Ez egy könnyebbik hétfő, hiszen minden második héten van felvétele a Lánchíd Rádióban - árulja el a műsorvezető, és máris szakmai kérdésen tűnődik: ha lenne vágóideje a kora délutáni felvétel után, talán akkor is másnap, kicsit frissebb fejjel véglegesítené az anyagot. Mint mondja, aki ezen a pályán dolgozik, meg kel tanulnia jól megszervezni az életet. Számára is adódnak olyan napok, amikor gyorsan kell egyik szerepből a másikba bújnia. Szerdánként a Lánchíd Rádió háromórás magazinműsora, a Délelőtti kalauz levezetése után újra háziasszonyi és családanyai teendőket lát el, majd a Hír Televízió Panaszkönyv című műsorát vezeti fél hattól.

A társadalom széles rétegeit érintő témák feldolgozása pályája kezdetétől jellemzi Nagy Katalin újságírói tevékenységét. A Kádár-rendszer utolsó éveiben szárnyait bontogató rádiósként igyekezett távol tartani magát a politikától, mint mondja, azért, mert nem akart pártkongresszusokról tudósítani. A magyar-történelem szakot végzett fiatalt a kultúra és a művészetek vonzották, ám még a legkevésbé pártos területen is sok időbe tellett, míg bizonyíthatott.

Nem ment adásba
- Tökéletes kettős nevelést kaptam: hívő református családban nőttem fel, tehát tudtam, hogy a világ miről szól, de az iskolában mást tanítottak. Nálunk ez úgy volt, hogy nem kell a két dolgot összekeverni, nem vitatkozunk, nem provokálunk a tanteremben. Akkoriban, amikor egyetemre jelentkeztem, a KISZ még írt jellemzést. Mivel a diáktársaim kedveltek, szerettek, nem írták meg, hogy templomba járó vagyok, mert tudták, hogy abból baj lenne, hanem úgy fogalmaztak, „még kialakulatlan a világnézete".
Később, a Magyar Rádió munkatársaként megkérdezték tőle, jár-e templomba, ennek ellenére gyakran kapott szabad kezet a témaválasztásban, ilyenkor megválogathatta interjúalanyait. Mégis előfordult, hogy kihúzattak vele egy-egy mondatot, vagy hogy nem ment adásba nagy gonddal készített riport-összeállítása. 1988-ban az ózdi művek egyik munkásának elhalálozási körülményeit tárta fel. Csakhamar kiderült, a gyár sarlatán üzemorvosának példája nem egyedi eset az országban, akkoriban ugyanis a munkájukat nem megfelelően ellátó orvosokra bízták a gyárak, üzemek dolgozóinak ellátását.
- Boldog voltam, mert külső munkatárs létemre az összeállítás frekventált időpontot kapott, a déli Krónika előtt közvetlenül írták ki a rádióadásba. Már nyomtatásban láttam a nevem, csakhogy míg az egyik lektor kezén átment, a másiknak feltűnt, hogy ebben az anyagban komoly rendszerkritika van, így nem kerülhetett adásba.

„Kinek a lánya maga?"
Évek teltek el, míg a rádió teljes állásban alkalmazta a riportert. Nagy Katalin hiába tett le a főszerkesztő asztalára ugyanolyan jó anyagokat, mint más, arra a kérdésre, kinek a lánya, csak annyit tudott felelni, „az apámé". Ennek is szerepe van abban, hogy csak a pályája derekán kezdett el közélettel foglalkozni. A kilencvenes években a Kossuth Rádió Napközben című műsorát vezette, ezután a képernyőn a jól ismert hanghoz tartozó arcot is megismerhette a közönség. Az Ablak és az Évgyűrűk című műsorok után újabb mérföldkő következett: a Kossuth Rádió hírműsora, a Krónika.
- Soha nem csináltam, kicsit féltem a hírműfajtól, ugyanakkor kihívást is jelentett. Azt a fajta hírújságírást, ami a szakma alapja - napról napra készülök, mindent megismerek a közéletben -, a Krónikánál tanultam meg.

A tények mindenekelőtt

Miközben a baloldali pártpolitikától távol tartotta magát, ma jobboldali értékrendet valló médiumok munkatársa. Mint mondja, számára a legfontosabb, hogy a közszolgálatiság szabályait szem előtt tartsa.
- Ugyanígy kérdeztem korábban is, hiszen egy értékrendhez vagyok hű, nem pártokhoz - ha másként lenne, nem lenne helyes. Aki a közszolgálatban tanulja a szakmát, annak el kell sajátítania a hitelességet, a pontosságot, azt a fajta szókészletet, amit egy hírújságíró használ. Ott nem szabad tévedni, arra pedig büszke vagyok, hogy miattam soha nem kellett a Krónikában helyreigazítani. Rengetegszer följelentettek, de hála Istennek, soha nem tudtak megcsípni. Ha az ember ragaszkodik a tényekhez, akkor nem lehet a fejére olvasni, hogy hamisított.

„Nem vagyok pankrátor"
A beszélgetős műsorokban pedig az emberi hozzáálláson múlik sok - teszi hozzá a riporter.
- Mostanában divat, hogy a riporter letámadja az interjúalanyt. Politikai háttérműsorban súgta már nekem is a szerkesztő a fülembe, hogy „szét kell szedni, mint a lábtörlőt". Csakhogy szerintem nem kell mindig szétszedni a másikat, különben sem pankrátornak szerződtem, hanem újságírónak. Keresztyén emberként komolyan veszem a tízparancsolatot, nem hazudok és tiszteletben tartom a másikat. Azt is komolyan veszem viszont, hogy nincs kényes kérdés; tisztelettel, kulturáltan mindent meg lehet kérdezni.
Újságíró is azért lett, mert kíváncsi és mert van mondanivalója - árulja el.
- Szeretném megmutatni azt, ahogy én látom a világot. A tényeket ugyanakkor korrekten, pontosan kell felsorakoztatni, másrészt meg kell mutatni az emberekben rejlő jót: a tehetséget, a tudást. Nem feltétlenül művészekről vagy nagy tudású emberekről beszélek, hanem olyan civilekről is, akik az életüket tisztességesen élik, valamit komolyan vesznek, és azt jól csinálják - legyen szó pedagógusról, könyvszerkesztőről vagy bárki másról.

A mi kérdésünket teszi fel
És hogy milyen a jó beszélgetés?
- Az a legjobb, amikor azt mondják a nézők egy beszélgetés láttán, hogy „én is ezt akartam kérdezni". Persze, ezt nem tudatosan alakítom így, mert a saját kérdéseimet teszem föl. Ugyanakkor, nem tolom előtérbe magam, hiszen nem én vagyok a fontos, hanem a meghívott vendég, akinek a személyiségét én bontom ki a kérdéseimmel a nyilvánosság előtt.
A jó riporter mégsem marad teljesen a háttérben, de nem a személye, hanem a munkája miatt.
- Ha nem mondták be, ki a kérdező, egy idő után akkor is fel fogja ismerni a néző vagy a hallgató azt a riportert, aki nem másokat utánoz, hanem kialakult a saját kérdezési stílusa.

„Másként nem találkoznánk"
Érdeklődés, rokonszenv, őszinteség - ezek a hajtóerői egy jó beszélgetésnek, véli Nagy Katalin. Az újságíró elárulja, nagyon szeret olvasni, kíváncsi a világra, az olvasással ráadásul fejleszti magát és a szókincsét is, ám mint mondja, felbecsülhetetlen, amikor egy másik embertől tanul.
- Nagyon élvezetes, ha bölcs emberekkel beszélgethetek. Megismerem, hogy hogyan jutnak el egyik gondolatról a másikra, és ez számomra is tanulási folyamat. Ha nem ez lenne a munkám, jó néhányukkal talán sosem találkoznék.

A famikrofon
Bár lelkesen mesél a munkájáról, nem volt mindig egyértelmű, hogy újságírói pályára lép.
- Nyolcéves koromban még táncdalénekes akartam lenni, de a mikrofonhoz való kötődés már megmutatkozott. Az ugrálókötél végén levő fafogót tartottuk magunk elé, ahogy láttuk a televízióban.
Egy-két éven belül azonban már körvonalazódott benne, hogy riporter szeretne lenni. Hálás, hogy a kíváncsiságát máig sikerült megőriznie - árulja el.

Gyerekek helyett stúdió
Összefüggéseket kereső emberként Nagy Katalin nemcsak a stúdióban akadt embereire, hanem az egyházban is. Gimnazistaként a rákosszentmihály-sashalmi református gyülekezetbe járt.
- Nagyon jó közösségi élet volt ott, negyven-ötvenen voltunk a szerda esti ifjúsági órákon. Együtt táboroztunk, evangelizációkra jártunk, sok barátot, jó ismerőst adott az a közösség. Oda járt például Topolánszky Ákos és Erdős Eszter, akik mindketten lelkipásztorok lettek és a drogügyekkel kezdtek foglalkozni. A lelkipásztor, Pánczél Tivadar néha megkért, hogy tartsak gyermek-istentiszteleteket, az ő jó barátja, Németh Géza református lelkész pedig egy időben biztatott, hogy szenteljem ennek a szolgálatnak az életem. Végül elfogadta, hogy az újságírást választom.

Személyre szabott ruha
Nem volt azonban könnyű kitaposni az utat a pártállam utolsó éveiben sem. Nagy Katalin azt mondja, a Bibliában minden választ megtalál, de adódtak olyan helyzetek, amikor feltette a fájó kérdést: ha ő az Istentől kapott úton jár, és nagyon szeretne riporter lenni, miért nem veszik föl a rádióba. Jó ideig ugyanis csak külső munkatársként alkalmazták.
- Rá kellett jönnöm, hogy Isten soha nem uniformisokat húz az emberekre, hanem személyekre szabott tervei vannak. Én nem lettem volna ilyen küzdőképes, mint amilyen vagyok, ha nem ér annyi megpróbáltatás a pályám elején. Itt tanultam meg küzdeni - és már sorolja is a csak látszatra meghirdetett pályázatokat, mások protekcióból fakadó lépéselőnyét, vagy azt, hogy előfordult, ahogy a főszerkesztőhöz hat hónapon keresztül kéthetente be kellett kopogtatnia, hogy hallgassa már meg azt a beszélgetést, amit külsősként készített egy magyar színésznővel. Az igazságtalanság folyamatos terhe miatt nem egyszer fogcsikorgatva ébredt - emlékszik vissza.

Az élet értelme
Mindez azonban mára már a múlté. Olyannyira fordult vele a világ, hogy férje, Jónás István épp a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója. Azt azonban mindig kikötik: a munkát és a magánéletet nem szabad összekeverni; erkölcsi kérdésnek tartják, hogy nem lehetnek ugyanannak a műsornak a vezetője és szerkesztője. Egy kicsit mégis számít a magánélet - árulja el a riporter. A kétgyermekes családanya azt mondja, akkor tud jól teljesíteni a képernyőn, ha biztos lehet benne: otthon minden rendben van. Vallja, hogy lehetséges nőként szakmai sikereket elérni, de az élet értelmének a gyermekek felnevelését tartja.

Agatha Christie-vel kapcsol ki
A kikapcsolódás persze számára is fontos, ha már megcsömörlik a napi politikától és a hírműfajtól, olvasni kezd, de nem napilapokat.
- Amikor undoritiszt kapok a közélettől, előveszek egy Agatha Christie-t, mert az kikapcsol. Ha nem vagyok annyira fáradt, kortárs magyar irodalmat olvasok, például novellákat.
Nemcsak az emberekkel és olvasmányaival folytat azonban párbeszédet. Beszélgetésünk végéhez közeledve egy harmadik, soha véget nem érő dialógusról is szót ejt, méghozzá Istennel.
- Kamasz koromban tudatosan számot vetettem az istenhittel, és bár adódtak nehézségek, soha nem jutott eszembe megkérdőjelezni, hogy miért hittem. Sosem akartam Istenre kenni, ha valami nem ment, ráadásul később megkaptam a választ, mi miért volt az életemben. Sokat tanultam ezáltal.
Végül azt vetem fel, az élete több területét átszövő udvariassága nem okoz-e hátrányt Nagy Katalinnak. Ő azonban cáfolja a feltételezést:
- Az udvariasságommal riporterként sokszor többet megtudok, mintha rámenős lennék. Ez abból a toleranciából és türelemből fakad, amit a református hitből tanultam. Ahogy az is, hogy a másik véleményét mindig tartsam tiszteletben.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás