Istennel bárhol találkozhatok. Az aluljáróban, egy éhes koldus gyermek tekintetében, akinek a szendvicsemet odaadtam ugyan, de nem kérdeztem meg tőle, hogy mit keres ott, hol vannak a szülei, és ez a tekintet, a lelkiismeret-furdalás évek óta kísér. A leghitetlenebb diákom mondatában, aki azt mondta nekem egyszer, miután megszidtam, hogy „tudom én, hogy akármennyire is rossz vagyok, akármennyire nem tanulok, szeretnek itt engem". Egy dalban, amit a kisfiamtól kölcsönkért fülhallgatóval hallgatok meg a családtól elcsent pár percben, mert tudom, hogy a lelkemnek most erre a simogatásra van szüksége. Egy beszélgetésben a férjemmel. Egy ölelésben a gyermekemtől egy fárasztó nap után. Hétköznapi kicsi csodákban, a gyógyuló sebeimben, az embereimben.

Szólhatok, imádkozhatok hozzá bárhol, bármikor. A zsúfolt buszon sebtében, vagy a hálószobánkban csendben. Lehet az imádságom szép és lehet szinte összefüggéstelen mondatok, szavak halmaza. Ő érti akkor is, ha még én magam sem. Imám lehet egy beszélgetés, könyörgés, bűnbánat, hála. Vagy csak egy különleges, szavak nélküli érzés.

Az imádságban a szívemet nyitom meg. Van, hogy csak résnyire, van, hogy sarkig. Van, hogy csak egy-két pillanatra, van, hogy hosszan. A legjobb az, amikor nyitva felejtem. Hangosan nem imádkozom. Nem tudok ezekbe a pillanatokba beengedni mást. Nagyon ritkán leírom, és elküldöm annak, akiért szól, hogy imában találkozzunk, odaállhassunk együtt Elé.

Tanít Ő mondatokkal, mozdulatokkal. Amiket én kapok, és amiket adni tudok. Tanít hibáimmal, bűneimmel, sikereimmel, kudarcaimmal. Csak meg kell állnom mindig egy kicsit, és láthatom a leckét, a tananyagot. Láthatom, ahogy formál, korrigál, segít. Van, hogy nem megyek el az istentiszteletre, de igyekszem, hogy az életem az legyen. Van, hogy nem imádkozom, nem szólok, csak hagyom Őt munkálkodni bennem, csak figyelek, hogy merre vezet. De igyekszem, hogy a lelkületem imádságos legyen ilyenkor is, ima nélkül is.Mit jelent nekem a templom, a gyülekezet? Egy helyet, ahol sok emberrel együtt mondhatom a Miatyánkot, miközben kinézek az ablakon és a tízemeletes bérház lakóira gondolok, értük imádkozom. Itt tudom úgy meghallgatni az igehirdetés előtti éneket, hogy közben van, hogy elerednek a könnyeim, mert telve van a szívem mindig valamivel, bánattal, örömmel, hálával, vággyal. Könnyeimmel kiürülnek ezek a szívemből egy órácskára, és helyet adnak a tanításnak. Mire letörlöm őket, megérkezem. Itt tudok Bibliát olvasni istentisztelet előtt. Hét közben is kezembe veszem, de rövidebb idő múlva, mint szeretném, le is teszem. Hívnak a gyermekeim, a feladataim, az embereim, a háztartási teendők, a javítandó dolgozatok, a megírandó levelek, a beadandók, az elintézendők, beszélgetések, kirándulások, vagy csak egy hétvégi közös reggeli a családdal, amit egész héten vártunk. Engedek a hívásnak, hisz Istentől a kezembe helyezett teendők, ajándékok ezek, és várom a vasárnapot, amikor leülök a kedvenc helyemre, és olvashatom az Igét.

Az igehirdetés előtt a Biblia irányba állít, a dal és a könnyeim átmossák a lelkem és készen állok. Így tudok belefeledkezni az igehirdetésbe és elfelejteni mindent és mindenkit magam körül. Itt tudok a férjem kezét fogva úrvacsorázni. Előtte és utána pedig nézni a többieket, vagy olvasni és hálát adni azért a békességért, amit ilyenkor érzek. Itt tudok egyre több emberhez odalépni, mert dolgom van velük, vagy csak mert jól esik.

Mindig arra vágytam, hogy úgy dolgozhassak, hogy nem kapok érte fizetést. Hogy a tevékenységhez, a teljesítményhez, a feladathoz ne fűződjön még a legjobb szándékkal sem anyagi érdek. Itt megtehetem ezt, és nagyon jól esik. Pedig sokáig még a szót sem értettem, hogy mi a szolgálat. Most azt gondolom, hogy a szolgálat, ha valóban Istentől kapjuk, akkor ajándék. Amibe belefáradunk, elbizonytalanodunk, de legbelül érezzük, hogy kell nekünk, és azt is, hogy ezt biztos, hogy nem a magunk erejéből tesszük, mert ha jobban belegondolunk, mi tulajdonképpen alkalmatlanok vagyunk rá és már rég bele kellett volna buknunk.

Újra és újra beleborzongok az érzésbe, hogy Isten mennyire ismer engem. Amikor kicsi, ébredező hitű gyermeke voltam, vigyázott rám, fogta, szorította a kezem, el nem engedett. Már szinte fájt. Majd, amikor eljött az ideje, megajándékozott feladatokkal, társa lehetek. Persze, gyakran elfelejtem ezt. Elveszítem az önbizalmam, a lelkesedésem, megbántódok más egy óvatlan mozdulatán, szaván, elfáradok, visszajelzést, biztatást várok. Többet akarok, vagy éppen kevesebbet. Meg akarok felelni saját magam vagy mások valós vagy vélt elvárásának. Ilyenkor megállok egy kicsit, és Jézusra tekintek.

Ő ott lakik a lelkem mélyén. Oda kell eljutnom, hogy érezzem azt a békességet, amiből kiindulva újra kezdem minden nap. Hogy letisztuljon, leegyszerűsödjön minden. A szolgálat, az élet.

Itt, a gyülekezetben láthatom a férjem útját a hitben és a szolgálatban. Nagy ajándék ez nekem. Itt tudom feltenni a kérdéseimet, és remélhetem, hogy Istenből kiinduló válaszokat kapok. Legyen az igen vagy nem, elfogadás vagy elutasítás. Itt tudom egy-egy pillanatra azt érezni, hogy valamit, épp egy kicsit már én is megértek ebből a számomra bonyolult és félelmetes világból.

Mit jelent nekem a gyülekezet, a templom? Istennel való találkozást, tanítást, imádkozást. Istent és embereket. Azt, amit az élet maga.

Képek: Füle Tamás