyelmeztető jelzések egyaránt fakadhatnak ezekből.”

Az ötvenes évek nagyon szépen, bújtatott virágnyelven megfogalmazott missziói jelentéseiből kiderül, hogy gyülekezeti szinten hihetetlenül aktív evangélizációs élet zajlott családlátogatásokkal, tanyamisszióval a diktatúra ellenére is – magyarázta Kiss Réka.
„A nagy törés 1956 volt, az egyházban és az egész magyar társadalomban is. Kádár fejezte be a kollektivizálást, így felszámolva az egyház legalapvetőbb társadalmi bázisát. Megtörte a társadalmat és az egyházat is a megtorlások idején, majd később azt mondta nekik: mostantól hagyom, hogy túléljetek. De ez nem két egyenlő fél kompromisszuma volt. Az nem hányható a közösség szemére, hogy megpróbált túlélni. Történészként azt kell néznünk, hogy az adott lehetőségek között ki hogyan tudott szolgálni. Ebből a szempontból nézve az egyháztörténetben hihetetlen sok jó példát is találunk. Az, hogy 1989 után újra tudtak éledni a belmissziós körök, ezeknek a sokszor búvópataként továbbélő hagyományoknak köszönhetik. Erről a kontinuitásról is beszélnünk kell.”



A Magyarországi Református Egyház pártállamban összeállt zsinata a rendszerváltozás hajnalán feloszlatta magát, és egyetemes és általános tisztújítást rendelt el. „Néhol jó eredménnyel, néhol maradt minden a régiben, de újralakult a vezető testület, és elkezdődhetett a pártállami időkben született zsinati és egyéb törvények megszüntetése, valamint az egyházkormányzati változások sora” – emlékezett vissza Bogárdi Szabó István.
„A pártállami időkben negyven évig nem voltak viták az egyházban, ezért mindenki kapkodta a fejét, amikor elindultak a különféle egyházi lapok. Az is összeomlás, ha az embert kilökik az intenzív osztályról, ha rászólnak, hogy most már negyven év után tessék lábra állni, tessék evangéliumot hirdetni, iskolákat szervezni, templomokat építeni.” De az összeomlás lehet jó hatással is ránk, ha képesek vagyunk a hátrafelé mutogatás helyett megújulni.