A taksonyi Békesség Háza három évszázados imameghallgatás. A helyi reformátusok beiktatott lelkészükkel együtt az evangéliumot szeretnék megélni szorongással teli társadalmunkban.
Nincsenek mellettünk a templomban, de ettől még nem elveszettek Krisztus számára. Elfogadó lelki, szellemi térre, közösségre van szükségük, ahol szabadon lehetnek bizonytalanok, kérdéseket tehetnek fel. Ők is keresik Istent, önmagukat, azt az egyházat, ahova jó tartozniuk.
Hogyan lehetünk egyszerre tanítvánnyá és tanítóvá a gyülekezetünkben? Miért menekülnek a templomokból az emberek? Mire kellene érzékenyíteni a társadalmat?
A háború elől menekült vissza szeretett gyermekkori gyülekezetébe, ahol ismét otthonra lelt – és lehetőségre, hogy másokért tegyen. Egységről és összetartozásról egy délvidéki gyülekezeti tag szemével.
Tíz évvel ezelőtt alakult meg az egységes Magyar Református Egyház Debrecenben, mely valamennyi egyháztest vezetőinek részvételével ma ünnepi zsinatot tart. Az egység kifejezéseként határon túli magyar református testvéreinkről szóló írásainkból tallózunk.
Vallja, hogy Istennek csak a legnemesebbet adhatjuk, erre törekszik kántorként, művészként, magánemberként. Hálás, mert Isten a zene által nagyon meggazdagította, célja, hogy a zenélésen keresztül is az evangéliumot hirdesse.
Komoly veszélynek teszik ki egyházunk egyik legsikeresebb médiumát Kárpátalján. Az ukrán nyelvtörvény nemcsak az őshonos magyar, hanem a más etnikumú lakosságot is az ország elhagyására kényszerítheti.
Négyszáz oldalas gyülekezetpedagógiai kézikönyv segíti a különböző korú és élethelyzetben lévő emberek megszólítását, gyülekezetbe integrálását és kísérését a hit útján.
A gyülekezet, ahol mindenki egyformán fontos. A simontornyai reformátusok békességben, egyetértésben, dunamelléki „végvárként” gyakorolják hitüket. Lelkészük húsz éve ragaszkodik hozzájuk, kántoruk tizenkét évesen szolgál az istentiszteleteken.
Trianon feletti sajnálkozás helyett a hit harcára buzdít Halász Béla. A délvidéki püspökkel a magyar nyelv megőrzéséért folytatott küzdelemről, a szerb–magyar együttélésről és az identitását veszítő reformátusság felkarolásáról beszélgettünk.
Énekszó a dombról, ahonnan minden templom látszik. Krisztus egyetemes, feltámadásának híre minden kontinensre eljut, áthatol népek, kultúrák, nyelvek, felekezetek határain. Tímár Sára magyarként, a népdal erején keresztül közvetíti ezt a nagyszerű üzenetet.
Eltérő karakterek, egymást kiegészítő egyéniségek. Nyitottak, lazák és mégis nagyon komolyak. Ritkán szolgálnak együtt és nincs két egyforma nap az életükben. Ahová csak tudják, elviszik az evangéliumot, sajátos missziót folytatnak falun és százezres nagyvárosban.
Csak Jézus nevében kaphatunk, adhatunk és fogadhatjuk el Isten ajándékait az életünkben. Ezt a budafoki reformátusoknak beiktatott lelkészükkel közösen kell megtanulniuk, aki, mint mondta, Jézus „pásztorkutyájaként” fogja őrizni és bátorítani a gyülekezetet.
Jelen vannak a településen, ezt minden értelemben megszeretnék élni. Fiatalok, lelkesek és életrevalók, céljuk, hogy hitelesen képviseljék a hitüket Délegyházán, ahol a semmiből létrejött református gyülekezetet vezetik.
Korunkban a gyülekezeti tagok nem a lelkész tekintélyén, hanem személyén keresztül tapasztalják meg az egyház érvényességét. A fiatalabb lelkészek így már egészen más közegben kezdik meg életpályájukat, mint régebben. Siba Balázs most megjelent könyve a lelkészi pálya mély kérdéseire keresi a válaszokat.
Bár a főváros egyik legnagyobb közössége, mégis „szórványban” él. A gyülekezet beiktatott lelkészének feladata, hogy pásztorként gyűjtse össze az eltékozolt, szétszórt életeket.
A magvető, a mustármag és a magától növekedő vetés – három csodálatos képe a hit erejének és fejlődésének. A magok kikelése azonban nem egyértelmű, ezt Isten adja. A huszonötéves jubileumot ünneplő SDG Diákmozgalom Tavaszi Találkozóján a növekedésről lesz szó.