Az elérhetőségekről készítettem biztonsági másolatot, viszont a digitális naplóbejegyzéseim miatt fájt a szívem – no, meg ébresztőórám sem volt. Megtettem, amit tudtam: átkutattam a szobát, megkérdeztem a buszsofőrt, jártam a talált tárgyak osztályán – és mindeközben persze kértem Istent, hogy ha lehet, segítsen visszaszerezni a telefonom. Nem segített.
Néhány hónap múlva a fényképezőgépemnek is nyoma veszett. Ez még nagyobb érvágás volt, mert ezeket a képeket használtam a hírleveleimhez, hogy az otthoniak is tudják, mi van velem. Keresés, ima, aztán megint keresés, megint ima – semmi.

Aztán szöget ütött a fejembe, hogy Isten talán így azt akarta jelezni: ideje új fényképezőgépet venni. Ezen nagyon fellelkesültem. Írtam az itthoni barátaimnak, akik imádkoznak értem és/vagy anyagilag támogatnak – de mint utólag kiderült, gond volt a rendszerrel, az átutalt adományok hetek után sem érkeztek meg. Ekkor már komolyan az volt az érzésem, hogy Isten szándékosan gördíti az utamba ezeket az akadályokat.

Nem kevés időbe telt, míg kezdtem rájönni, vajon mi lehet a célja mindennek. A várakozás ideje alatt a veszteség utáni hiányérzet egyre inkább csökkent, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy telefon és fényképezőgép nélkül is egész jól megvagyok. Az egyik koreai szobatársamtól kaptam egy hagyományos ébresztőórát, digitális napló helyett azóta visszatértem a hagyományos toll- és papíralapú változathoz, fényképeket pedig a többiektől szoktam kölcsönkérni.

Erről az az eset jutott eszembe, mikor egyetemista koromban néhány hónapra felfüggesztettem a Facebook-fiókom. Akkor is, és most is rádöbbentem, milyen sok dologhoz vagyok hozzánőve, amelyek valójában egyáltalán nem szükséges feltételei a boldog életnek. Pál azt mondta, „ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele" (Timóteushoz írt első levél, 6. rész, 8. vers). Jézus pedig azt kérte az Atyától, hogy adja meg a mindennapi kenyeret.

Nem hamburgert – kenyeret...

Szabó Viktor 

Szégyelld magad!
Az óceánjárón való szolgálatra felkészítő konferencián hallottam először azt a kifejezést: szégyenkultúra. Vagy én nem figyeltem oda az iskolában, vagy tényleg kimaradt a tantervből – mindenesetre számomra ez a téma teljesen új volt. Főleg, amikor a hétköznapokban is szembesültem vele...  

Vitorlabontó
Sziasztok! Sok szeretettel köszöntelek Benneteket a Fülöp-szigetekről! Nemrég a parokia.hu egyik munkatársa megkérdezte, küldenék-e időnként beszámolót arról, hogy mi történik velem. A kérésnek örömmel teszek eleget – szívesen osztom meg veletek mindazt az áldást, amelyben részem van.

Istennel a fedélzeten
Malajzia, Szingapúr és a Fülöp-szigetek kikötői várják a keresztyén magyar fiatalokat.  

Vízre, magyar!
Két év egy hajón - Isten szolgálatában