Életben találom-e még?
Megdöbbentő történeteket sorol Jakus Rita, a Bethesda kórház neourológusa, amikor az Út az életért programban szerzett tapasztalatairól kérdezem. A doktornő olyan élethelyzeteket ismert meg az orvosi vizsgálatok közben, amelyek a középosztálybeli, nagyvárosi ember számára szinte elképzelhetetlenek.
– Az asszonyokat mindig megkérdezem, hogy hány gyerekük van, és hány terhességük volt, mert a két szám a legtöbbször nem vág egybe. Az egyik negyvenöt év körüli nőnek több mint negyven abortusza volt, de ez nem egyedi eset. Sokan vannak, akik azért jönnek el az orvosi vizsgálatra, hogy valaki meghallgassa őket, ilyen volt az a középkorú, szemmel láthatóan alkoholista asszony is, aki elhozta a jó karban lévő nyolcvanas éveiben járó anyját és epilepsziás lányát. A nő köztük őrlődik egyedül, a létet nem tudja másképpen elviselni, csak ha iszik, de ezt tagadja. Hálás volt, hogy meghallgattuk, majd rövid idő múlva visszatért, és hozott ajándékba egy kiló diót. Egyszerűen nem tehettem meg, hogy nem fogadom el, hiába tudtam, hogy számára ez nagy lemondás. Ő is adni akart valamit. Nem fogom elfelejteni azt a harminc körüli férfit sem, akinek súlyos izombetegsége lehetett, de valahogy mégis jött-ment, mozgott. Nem lehetett rábírni, hogy levetkőzzön, mert végtelenül piszkos volt, és szégyellte magát emiatt. Nem tudom, hogyha egy év múlva visszatérek oda, vajon életben találom-e még. Emlékezni fogok arra a félszemű fiúcskára is, aki mindenkinek azt hazudja, hogy a nádasban csúszkálva történt a balesete, de később egy másik gyerektől megtudtam, hogy a testvére lőtte ki a szemét, a „nádas történet" csak mese.

Jakus Rita azt mondja, bár egy nap valóban nem sok az ember életében, mégis a remény motiválja arra, hogy évről-évre visszatérjen a szegény falvakba.
– Remény abban, hogy akár ez az egy nap is elindít bennük valamit, és változtat az életükön, hitet adhat a folytatáshoz. Hiszek abban, hogyha kicsit lassan is, de elindulhat egy folyamat.

Hazugság lenne klassz jövővel biztatni
Németh Sándor, a Bethesda kórház klinikai lelkigondozó tanára arról beszél, hogy az embereknek legtöbbször nem az hiányzik, hogy megmondják, milyen magas a vérnyomásuk, vagy tanácsot kapjanak arról, hogy kevesebbet kellene dohányozni és inni, mert ezt valószínűleg maguktól is tudják. Emberi szóra van szükségük.
– Mi nem tudunk anyagilag segíteni, és klassz jövővel biztatni, mert az illúzió és hazugság lenne. De a vizsgálat 10-15 percében egy nehéz helyzetben lévő ember mellé állunk, megfogjuk a kezét, és biztosítjuk arról, hogy semmivel sem értéktelenebb, mint mi magunk. Néhány percig nem lenézett, lesajnált valaki, hanem ember, akire figyelnek. Az ember ugyanis arra vágyik, hogy szeressék, valamint elismerjék, hogy értékes és szerethető. Mi a magunk módján ezt próbáljuk sugározni, és nem csak azt kérdezzük meg, hogy hol fáj, vagy milyen gyógyszert szed, hanem a magas vérnyomás mérése közben megtudakoljuk, vajon mitől ideges, mi bántja. Aztán a kérdések néha meghökkentő válaszokat szülnek. Egyik alkalommal egy asszony a hátán lévő műtéti heg történetét mesélve a lehető legtermészetesebb módon annyit mondott: hátba szúrta a férje egy nagy késsel, ezért kellett operálni. Ezeket a történeteket hallva még inkább hálát tudunk adni Istennek a magunk sorsáért, és elgondolkodni azon, hogy van-e okunk panaszra.

Csak beszélgetni akart
A Bethesda kórház főnővére megerősíti kollégái szavait. Horváth Jánosné szerint is ki vannak éhezve az emberek a jó szóra.
– Számomra idén a legszomorúbb az a jelenet volt, amikor jött egy negyvenéves túlsúlyos nő, aki egyszerűen csak beszélgetni szeretett volna, mert nagyon egyedül volt. Korábban agyvérzést kapott, lebénult. Kérte, hogy csináljunk neki EKG-t (a szív működésének fájdalommentes, veszélytelen vizsgálata – a szerk.) csak azért, hogy legalább történjen vele valami.

Horváth Jánosné mesélt olyan kisfalvakról is, ahol mindenütt kosz és ápolatlanság uralkodott, a néhány tágasabb, szebb házról pedig kiderült, hogy a falu uzsorásai laknak benne. Előfordult az is, hogy a missziói központ élelmiszer- és tisztasági csomagjait néhányan igyekeztek cigire és italra váltani, de a legtöbb helyen nagyon örültek a segítségnek, és valóban arra használták, amire az adományozók szánták. A főnővér járt olyan falvakban is, amelyek bár nagyon szegények, mégis rendezettek voltak.

Nem a szegénység az egyetlen probléma
Lezákné Hajdú Enikő, az ózdi gyülekezet lelkipásztora azt mondta, hogy amikor híre ment a missziói központ szűrővizsgálatának, egyre többen érkeztek az imateremben kialakított ideiglenes rendelőbe. Délre már le kellett zárni a sorszámok osztását, olyan sokan szerették volna kivizsgáltatni magukat. A templom szomszédságában lévő cigánytelepen nagy a szegénység, sokan ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el orvoshoz.
– A vizsgálatok után sokakkal beszélgettem, biztattam őket a további vizsgálatokra, és arra, hogy tartsák be az orvos utasításait. Sajnos nem a komfort nélküli lakások és a szegénység jelentik az egyetlen problémát a térségünkben, hiszen sokan vannak, akik megbecsülik azt a néhány tízezer forintot is, amit például a közmunkával keresnek. A gond a többség életvitelében van, hiszen képtelenek megvalósítani, hogy normálisan beosszák azt a keveset, amihez jutnak. Nekik is formálódni, tanulni kell, és hallgatni arra, aki próbál segíteni – tette hozzá a lelkésznő.

Felkiáltójel
Az idei Út az életért program fontos eredménye, hogy sikerült a valódi célcsoportot, vagyis a nagyon szegényeket elérni, akik nem járnak orvoshoz, mert akár ötven-hatvan kilométert kell utazni egy szakrendelésig – mondja Vida Szabolcs, a Református Missziói Központ lelkész-munkatársa.
– Sokak számára egyáltalán nem fontos az egészségük, az ingyenes szűrővizsgálatra mégis szívesen eljönnek. Adományokat is viszünk, amit hasznos dolgokból állítunk össze: tisztítószereket és élelmiszereket adunk résztvevőknek. Elképzelhető, hogy néhányaknak csak ennyi a motiváció, mégis életet menthet a vizsgálat. Örök tanulság marad számomra annak a 12 éves kislánynak az esete, aki már negyedszer állt sorba, mi pedig próbáltuk elküldeni, mert azt gondoltuk, hogy csak a csomagért jött, míg végül a vizsgálat súlyos szívbetegséget állapított meg nála.

Az idei Út az életért program számokban: 14 helyszínen 1150 embert vizsgáltak meg, a legfiatalabb hathetes, a legidősebb nyolcvanhét éves volt. Naponta 60-100 embert vizsgáltak meg az önkéntes szolgálatot végző orvosok, ápolók.
– A vizsgálat felkiáltójel lehet azoknak, akik döntésképes pozícióban vannak egy-egy településen, mert bebizonyosodott, hogy egyes helyeken az emberek elzárva élnek azoktól az egészségügyi lehetőségektől, ami az életben maradást jelentheti számukra. Azonban jó példává is válhatunk, mert egy-egy lelkes gyülekezet az orvos, asszisztens vagy védőnő segítségével megszervezhet hasonló alkalmakat. Számos helyen a lelkészekre tudtuk bízni, hogy vigye és segítse tovább a rászorulók ügyeit.

Figyelnek magukra
Az Út az életért több mint szűrőprogram, és csak széles körű összefogással működhet – mondta összegzésként a program megálmodója és elindítója, Magyarné Balogh Erzsébet. A missziói központ lelkész-igazgatója az idei tapasztalatokról szólva úgy fogalmazott: új jelenség volt a hajléktalanok és a gyerekek megjelenése a szűrővizsgálatokon.
– Keressük és várjuk Isten útmutatását, hogy merre mozduljunk, fejlődjünk tovább. Azt látjuk, hogy ahová évenként visszatérünk, ott sokan elkezdtek magukra figyelni és újságolják az orvosoknak, hogy mi történt velük az elmúlt időszakban.

És még valami: az idei program úgy valósulhatott meg, hogy kétmillió forint adomány érkezett az RMK bankszámlájára. Az adományozó magánszemély nem kívánta felfedni magát, még a missziói központ munkatársainak sem. Egyszerűen csak adni akart.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Vida Szabolcs, Fekete Zsuzsa