Kevés olyan megrázó Igét ismerek, mint azok, amelyekkel Jézus a gyümölcsöt nem hozó szőlővesszők példájával figyelmeztet, hogy azokat a gazda lemetszi és tűzre veti. Vagy amikor megátkozza a fügefát, amely nem terem gyümölcsöt – pedig még el sem jött az ideje. Mégis, életmentő Igék ezek éppen akkor, amikor könnyen megadnánk magunkat a már-már észrevétlen haldoklásnak – ami azért következik be, mert azt hisszük, mi nem teljesítettünk. Csak ez a radikális ítélet és igazmondó szeretet, a hozzátársuló életadó szándékkal és erővel az, ami képes visszahozni a halálból, új életre támasztani, és azt az életnedvet és -kedvet visszaadni, amellyel képesek lehetünk arra, amire mindig is szánt minket a Gazda: hogy gyümölcsöt teremjünk, méghozzá Krisztusban. Pontosabban: Ő teremje gyümölcsét mibennünk.

Erőről írok, pedig személyről kellene: a példázatbeli képben Jézus a szőlőtő, a megtörtént fügefaátkozásban ugyancsak Ő az „elkövető”. A fügefa levelei az emberi kéz formájára hasonlítanak, ezért ültettek fügefát a holocaust áldozatainak és az embermentő hősöknek emléket állító jeruzsálemi Yad Vashem Intézet kertjébe. Talán fügefa levelei takarták el az emberi szégyent abban a kertben is, ahova az Úristen helyezte az első emberpárt, akik elkezdték Isten uralmát, rendjét, az általa megalkotott szépséget és termékenységet kiterjeszteni az egész földre.

Teremteni és termelni – ha le lehet írni két szóban, honnan indult és mivé vált az a munka, ami iránt felelősséget a teremtett világban csakis az ember kapott a vele járó méltósággal együtt, akkor talán ez lehetne az a hajszálnyi, mégis végzetes eltérést, eltérítést mutató két szó. Ám – meghagyva az elindult folyamatot, tiszteletben tartva benne magát az embert, aki ha akar, továbbra is maradhat Istentől elszakadt állapotban – maga az Isten lett emberré, hogy közbelépjen, és kiterjessze ránk uralmát helyreállító szeretetében. Az ember Krisztus szavával és tettével újat teremtett, mert teremtésünk és termelésünk kudarca után kijelentette, hogy az egyetlen esélyünk az életre nem más, mint teremni.

Egy gyümölcs okozta a vesztünk – jegyezhetnénk meg kissé gúnyosan –, és most, lám, a gyümölcs az, ami életjellé vált. Annak jelévé, hogy nem tudunk az Istentől való elszakítottságban gyümölcsözni, sőt, életben maradni sem. A jó gyümölcs a jele annak is, hogy jó a fa, él, nem beteg, kapcsolatban van a gyökereivel, a szabad szemmel nem látható részeiben ott áramlik az élet.

Nem kell tehát életben maradni Isten nélkül, mert nem is lehet. Mire hív akkor Jézus? Arra, hogy maradjunk benne, aki hagyta, hogy az Atya, a szőlősgazda, elültesse Őt, őbenne minket. Nélküle nem tudunk semmit sem tenni. Hiába is állítjuk, hogy a semmi valami, hiába ejtünk ki hangzatos szavakat, a szó, ha nem tett, akkor nem terem a nyomán semmi. Ebben nincs nagyobb eligazítónk, mint Jézus, a testté lett Ige.

A jelentés nélküli, üres és önhitt szavakról beszélt az idei Koinónia tábort megnyitó beszédében Visky András színházi teoretikus, dramaturg is. A gyümölcs ideje – ez volt a harmincadik erdélyi keresztény értelmiségi tábor témája, amelynek ezúttal az illyefalvi KIDA Konferenciaközpont adott otthont. A táborban elbizonytalanodástól, leleplezéstől és konfrontálódástól sem mentes párbeszéd zajlott erdélyi és magyarországi magyar értelmiségiek részvételével július végén. A találkozó házigazdája felvetette: a nyugati kereszténység, civilizáció és kultúra vélhetően a gyümölcstermés idejét éli, de ahol csak a lombozat sűrű – teszem hozzá én –, ott okkal kérik számon rajtunk a beharangozott gyümölcsöt.

A félelmetes nem ez, hanem hogy Isten az, aki számon kér. Talán átkozzuk azokat, akik minket ok nélkül átkoznak, de mindez okafogyottá válik, ha Jézus keze kezd gyümölcs után kutatni a lombok sűrűjében. Talán jólneveltségünk, a hit vagy az istenfélelem tart vissza attól, hogy megátkozzuk az életet – sokkal kevesebbért is, mint Jób tehette volna –, amikor nem találjuk szenvedésünk, erőfeszítésünk gyümölcseit. Talán Istent okoljuk, de Isten nem marad néma, és szavai sem tartalmatlanok: „Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek.”

A fügefa mégsem csak leleplezi a szégyent, hanem el is takarja. És egy tábornak a hétköznapi életből kiszakított – megszentelt – ideje sem csak elemel az életünktől, hogy messzebbről lássuk azt és benne működésünket, de olyan is, mint a bekerített kert: megóv és mintegy tálcán kínálja a gyümölcsöket. A sűrű jelenlét, a sokféle összezárt ember, a koncentrált beszélgetések lehetővé teszik azt is, hogy a megütközés, az összecsapás terepe legyen ez a közös tér. A Koinónia táborban ez történt: valódi, egymást az istenfélelemmel és Istent a tőle kapó életet komolyan vevő hozzáállással megtisztelő viták zajlottak nagyobb, kisebb és egészen szűk körben. Ezért jött létre a tábor legalábbis.

Nekünk, protestánsoknak a beszéd nagy ajándék, csak Isten óvjon mindenkit tőle – figyelmeztetett a megnyitón Visky András. „Az isteni szó nem tér vissza sohasem üresen Istenhez. Ilyen a prófétai szó is: megtermi a maga gyümölcsét.”

A gyümölcstermésről szóltak, és gyümölcsöt is hoztak azok a reggeli áhítatok, amelyeket lelkészi és nem lelkészi végzettségű hívő emberek beszéltek el a többieknek. Arról, hogy mit jelent, hogy a mezők már fehérlenek az aratásra, hogy lehet-e az aratók öröme a béresek öröme is, Bagdán Zsuzsanna újságíró kollégánk beszélt, és kérésünkre írt is.
Konfrontatív, már-már botrányos kutatási eredményekről hallhattunk Barabási Albert-László hálózatkutatótól, aki arról beszélt portálunknak, vajon munkánknak mindig van-e látható gyümölcse, mit jelent a teljesítmény és a siker közti különbség. 
De szó esett olyan gyümölcsökről is, melyeket a szenvedés termett mások életében: a táborban részt vett az On the Spot Pulitzer-díjas stábja is. Két filmjüket, a Diktátorok gyermekei című sorozat Bettina Göhringről szóló epizódját, valamint Az ellenség gyermekei Máté Gábor orvosról szóló részét is levetítették. Az alkotópáros egyike, S. Takács András kérdésünkre elmondta: a táborba azért jöttek vissza másodszor is, mert ez a közeg az Ige felől közelít intellektuális kérdéseket, és fordítva: intellektuálisan közelíti meg az igei kérdéseket. „Nagy dolog volt nekünk, hogy tíz év világjárás után Kolozsváron – ami a feleségem és alkotótársam, Cseke Eszter szívéhez nagyon közel áll, hiszen ő ott született –, megtaláltuk Visky Andrást, akinek az asztalánál a legkülönbözőbb vallású, világlátású, gondolkodású, politikai beállítottságú ember hallgatja meg az áhítatot. 
Ez a nyitottság meg érdeklődés a világ iránt nagyon közel áll hozzánk, miközben a tábor vezetői nagyon határozott értékrendet képviselnek.
Többen kérdezték tőlünk, hogyhogy időt tudunk szakítani arra, hogy az egész hetet itt töltsük, és mennyire köszönik – de mi köszönjük, mert ez nekünk töltődés és nagyon izgalmas közeg, arról nem is beszélve, hogy nagyon jó ennek a 120 embernek levetíteni a filmjeinket, és velük beszélgetni róluk.”

Az estéket kortárs művészeti alkotások zárták, Izsó Zita és Ayhan Gökhan költők is bemutatkoztak legújabb köteteikkel.
A magyar–török származású Ayhan Gökhan kérdésünkre azt mondta: a határon túli, magyar lakta vidékek ugyan ismeretlen földrajzi területek számára, rendszerint mégis otthon érzi magát, akár a Vajdaságba, akár Erdélybe látogat. „Az én igazi Magyarországom a határon túl kezdődik, talán amiatt a természetesség és nyitottság miatt, ami a határon túli magyarokra annyira jellemző.”

„Úgy tűnik, mintha az itt élők talán nehezebb körülmények között, mégis felszabadultabban gondolkodnának, mint mi otthon” – ezt már Bibó István művészettörténész, nyugalmazott iskolaigazgató mondta. „Utazom hétszáz kilométert keletre, és új dolgokat hallok arról, hogy itt, Erdélyben, mi a helyzet, és ők hogy látják azt, ami Magyarországon van. De otthonról is jönnek, akiktől szintén újat hallok a magyar, az erdélyi vagy a világhelyzetről. Rendkívül inspiráló ez a közeg, folyton arra késztet, hogy utánanézzek valaminek. A legkülönlegesebb, hogy itt a hit, a tudomány, a művészet és a társadalmi érdeklődés valahogy közel azonos intenzitással van jelen. Szabad, keresztyén, magyar, európai emberek között érzem magam. Van, aki Amerikából jön ide úgy, hogy erdélyi magyar – ez is jó, gondolkodásra ingerel, szemet nyitogat. Az igeértelmezésben pedig, amit itt űzünk, érezhetők az erdélyi protestantizmus mélyebb gyökerei. Ugyanakkor az is, hogy Erdélyben nyíltan, deklaráltan és emelt fővel élnek együtt katolikusok és protestánsok. A tábor résztvevőiként kaptunk egy igemagyarázatos könyvet ajándékba, amelyet egy görögkeleti szerzetes írt, ami nemcsak azért szép gesztus, mert a könyv jó, és mert a szerző görögkeleti, hanem mert ez is jelzi, hogy a román magas kultúra sincs kizárva innen.”

Nincs párbeszéd találkozás és osztatlan figyelem nélkül. A személyes beszélgetések maguk is a gyümölcstermés lehetőségével bírtak – mondta Izsó Zita költő. Idén először a medjugorjei világtalálkozót kihagyva jött el az erdélyi protestáns táborba hívő katolikusként. „Medjugorje az életemet sok szempontból megváltoztatta, mérföldkő volt a személyes hitem és a lelki közösségeim megtalálásában. Most, hogy egybeesett a két találkozó, sokáig reménykedtem benne, hogy mindkettőn ott tudok lenni egy kis ideig, de beláttam, hogy most itt van a helyem. Ahogy arról az egyik áhítatban is szó volt, néha van, hogy mi vagyunk azok, akiket le kell nyesni valahonnan, akkor is, ha jól érezzük ott magunkat. Már tavaly is megfogalmazódott bennem, hogy bár nagyon feltölt az ifjúsági zarándoklat a világ minden tájáról érkező bizonyságtevőkkel, de ideje lenne nekem is gyümölcsöt hoznom. A szolgálat sokszor nehéz folyamat, és nem feltétlenül arról szól, hogy én mély megérintettségben töltekezem valahol. Itt viszont igazi elfogadást éltem meg, így én is könnyebben tudtam kapcsolódni másokhoz, és talán az ittlétem szolgálat is lehetett.”

Táborozóknak és olvasóknak az itt és most egyaránt a gyümölcs ideje. Legszebb, legfinomabb gyümölcseink most érnek. Talán nem csak kint, a kertben.

Képek: Géczy Lajos, Ilona János, Kis Zoltán, Szigeti-Cseke Zsuzsa