Az új kapus
Megvan az új kapusunk – nevetve csaptunk egymás tenyerébe a Pécs–Diósgyőr meccs után. Volt okunk az örömre: öt mérkőzés óta tartó kínlódás után végre idegenben nyertünk. A sérült Tajti helyett a második félidőben becserélték Rakaczki Bencét. A DVTK fiatal focistája igen jól vitézkedett a kapuban első élvonalbeli bajnoki meccsén.

A mi gyerekünk
A saját nevelésű játékosokat mindig jobban a szívébe zárja az ember, valahogy olyan, mintha a mi gyerekünk lenne. Napfényes májusi délután volt, a kapu mögött álltam a vendégtáborban. Több hónap távlatából is tisztán emlékszem, ahogyan Bence bejött a pályára. Szürke mezt, fekete nadrágot és fehér cipőt viselt, göndör haj keretezte mosolygós arcát. Nyoma sem volt rajta megilletődöttségnek, hibátlanul védett. Másnap olvastam szerény, szűkszavú nyilatkozatait.

Meseszerűen indult
Bence szófogadó gyerek: ha védeni kell, vetődik, ha tanulni, akkor fogja könyveit és olvas. Érettségi tételeit még akkor sem hagyta otthon, ha meccset játszottak, útközben tanult a buszon. Az ellenfelek lövései mellett az érettségi vizsga is várta: magyar, matek, töri, informatika és angol. Bence nemcsak profi sportpályafutásra, hanem a Miskolci Egyetem Földtudományi Karára is készült. Csodálatos tavasz volt, szinte meseszerűen induló karrier.



Adni akartak
Aztán történt valami: az edzéseken fáradt volt, majd egyre nehezebbnek érezte a lábát, alig bírta emelni. A diagnózis mindenkit lesújtott: leukémia. A keményebb fajtából való. Bence kórházba került. Közben a focipályákon megkezdődött az őszi szezon. Az első bajnoki előtt Diósgyőrben nemcsak az ellenfél volt a téma a szurkolótáborban, hanem Bence betegsége. Nem találkoztam a stadionban olyan drukkerrel, aki úgy ment volna el a diósgyőriek kapusának gyógyulására szánt gyűjtő doboz mellett, hogy ne nyúlt volna a pénztárcájába. Valahogy úgy tűnt, mindenki adott és adott és adott, senki nem bánta, ha kettővel kevesebb sör gurul le a torkán, vagy nem vesz másnap fagyit és dinnyét, csak Bence gyógyuljon meg.


Példátlan összefogás Európában
Teltek a hónapok, kemoterápia, és várakozás megfelelő csontvelődonorra. Az egész futballtársadalom megmozdult Bencéért, számtalan felajánlás érkezett, jótékonysági tornát rendeztek, barátok, ellenfelek, szurkolók, focisták egyaránt gyűjtöttek Spanyolországtól Görögországon át Németországig. Diósgyőrben a mai  napig sem telik el meccs, hogy ne énekelnék a drukkerek „Ne add fel soha! Gyógyulj meg, Rakaczki Bence!"

Közben jött a jó hír, hogy Amerikában találtak megfelelő donort. Egy református kórházlelkész indult útnak a miskolci gyerekkórházból, hogy hazahozza az életmentő sejteket. A küldetés sikeres volt, a transzplantációt január 29-én elvégezték. Bence köszöni, jól van: bizakodó, sokat pihen és minden este imádkozik.

Egy nagyra nőtt gyerek, akinek a szíve akkora, hogy horgászat után megpuszilja és visszaengedi a kifogott halakat a vízbe, mert sajnálja őket – meséli róla edzője, Veréb György.

A védelem oszlopa
Azt mondják, a kapus a védelem oszlopa. Milyen furcsa az élet; a kemoterápia éppen a szervezet védekezőrendszerét gyengíti meg. De Bence pontosan tudja, hogyan kell jól védekezni. Bizonyított már. Tudom, hogy kiüti a betegséget, ugyanúgy, mint ahogyan a labdát öklözi ki a kapu elől. Nincs védhetetlen lövés.

Indulás a pályára
Tudom, hogy eljön a nap, amikor kezelőorvosa, Nagy Kálmán professzor belép a kórházi szobájába és megszólítja, ahogyan szokta: Na, Kapus! Indulás a pályára!

írta:Fekete Zsuzsa
Fotó: Homoky György/boon.hu, Pauker Zs./Facebook 

_

Református kórházlelkész hozta az életmentő sejteket Rakaczki Bencének, az élvonalbeli diósgyőri labdarúgó csapat kapusának.
Farkas Edina beszámolója:

De akik az Úrban bíznak, erejük megújul...(Ézsaiás 40:31)" avagy követségben az életért

„De akik az Úrban bíznak..." annak a betegünknek az egyik kedvelt, sokszor átgondolt bibliai mondata ez, aki maga is kért és kapott már erőt ettől az Úrtól. És ő az is, akinek életéért követségbe indultam, ugyanattól az Úrtól kérve segítséget, védelmet.

A feladat nagyon szép volt és nagyon megtisztelő: betegünk orvosi teamje engem bízott meg, hogy az életmentő donorsejtekért az Egyesült Államokba utazzam. A felkérésre rögtön igent mondtam. Nem voltam még biztos benne, hogyan is történik egy ilyen utazás, de úgy éreztem, hogy testhezálló feladat ez nekem, mind a nyelvtudás, mind a helyismeret tekintetében. Már a kezdetektől nagyon hálás voltam Istennek, hogy ilyen nagy cél szolgálatába állíthatom tőle kapott képességeimet.

A nagy út előkészítése igazi csapatmunka volt: az orvos, a titkárnő, a jogász, a pénztáros, az utazási iroda képviselője mind azon fáradozott, hogy biztonságban eljussak a sejtekért, majd épségben hazahozhassam őket. Nem csak tárgyi, fizikai előkészületekre volt szükség, hanem spirituális, lelki előkészületre is: kórházlelkészi pályafutásom alatt talán most a legelső alkalommal egy kicsit szerepet cseréltünk. A kórházért imádkozó kórházlelkészből most néhány napra az az ember lettem, akiért egy egész kórház imádkozik. Ahogyan ők rám bízták a sejtek szállításának szolgálatát, úgy bíztam én rájuk az imádság szolgálatát. A kórházon kívül is számos ismerőst, barátot kértem az imádságra az utazás előtt.
Az indulás előtti éjszaka nagy izgalomban telt, hogy mindent sikerüljön a tervek szerint tennem. A hajnali kelés után szállásadóm szavai nyugtattak meg: „Végső soron az egész utazás Isten kezében van." Miután felszálltam az első gépre (a három közül), lassan átjárt annak a bizonyossága, hogy sokan esedeznek értem és küldetésemért Isten előtt, és egyre inkább megnyugodtam. A második gépen 8 órát és 40 percet töltöttem. Amikor meghallottam a hangosbemondóban, mennyi a repülési idő, úgy éreztem, soha nem fognak eltelni azok a hosszú órák. Zsúfolt volt a gép, a mellettem ülő hölgy pedig elég terebélyes, nem maradt választási lehetőség a vacsoránál, véletlenül leöntött a légikísérő vízzel, majd a lábamra tolta a kocsit: mégis, amikor elégedetlenkedni kezdtem volna, eszembe jutott a betegünk, s a cél, amiért ezen a gépen ültem. S ebből a perspektívából már eltörpült minden elégedetlenségem és erőt kaptam a kényelmetlenségek elviseléséhez. A harmadik gépre rutinosan szálltam fel: itt már csak egy órát kellett eltöltenem.

A szállodában nem volt nemzetközi telefonvonal, amire szükségem lett volna, hogy felhívjam a miskolci kórházat és hírt adjak érkezésemről. De Isten angyalt küldött számomra egy fiatal orosz recepciós hölgy személyében, aki látva szükségemet, a saját telefonját ajánlotta fel... A kórházban kedvesen fogadtak, még az ottani kórházlelkészekkel is sikerült megismerkednem. S aztán jött a legszebb pillanat: a sejtek átvétele. Meghatódottan vettem át a világos piros folyadékkal telt zacskót, magát az élet lehetőségét betegünk számára. A sok papírmunka és a gondos, előírásoknak megfelelő csomagolás után rögtön a repülőtér felé vettem az irányt.

Amint odaértem, rögtön kiderült, kár volt úgy sietnem: a nagy köd miatt törölték az összes járatot. Jobban megnézve a hirdető monitort, láttam ám, hogy mégsem mindet! A 10 járatból csak kettő küzdött hősiesen az időjárás ellen: egy gép Arizonából, egy gép, az amelyikre az én jegyem is szólt, pedig Chicagoból tervezett elindulni, majd leszállni a rossz látási viszonyok ellenére is. Az imádságra azért, hogy egyáltalán elinduljon a gép, aztán meg azért, hogy le tudjon szállni, bőven volt időm, hiszen 60 perc késés után hallatszott csak a megnyugvást jelentő hangosbemondó, jelezve, hogy a járat végre megérkezett. A jó hír az volt, hogy elindultunk, a rossz hír az, hogy 75 perc késéssel, ami nagyon kérdésessé tette a csatlakozásom elérését Chicagoban. Ha pedig ezt lekésem, 16 óra múlva indul csak a következő gép, persze, csak ha felférek. Egy kedves légikísérőtől érdeklődtem az érkezési időnkről, s hirtelen eszembe jutott, hogy talán ő tud segíteni. Ha már mi nem tudunk gyorsabban odaérni, hátha a másik gép indulna egy kicsit később. Feltártam előtte a helyzetet, hogy a várakozás a sejtek, és így a betegünk életébe kerülhet, s ő megígérte, hogy megteszi, amit tud. Elkérte a nevemet, s megígérte, hogy szól az érdekemben, mihelyst leszállunk, a többi pedig már a másik géptől függ. Az imát repülés közben sem hagyhattam abba: most azért könyörögtem, hogy arra a terminálra érkezzünk Chicagoban, ahonnan a müncheni járat indul majd, s ne kelljen átmetróznom egyik terminálból a másikba, mert akkor már biztosan lekésem a csatlakozást. És Isten ezt is meghallgatta: az ötös kapunál szálltam ki és csak a 17-ig kellett átloholnom. Csak 15 percem volt az indulásig, ebbe kellett volna beleférnie a biztonsági ellenőrzésnek és az útlevélvizsgálatnak. Nem is beszélve arról, hogy a kaput az indulás előtt fél órával zárják. A mindig szigorú és 10-15 percet igénybe vevő (élő, nem röntgenezhető sejtek szállításánál várhatóan ennél több is) biztonsági ellenőrzés csodálatos módon elmaradt. Csak az útlevelet mutattam meg lóhalálában, s máris a gépen voltam: kicsin múlt, hogy nem előttem, hanem utánam záródott az a kapu.

Nem győztem hálát adni Istennek az újabb segítségért. Visszafelé már csak 8 óra 10 perc volt az út, és rengeteg szabad hely volt a repülőn. Lehetett választani a vacsoránál, nem öntöttek le vízzel és nem tolták a lábamra a kocsit. De mindez már nem is volt fontos. Azzal is megbékéltem, hogy a feladott poggyászom biztos később érkezik majd, hiszen lehetetlen, hogy 15 perc alatt azt is átpakolják. A fontos az volt, hogy megvannak a sejtek, és kényelmesen, boldogan utaznak velem új gazdájukhoz, aki már nagyon várja őket. Münchenben ismét elmaradt a biztonsági ellenőrzés, amiért nagyon hálás voltam. Bár megvolt minden hivatalos dokumentum, örültem, hogy nem kell magyarázkodnom. Pesten már várt a kórház autója, és ismét ködben keltünk útnak. De már tudtam, hogy a köd sem akadályozhat meg abban minket, hogy a sejtek célba érjenek. Hiszen eddig sem tudott. Mert Isten még a ködnek is parancsol. Sőt a feladott csomagomról is gondoskodott, hiszen az vidáman integetve várt a futószalagon. A kórházban már vártak minket. Rögtön megvizsgálták a sejteket és kiderült, hogy 91%-ban élték túl az utazást, ami a szakemberek szerint nagyon jó arány. Betegünk szobája ajtajában állt, onnan integettünk egymásnak. A nővérek hangos örömmel köszöntöttek. Az orvosok pedig rögtön megkezdték a beültetés előkészítését, majd magát a beültetést.

Úgy képzelem ezt a beültetést, mintha Isten életadó ujja érintené meg betegünket. Annak az Istennek az ujja, aki erőt ígér a Benne bízóknak. Erőt az utazásban megfáradtnak és erőt a várakozásban megfáradtnak. Erőt a gyógyulni vágyónak és erőt a gyógyítóknak. Kitüntetés volt egy pici közreműködőnek lenni ebben az érintésben. Újra megtenném...

Farkas Edina dr. Phd
kórházlelkész