Boldog ünnep a nyolcvanadik születésnap, mégis az jut eszembe, hogy egyszer azt mondta, ön egy boldogtalan család elkényeztetett gyermeke volt...

Így volt. Nem szeretem, amikor valaki az évtizedek távlatából megszépíti a valóságot, amibe született. Úgy pottyantam a világba, hogy már senki sem várt. Édesanyám negyven, apám ötvenéves volt a születésemkor, Bizonyára az olvasók között is vannak olyan asszonyok, akiknek nem úgy alakult az élete, ahogyan szerették volna, és azért szültek gyereket, hogy az kárpótolja őket mindenért. Pedig veszélyes, ha a szülő a gyermekében keresi saját boldogtalanságára a kárpótlást. Szüleim házassága gyakorlatilag csak rosszat hozott, én pedig úgy nevelkedtem, hogy édesanyám egy tündérvilágot alakított ki körülöttem, aminek kevés köze volt a realitáshoz. Azt táplálta belém, hogy én vagyok a legszebb és legokosabb a világon. Ennek aztán megittam a levét, mert később rossz volt szembesülni azzal, hogy az élet alapvetően nehéz és néha elég durva dolog.

Emlékszik az első nagy pofonra? Milyen volt, amikor kijött a burokból?

Folyamatos volt a csalódás. Ami a tudatomat illeti, korán érő gyerek voltam, de még tizenhat évesen is kislányos, nem volt bennem elég nőiesség. Édesanyám azt mondta, hogy az összes férfi a lábaim előtt fog heverni, és azt is, hogy egy nő uralkodjon a férfin. Érdekes matriarchátusban nőttem fel.

Próbált valakin uralkodni valaha?

Hogyne! Azt hiszem nincs olyan ember, aki ne próbálkozott volna ezzel. Egy hosszú, belső iskolázás eredménye, hogy rájöjjünk, még ha megtehetnénk is, akkor sem szabad. Kétségtelenül bennem maradt, hogy határozott elképzelésiem vannak, és nehezen igazodtam más természetű emberhez vagy elvárásokhoz. Ez aztán néha az előnyömre is fordult. Ezért van az, hogy az irodalomban is különös helyet foglalok el.

Mi ez a különös hely?

Nem lehet iskolákba besorolni. A különböző izmusokból kilógok, megteremtettem azt, amit ma a kritikusok úgy emlegetnek, hogy spirituális realizmus. Ez azonban nemcsak a prózámra, hanem az egész életvitelemre érvényes. Két lábbal állok a földön, nincs bennem a művészeket jellemző habókosság. Fontosnak tartom a realitást, a valóságot, de nem tudom elképzelni az életet csak a matériában. Azért vagyunk az anyagi világban, mert ezt kell megszentelni, átlelkesíteni, és úgy dolgozni benne, hogy valami más keletkezzék. Ez a földi rész, azonban az okokat és a célokat mindig egy magasabb valóságban keresem. Ez a spiritualitás.

Mit gondol, mi az ön küldetése?

Kicsit szerénytelennek érzem a küldetés kifejezést, de abban a pillanatban elfogadható, ha úgy beszélünk róla, hogy minden embernek van küldetése. Ez nem valami olyan, amit csak a kiváltságosok kapnak, ugyanakkor megvan a képességünk, hogy amit megtanultunk, úgy tudjuk továbbadni, hogy minden más ember számára megközelíthető legyen. Amikor megszületünk a földi valóságba, bennünk van a küldetés, az útvonal, Isten térképe, amin el kell igazodni és tovább kell menni. Ez az út senkinek sem egyforma. Minden ember életének megvan az oka és célja, ezért nagy harcban állok azzal a szemlélettel, amelyik aszerint méri az embert, hogy hány egyetemet végzett és milyen lexikális tudása van. Minden ember nagy feladatot kapott azzal, hogy valamilyen módon segítségére legyen a teremtés ügyének, ami hitem szerint azért nincs befejezve, mert az ember még tökéletesedik. Olyan világot élünk, mintha könyörögne az Isten és a magas hierarchikus lények – akik nem a mesébe tartoznak, bár sokan a mesék világába száműznék őket –, hogy "Emberek, nemcsak ti imádkoztok hozzánk, hanem mi is imádkozunk hozzátok! Nézzétek meg, mit csináltatok ebből a világból! Mi lett abból a gyönyörűségből, amit a teremtés hajnalán kiárasztott magából az Atya? Segítsetek, emberek!" Az egész szellemi világ elsírja a maga könnyeit, amikor látja, hogyan élünk itt a földön.

Vagyis ne csak mi kérjünk Istentől, hanem Ő is kér tőlünk, és ezt teljesítenünk kell?

Igen, az is benne van a küldetésben, hogy amit az emberre rábíztak, az élet érdekében, az univerzum érdekében, meg kell cselekedni. Nemcsak a saját kedvemre vagy erkölcsi tökéletesedésemre. A világ fekete foltjait sikerülhet egy kicsit megfényezni.

Az ön könyvei a türelemről, szeretetről, keresztyén értékekről szólnak. Nem túl divatos dolgok a 21. században. Sokan avíttnak gondolhatják...

Nincs olyan dolog, amiről ne lehetne avítt módon, elcsépelten, közhelyesen beszélni. Nem falvédő-bölcsességekről van szó, amiket az ember utólag többszörösen elismétel, hanem egy olyan új formanyelven kell megszólalni, ami közelebb hozza és más oldalát is megvilágítja annak az isteni erőnek, ami az emberiség történetét irányítja. Általában nem törődöm a divattal, még nőként sem. Inkább csak azzal, hogy mi hogyan áll nekem. Így vagyok az írói és emberi alkatommal is. Ami a lelkemnek kézre áll, amiért nem kell önmagamat meghamisítanom, erőlködnöm, az jön belőlem és nem érdekel, hogy ez divat vagy nem divat. A világ visszaigazol, mert azon kevés írók közé tartozom, akik nem elégedetlenek, mert még ebben az olvasásról leszoktatott világban is sokan olvassák a könyveimet. Talán éppen a megszólalásom mikéntje miatt mankóként is használják írásaimat. A Ne féljetek című regényemet a pszichiáterek szokták ajánlani lelki betegséggel küszködő embereknek. Nem szabad törődni azzal, hogy mi a divatos a világban. A divat változik, de az, ami a világban örök, bár ölthet más és más ruhát, mindig ugyanaz marad.

A Ne féljetek című regényének huszonkét kiadása jelent meg tíz év alatt, most sem lehet kapni, de számos könyve hiányzik a könyvesboltok polcairól.

Igen. Az új könyvem, az Éhes élet most a kedvenc gyermekem, a könyvhéten jelent meg és már negyedszer nyomják újra. Ezért mondtam, nem érzem, hogy visszhangtalan lennék. Sokszor fiatal emberektől hallom, hogy más szemmel néznek körül a világban, mert a regényeimben önmagukat is meglátják. Gyakran írok fiatalokról, mert ébresztgetni kell őket.

Közhelyes kérdés, mégis felteszem, hogy mi a siker titka?

Siker, hogy úgy érezem, szeretnek az emberek és hallgatnak rám. Ennek fontos eleme, hogy nemcsak a könyveimben működöm, hanem amíg az energiám engedi, minden meghívásnak eleget teszek. Nem minden esetben az irodalomról és a könyveimről beszélek, hanem arról a szellemi háttérről, ami belőlem kiváltotta, hogy írjak, és ami a többi emberben is benne lappang, csak nem tudja írásban kifejezni. A titok, hogy azt a közös emberi nevezőt keresem meg, ami összeköt a másik emberrel. Nem állok fel a piedesztálra, hogy én vagyok a nagy író, hallgassatok rám, emberek, milyen nagyszerű dolog az irodalom, itt a sok könyvem! Próbálok inkább alázatos maradni. Kaptam az írás képességét és hozzá ezt az életfeladatot. Talán vigasztalni is tudok. A részvétlenség korában élünk, ezért ha megérzi az összetaposott ember, hogy egy – látszatra híres – író szeretettel, részvéttel fordul felé és nem tagadja meg azt, ami a saját sorsában is nehéz, az üdítőleg hat a másikra. Nagyon keveset tudunk egymásnak segíteni, de gyakran azt a kicsit sem tesszük meg; azt az egy mondatot, azt a pillantást, kedves szót vagy szeretetteljes érintést. Néha megérintem a gyerekek fejét, mert úgy érzem, jól esik nekik. Ezek egyszerű emberi gesztusok. Nem felejtem el, hogy amikor még nem voltam író, hanem egy nehéz sorsú kis tanárnő, mennyire vágytam arra, hogy olyan emberekkel találkozzam, akiktől megkapom ezt.

Volt ilyen?

Volt, de kevés. Amikor valóban elmondhattam, hogy már író vagyok, ezt nem felejtettem el. Az írás számomra eszköz valamire. Odavagyok a gyönyörű magyar nyelvért, de nem tartom öncélnak. Amit az ember kapott, úgy kell használni, hogy a többieknek is a javára legyen. Ráadásul az én prózám nem széplelkű próza, nem sekrestyeirodalom, nem az élet megszépítéséről szóló utyurumutyuru, nem happy end. Elvezet csatornamélységekbe, onnan kotorja elő a szerencsétlen, besározott embert, és megnézi, hogyan lehet mégis megtisztítva tovább vinni az életét. Ez a próza részben kegyetlen, mégis feloldó, mert nem engedek el senkit úgy a regényemből, hogy legalább egy halvány reménysugarat ne adnék arra, hogy tud valamit változtatni. Adom azt a biztos tudatot, hogy valaki nem élhet az Isten háta mögött, mert Istennek nincs háta. Mindannyian benne vagyunk egy kegyelmi kosárban.

Az Éhes élet regényével összefüggésben egyszer azt mondta, hogy gyakran azoknak vagyunk a legkevésbé hálásak, akiktől sokat kaptunk. Ezt tényleg így gondolja?

Igen, azért, mert sokszor természetesnek vesszük a segítséget. A regényem egyik központi figurája, Atyi érzésvilágára, törekvéseire a családja türelmetlenül reagál. Nem értik őt és nem érzik át, miről van szó, csak amikor meghal. Ekkor kegyelemszerűen, egy átszivárgó léleksugár formájában megvilágosodnak az egykor kimondott mondatok. Nagy reménység, amikor valaki a közösségében, hazájában valami olyat képvisel, ami a matériában átlag életet élő embernek még magas. Amikor meghal, rájönnek, hogy mégis igaza volt. Nagy sóhajtások ezek. Talán sokan mondták már, amikor elment a szerettük: „Szegény anyámnak igaza volt..." És utána az élet átrendeződik.

Önnek volt ilyen nagy sóhajtása?

Volt az éltemben olyan, akiről nem gondolkodtam egészen tisztán, de a halála után tisztázódott bennem. Ismerem az érzést, hogy milyen katartikus lehet valakinek a halála, és a nagy fájdalom után milyen nagy segítséget jelenthet az emléke.

Többször is szóba került a beszélgetésünkben a haza szó. Ön egyébként is sokszor beszél a hazáról és hazaszeretetről. Ez sem nagyon trendi mostanában.

A divatok elpusztulnak, de a hely, ahol élünk, az nem. Csöndesen, de határozottan mondom, hogy szeretem a hazámat. Nem véletlenül születtem Magyarországra, de senki sem véletlenül született ide, itt van dolga, ha ide tették, égi gyökereit átültették bizonyos időre ebbe a földbe. A haza szeretete, a föld szeretete, a nemzethez való ragaszkodás nincs ellentétben azzal, hogy az egész emberiséget szeretni kell. Istenellenesnek tartom azt a fajta túlhabzó magyarságot, amikor valaki úgy gondolja, hogy a magyarságon kívül senki nincs a világon. A teremtés nemzetek körében zajlik, sok százezer év múlva valószínűség szerint ez majd feloldóik, ha csak addig el nem pusztítjuk magunkat. De most minden egyes nemzetnek megvan a maga Istentől kapott feladata. Boldog vagyok, hogy éppen a Kárpát-medence kellős közepébe születtem, ebbe a furcsa, különös, de tehetséges nemzetbe. Ezt a tájat, nyelvet, nemzetet szeretném gazdagítani, de boldogan ajánlom fel többletemet mindenkinek, az egész világnak.

Egyszer hallottam egy előadását, ahol az Európai Unióról beszélt. Azt mondta, hogy szép az uniós zászló a tizenkét csillaggal, de üres a közepe, épp Isten hiányzik belőle, és sajnos az unió preambulumába sem került bele a keresztyén Európa.

Európának óriási szellemi feladata volna, ha megvalósítaná. Az a szakrális segítség, ami létrehozta Európát, azért tette, hogy a világ virágzó közepe legyen, olyan valami, ami szintézist teremt. Nem engedi be északról a nagyon hideg, szív nélküli okosságot, délről a viaszbábuként elolvadó, túlságosan érzelmes és rengeteg szenvedéssel teli életvitelt, nem kell neki a kelet köldöknézegető lustasága, és elfordul az amerikanizált, állandóan csinálni valamit mókuskerék mozgalmától. Ezt Európa jelen pillanatban nem tudja teljesíteni. Robert Schuman egykori francia külügyminiszter azt mondta, az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz Európa. Ezt komolyan kellene venni. És a keresztyénségen nem azt értem, hogy dogmák sűrűségében kellene élnünk, de azt, hogy a keresztyénségnek a lényege a Krisztushoz való tartozás, a Krisztus-követés, az imitatio Chirsti. A gazdasági válság alapja a szellemi válság, ami nem fordulhatott volna elő, ha nem lenne olyan nagy az emberi mohóság. A kétes üzelmekkel pénzt teremtők az egész életüket arra használják fel, hogy a sokból még többet csináljanak. Ha Krisztus útját követnénk, más lenne Európa és nem kellene nekünk sem időnként olyan kanosszát járni, amit nem érdemlünk meg.

Mit tehet hozzá Magyarország a keresztyén Európához?

Ezen magam is tűnődöm. Ha nagyon okosan és következetesen, minden lehetséges alkalommal, udvariasan és nem vadul felemlítjük, hogy milyennek kellene lenni. Picik vagyunk, mint a mustármag, de hátha belőlünk nő ki a fa.

Ha már fát említett, miben gyökeredzik az ön ember- és társadalomismerete?

Talán abban, hogy önmagammal szemben is nagyon őszinte vagyok. Ha valamiről írok, megkeresem önmagamban is a csíráját. Időnként rosszabb vagyok, mint a legrosszabb hősöm, mert át kell élnem, amit írok, vagyis aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Lemegyek hát a pokolba, és szembenézek az ördöggel. Még fővök is abban a tűzben, de föl tudok jönni és fölhozom magammal azt, amit lent láttam. Az őszinteség az egyik legnagyobb hiánycikk a mai irodalomban és művészetben. Nem szabad szégyellni saját gyengeségünket, mert ez a többi embernek nagy erőt adhat.

Harcos asszony Jókai Anna?

Harcos vagyok, de gyűlölködni, ölni nem tudok. A gyűlöletből soha nem származik semmi. Ha valamit igaznak vélek, akkor odateszem magam, de igyekszem megkímélni a másik ember legbelsőbb magját. Például a politikában is van, akiről úgy érzem, hogy rossz, amit képvisel, de nem tudom gyűlölni. Viszolygok a személyiségétől és mélységesen sajnálom, hogy mivé tud torzulni egy ember, ha elkapja a luciferi kísértés.

Mi az a nagyon jó, ami érheti az embert?

Nekem az, hogy tudom, bármennyi szenvedésen, csalódáson megyünk keresztül, olyanért adjuk oda az életünket, ami továbbviszi a világot. Biztos vagyok benne, hogy amikor a halál kapuján átmegyek majd, nem a megsemmisülésbe megyek. Van olyan fény, ami megvilágítja a sötétséget odaát is, és más fényben mutatja mindazt, amit itt megéltem. Van olyan mérleg, amelynél igazságosabb mérleg nincs. Ennek a mérlegnek a nyelve Jézus Krisztus. Az én nagy álmom – ami már az életemben nem fog megvalósulni – egy olyan Krisztus-központú világ, ahol Krisztus köpenye, amely most valahol titokzatosan rejtezik a világban, ráborul valahogy erre a szegény megsebzett bolygóra. A Krisztus-hívők fogják egy új világba átvinni az emberiséget. Ezért is vagyok nagyon boldog ökumenikus alkalmakon, mert úgy érzem, hogy Jézus ott van igazán jelen.

Fekete Zsuzsa