Lelkesedés
Hatalmas lelkesedéssel vágott bele a szolgálatba Szűcs Tamara. A halásztelki beosztott lelkipásztor nemcsak a gyülekezeti munkában segít, hanem óvodában és iskolában is tanít hittant.
– Amikor a kívülállók meghallják, hogy teológus vagyok, sokan rácsodálkoznak, „te tényleg hívő vagy?" – meséli a törékeny fiatal lány, majd hozzáteszi, hogy számára furcsa a kérdés felvetése, mert hogyan is lehetne valaki lelkész, aki nem hívő?

– A teológia elvégzése után is nagyon sokan megőriztük a lendületünket, lelkesedésünket, és úgy gondoljuk, hogy tudunk valamit tenni, amitől jobbá válik a világ. Nekem mozgalmas a munkám, amit nagyon szeretek, ennek ellenére érnek kudarcok is. Ilyenkor gyakran megtapasztalom, hogy Krisztus ad erőt, és ez továbblendít.

A hittanoktatással kapcsolatban vegyesnek érzem a lelkészek fogadtatását – folytatja a lelkipásztor.
– Vannak, akik örömmel, mások kétkedéssel vagy éppen ellenségesen fogadnak minket. Ami mégis nehezebb, mint azt annak idején az iskolapadban gondoltam, az a korkülönbségből adódó problémák. Nekem a mai napig is gondot jelent kiállni a gyülekezetünk idősei elé, hiszen tisztelem azt, amit már elértek az életükben, de furcsa, amikor huszonhét évesen azt kell mondanom, hogy én vagyok a „főnök", és határozottan kiállok a véleményemért.
Tamara nevetve mondja, hogy nem érzi hátránynak törékenységét, nőiességét, fiatalságát, bár a nehezebben kezelhető iskolai osztályoknál alkalmanként talán egyszerűbb lenne a helyzet, ha egy dörgő hangú, kétméteres férfi állna a katedránál.
– A hitoktatás bevezetése kapcsán számos olyan megnyilvánulással is találkoztam, amely szerint a lelkészek rosszak, butítják az embereket, pedofilok, vagyis jönnek az általánosítások. A nevemet vállalva szeretek hozzászólni az internetes kommentálásokhoz. Ezzel megrökönyödést keltek, egyrészt azért, mert lelkészként reagálok, másrészt mert nem azt a sémát hozom, amire számítanak. Ez is bizonyítja, hogy a külvilág gyakran nem létező tapasztalataira, előfeltevéseire alapozva nyilatkozik rólunk. Nyitással, bemutatkozással lehet javítani a helyzeten, és meg kell mutatnunk, hogy mi is ugyanúgy emberek vagyunk, mint bárki más.

Stratégia
Ablonczy Tamás a Budahegyvidéki Református Egyházközségnél kezdte meg lelkipásztori szolgálatát.
– Számos idea él bennem, amelyeket a teológián gyűjtöttem. A valóságban azonban azzal szembesülök, hogy csak aprólékos munkával valósulhatnak meg az elképzelések, és számos dolog egyáltalán nem úgy történik, minta ahogy korábban gondoltam. Bízom benne, hogy olyan ifjúsági közösség formálódik a gyülekezetünkben, amely rövidesen önfenntartó lesz. Kikerülnek közülük a vezetők, akik csoportokat vezetnek függetlenül a lelkészektől. Ez a reményem a mostani munkámmal, tevékenységemmel kapcsolatban. Nagyon fontosnak tartom a kis közösségek szervezését, ahol több lehetőség van a személyes bizonyságtételre, a diakóniára. Igen izgalmas feladatot jelent ezeknek a feladatoknak a szervezése. Annak idején nagyon élveztem a teológián a vitákat, beszélgetéseket, de az élet sokkal izgalmasabb az elméletnél. Különleges csodákat, élményeket lehet átélni az emberekkel beszélgetve, egy gyülekezet formálódását látva, és ez minőségi különbség.

Aki világi pályát választ, számos szempontot mérlegel a karrierlehetőségektől az anyagiakig. Ablonczy Tamást arról faggatom, hogy mennyiben más a pályaválasztás a lelkipásztoroknál: az isteni vezetés és az imádság mellett mi számított a döntés meghozatalánál?
– Amennyiben alapnak veszem, amiket említett, ezek mellett a körülöttem élők megerősítő visszajelzései számítottak sokat, de ez más pályaválasztásnál is hasonlóan működhet. A hivatástudatom erősödésében meghatározóak voltak a családomtól, a gyülekezetemtől és a barátaimtól kapott visszajelzések.
- Amikor egy fiatal jól rajzol, akkor terelgethetik őt a grafikusi pálya felé, de miből látszik, hogy valaki jó lelkipásztor lehet?
– Középiskolai élményem, hogy matekot magyaráztam egy osztálytársamnak, mert az órán nem értette meg az anyagot. A bibliaórán az ifivezető rám bízta az egyik alkalom vezetését, és úgy éreztem, hogy nagyon jól sikerült a feladatot teljesítenem, mert megerősítő volt számomra, ahogyan ebben részt vettek a többiek. Úgy gondoltam, van érzékem ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzak.

Mire számít, ha tíz év múlva visszatekint magára? – kérdezem a lelkipásztort.
– Azt hiszem, ha egy évtized múlva visszatekintek majd mostani önmagamra, ugyanolyan lesz, mint ahogyan most nézek a tíz évvel ezelőtti magamra, tehát naivnak és tapasztalatlannak tartom majd magam. Most is előfordul, hogy azt érzem, jól sikerült egy bibliaóra, egy beszélgetés vagy egy igehirdetés. Talán azt is mondhatom, hogy elégedettség tölt el, azonban gyorsan ki is tudok ábrándulni saját magamból. A kudarcok visszarángatnak a földre. A pillanatnyi dolgok tehát hullámzóak, de ebből nem lehet lemérni, hogyan végzem a szolgálatomat. A hosszabb távú folyamatok fontosabb visszajelzések, most még inkább csak a morzsák látszódnak. Az biztos, hogy tíz év alatt sokat fogok változni és pontosabban megismerem majd az erősségeimet és gyengeségeimet.

Ablonczy Tamás a kiscsoportos beszélgetéseket és ezek szervezését érzi magához nagyon közel, azonban fontosnak tartja, ami talán – mint fogalmaz – nem „lelkészes", hogy rendszerben kell gondolkodni egy gyülekezet életében.
– Nem lehet ötletszerűen végezni a lelkészi munkát, hanem stratégiát kell készíteni. A lelkészi munkát is lehet strukturáltan végezni, célokat kitűzni és ezek eléréséhez stratégiát alkotni.

Irányító játékos
Sándor Emma vértesacsai lelkipásztor a pápai teológián végzett, és már öt éve szolgál.
– Elég merészen elvállaltam exmisszusként egy gyülekezet vezetését. Van vezető lelkipásztorunk, de sok feladatot kapok. Rábíztam Istenre, hogy utakat nyisson az emberek szívéhez. Ha a gyülekezet kért valamire, igényük, ötletük volt, akkor megkerestem, hogyan lehet megvalósítani igei módon a kérésüket. Ami jó volt, megtartottuk, ami kevésbé, azt elhagytuk. Ezek voltak az alapelvek. Fontos lépés volt a családlátogatás, feltérképezni a falu múltját, történetét. Megismertem a falu vezetőit, és érdekes módon az iskolában az igazgató már az első nap felkért egy rövid köszöntőre. Új volt ő is, a katolikus hitoktató és én is. Így kezdődött a közös munka. A szülőket az óvodásokon keresztül próbáltam megismerni. Fontosnak tartottam, hogy megismerjem a környezetemet, ahol szolgálok, hiszen ezután lehet az igével is megszólítani másokat. Ezek szintugrások lehetnek a közös működésben.

Hol helyezkedik el a társadalmi hierarchiában egy lelkipásztor napjainkban?
– Szerintem a társadalom a pedagógusokkal egy helyre tesz minket, hiszen sokszor a hitoktatás kapcsán találkoznak velünk. A lelkészi szolgálatunk teli van kihívásokkal, hiszen nap mint nap emberekkel foglalkozunk, elmondhatják nekünk minden gondjukat, mi pedig megőrizzük a titkokat. Nehézség, hogy a konfliktusokat úgy kell kezelnünk, hogy semmilyen tudomásunkra jutott információt nem használhatunk fel, hiszen ezek bizalmasak. A legnehezebb talán mégis az, hogy a lelkész mint vezető mindig egy kicsit külön áll a csapattól. Pedig én nem tartom magam edzőnek, inkább csapattagnak, irányítónak a pályán. Egyszerre kell játékosnak, mégis erősnek lennem, és megtalálni az egyensúlyt, hogy a másik ember lelkipásztorként tudjon tisztelni.

Sándor Emma gyerekkori lelkészét, Szabó Pétert említi példaképeként. Mint mondja, beszélgetéseik sokszor tovább lendítették az Istenről való gondolkodásában.
– A jó lelkipásztor mindig az igéhez igazítja gondolkodását és tele van szeretettel, elfogadással, nyitottsággal. Elsőrendű értéknek az Istentől való kegyelmet tekintem, és úgy vélem, hogy nekem mint kegyelemre szoruló embernek tisztelnem kell a másikat. Az emberekben talán megvan az éhség, hogy számokban, felújított épületekben méricskéljék önmagukat. Tudom, hogy kellenek az eredmények, engem mégis inkább az hajt, hogy akiket pásztorolok, azoknak az életében lássam, hogyan jutnak közelebb Istenhez, lássam a pozitív változást az életükben, és azt, hogy jól munkálkodtunk együtt az Isten ügyéért.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás