Részletek a tanulmányból:

Amikor ezt a szemmel látható és egyébként szociológiailag is jól mérhető fogyást vizsgáljuk, nem kerülhetjük el gyülekezeteink lelkiállapotának, fejlődésének, lelki érettségének vizsgálatát sem.
A gyülekezet egyáltalán halad az „érett férfiúság" irányába (Ef 4, 11-14.), vagy évtizedek óta lelkileg csak vegetál?
Megfigyelhető-e minőségi, lelki növekedési folyamat egyházunk gyülekezeteiben, vagy itt is belső, minőségi, spirituális fogyással kell számolnunk? Elmondhatjuk-e hogy gyülekezeteink még meglévő tagsága jobb állapotban van lelkileg, azaz hitben, mint volt 10-20 évvel ezelőtt?
Ennek a kérdésnek vizsgálata, tudomásom szerint, egyházunkban fel sem merül. (Gondolok pl. annak megvizsgálására, hogy mit hisznek egyháztagjaink Istenről, az ember totális romlottságáról, a szabad akaratról, Jézus istenségéről, kereszthaláláról, a hit általi megigazulásról, a test feltámadásról, örökéletről, keresztségről, úrvacsoráról stb.) Úgy vélem, hogy ennek a vizsgálatnak eredményei még riasztóbbak lennének.
Pedig ahhoz, hogy változtatni tudjunk a jelenlegi helyzeten, ismernünk kellene egyrészt a számszerű, mennyiségi fogyásnak, másrészt a minőségi degenerációnak pontosabb adatait és okait. Sajnálatosnak tartjuk, hogy ezt a helyzetet egyházunk vezetői, vezető testületei nem vizsgálják, mintha nem is érdekelné őket ez a probléma, és nem sok jele van annak, hogy egyházunk illetékes szervei (melyek egyenlő számban lelkészekből és presbiterekből állnak), ebből a helyzetből a megfelelő konzekvenciákat készek lennének levonni. Sokszor még más felekezetek bibliai kritikájáig sem jutnak el, arról pedig, még egyetlen tanulmányt sem olvastam, hogy a református egyház, mai gyakorlatát illetően, mit végez rosszul, s mi az, amit máshogy kellene végezni azért, hogy az Istent kereső, és a lelki életben növekedni vágyó felnőttek és fiatalok százai ne menjenek máshova lelki táplálékért.

1. Egyházunk gyülekezeteinek túlnyomó többségében folyó ún. lelki munka nem Krisztus-központú, hanem egyre inkább ember-központúvá válik.

2. Az igehirdetések teológiai és lelki súlytalansága.

3. Gyülekezeteink életéből hiányzik a családias szeretet légköre.

4. Az a gyülekezet és egyház, amelynek nincs világos missziói cél-látása, (más szóval missziói koncepciója) számolhat a fogyás további növekedésével.

5. A más felekezetekhez csatlakozó reformátusoknak feltett ama kérdésünkre, hogy megtérésük után miért hagyták el egyházunkat, gyakran kaptuk és kapjuk azt a választ, hogy azért, mert egyházunk gyülekezeteiben nem lehet tovább növekedni sem az ismeretben, sem a hitben.

6. Az élő hitre jutott és a Bibliát már tanulmányozó hívők egyre többen hagyják el egyházunkat azért is, mert gyülekezeteink, mint az egykor lerombolt Jeruzsálem, kerítésfal és kapu nélkülivé váltak.

7. Egyházunk és gyülekezeteink klerikalizmusa, lelkész-centrikussága.

8. Hosszabb távon ható, taszító tényező egyházunkban az azonosíthatatlanul szürke lelkiség.

9. Taszító tényező az is, ha egy gyülekezetben nem tudják arról meggyőzni a tagokat, hogy itt szükség van terád (nem a pénzedre csupán!) és ha nem tudják megmondani azt sem, hogy hol, miben van rád szükség.

Ha valaki azt kérdezné, hogy ha így mennek tovább dolgaink, mi lesz a vége, annak azt válaszolnánk, hogy természetesen az igaz egyház soha nem fogy el, sőt a világ végezetéig szüntelen növekszik. Az igaz egyház soha nem tűnik el, az igaz egyház örök. Kérdés csupán az, hogy hol növekszik? Abban az egyháztestben, vagy gyülekezetben, amelyben mi is élünk és dolgozunk, vagy máshol?

A tanulmány teljes terjedelmében PUBLIKÁCIÓK rovatunkban olvasható.