Lapot önbecsülésért
– Szívesen beszélgetek az emberekkel – mondja Leé József, aki inkább marad a magázódásnál még törzsvásárlóival is.
Szeret a Lőrinc pap téren árulni, a környék csendes és szép, mégis sokan igyekeznek a közeli villamosmegálló felé. A délutáni órákban jobban fogy a lap, a munkából hazafelé már kevesebben sietnek, van idő megállni néhány szóra.
– Nemcsak az a pár forint jelent segítséget, amit a lapért cserébe kapok, hanem az is, ha valaki nem megy el mellettem szó nélkül, elfordítva a fejét vagy fintorogva, hanem megáll egy kicsit beszélgetni. Ez olyan jelzés számomra, ami segít visszanyerni az önbecsülésemet és megerősít, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint ő, legfeljebb a sorsom nem annyira rendezett, vagy nem élek annyira jó körülmények között.

Vasárnapi versíró
– Nem voltam mindig ilyen beszédes, időbe telt, amíg megnyíltam – meséli József.
– Tíz évvel ezelőtt, amikor hajléktalan lettem, és bekerültem ebben a világba, nagyon félénk és zárkózott voltam. Talán azért is kezdtem el verseket írni, mert így kiadhattam magamból azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket nem volt kivel megosztanom.
József azon kevesek közé tartozik, aki nemcsak írója, de terjesztője is a Fedél Nélkül című utcalapnak. Az elmúlt hét évben majdnem nyolcvan verse jelent meg az újságban, többször nyert díjat a lap havonta meghirdetett művészeti pályázatán. Örökös harmadikként nem akar versenyre kelni azokkal az írókkal, akiknek már nem egy verseskötetét is kiadták, de mint mondja, belefér a csapatba. Számára a versírás inkább hobbi, mint hivatás; úgy fogalmaz, „vasárnapi versírónak" tartja magát. Nézni a világot és észrevenni olyan dolgokat, amelyek mellett mások elmennek – Józsefnek ez a legfontosabb.

Hogy legyen miért felkelni
Az ötvenhat éves férfi önszántából választotta a bizonytalan megélhetést Budapesten, nem volt más célja, csak meneküljön otthonról, elsősorban iszákos anyjától. Most Kispesten lakik, egy hét négyzetméteres kis zugot bérel, folyó víz, villany, és fűtés nélkül. Bár elsősorban a lap terjesztéséből él, szívesen besegít a lap szerkesztőségében, legyen szó fizetett vagy önkéntes munkáról, a lényeg, hogy lefoglalja magát.
– Amikor munkanélküli lettem, jártam a munkaügyi központokat, de az álláskeresések során folyamatosan elutasítottak, vagy csak olyan munka volt, amit a fizikai adottságaim miatt nem tudtam elvállalni. Nem volt állandó elfoglaltságom, ezért egy idő után éreztem, hogy kezd elhatalmasodni rajtam a depresszió. Céltalan volt az életem, még felkelni se volt kedvem, mert minek, különben is esik az eső, hideg van – egyre csak hasonló gondolatok jártak a fejemben, nagyon erőtlen, rossz állapotban voltam. Ezért gondoltam úgy, minél előbb munkát kell találnom, még ha nem is fizetnek érte, de menni kell, csinálni kell valamit, emberek között kell lenni, mert az élteti az embert, ha érzi, hogy van haszna az életének.
József úgy gondolja, a Fedél Nélkül árusaként is sokat tehet azért, hogy a többségi társadalom véleménye megváltozzon a hajléktalanokról.
– Törekszem arra, hogy megnyerjem az embereket a hajléktalanok számára. Amikor a lapot árulom, mindig ott lebeg a szemem előtt az a cél, hogy egy kicsit elfogadhatóbbá, szimpatikusabbá tegyük magunkat, és észrevegyék bennünk azt az embert, akivel érdemes szóba állni.
 

Egy szelet torta
– A hajléktalan emberek között nagyon sok a kapcsolat nélküli ember – állítja Szenográdi Réka, a Fedél Nélkül szerkesztőségi koordinátora. A szocális munkás szerint az egyre színesebb és változatosabb emberi kapcsolatok sokat segíthetnek a hajléktalanok helyzetén.
– Az ellátó rendszer is be tudja őket szipkázni, hiszen amikor csak a többi hajléktalannal, szociális munkásokkal és közterület-felügyelőkkel találkozik valaki, azt nem tekinthetjük normális élettérnek. De a terjesztés közben törzsvásárlói köre is kialakulhat, olyan emberekből, akik érdeklődnek iránta, ha két hétig nincs a helyén, és megkérdezik, hol volt, csak nem történt valami baja. Előfordult már, hogy egy hajléktalan, aki a téren árult, a közeli lakótelepen élő család szülinapi tortájából is kapott.

Nem arctalanul
– A hajléktalanság fogalmát szükséges lenne árnyalni, mert nem mindenkinél egyszerű lakásproblémáról van szó, hanem sok esetben arról, hogy valaki már nem tudja magát máshogy elképzelni. Idáig persze nem szabadna eljutnia senkinek – véli Szenográdi Réka.
– Nekünk az a dolgunk, hogy ne csak beszéljünk a hajléktalanokról, hanem be is mutassuk őket. Például ha egy olvasó kinyitja az újságot és olyan grafikát talál benne, amitől eláll a lélegzete, adódik a kérdés, mire lenne képes ez az ember, ha nem egy éjjeli menedékhelyen a félhomályban, vagy ételosztások, sorbanállások között lopva kellene dolgoznia. Vannak olyan tehetséges emberek itt, akik meg tudnának élni a munkáikból, ha megfelelő körülményeik lennének. De a művészeti tevékenység mindaddig luxusnak számít, amíg azzal vagy elfoglalva, hogy a fizikai szükségleteidet kielégítsd – magyarázza a fiatal szociális munkás.

Olvasói adományokból a lap munkatársai minden hónapban művészeti pályázatot hirdetnek. A díjkiosztókat nem a lap szerkesztőségében – ami egyben a Menhely Alapítvány melegedője is –, hanem egy kávézóban tartják.
– Az a célunk, hogy legalább ilyen alkalmakkor más környezetben találkozzunk egymással, és kicsit együtt legyenek írók és olvasók. A díjátadón együtt kávézunk és felolvassuk, bemutatjuk egymás nyertes alkotásait, és inkább a művészetről vagy a pályázati lehetőségekről beszélgetünk a nehézségek helyett.
 

Elhagyni a poharat
Nem csak a többségi társadalom, de sokan a terjesztők közül is a koldulás egy kulturáltabb formájának tartják a lap árusítását, a Fedél Nélkül szerkesztőinek célja azonban, hogy támogatott munkahelyet biztosítsanak a rászorulóknak.
– Mi nem ürügyet adunk a pohárka mellé. A koldusoknál nagyon könnyű az ember dolga, ott a koldus is és az adakozó is passzív, és ebbe az állapotba sokkal könnyebb betokosodni terjesztőként is. Csak lerakom a lapot, ülök és várom a pénzt. Sok esetben azonban maguk a vásárlók nehezítik a folyamatot. Egyre többen tudják, hogy a terjesztés befektetés, mert a szerkesztőségben harminc forintért veszik darabját. Ezért sokan úgy gondolják, ha nem veszik el a lapot, az csak jobb az árusnak, mert akkor többször eladhatja. De hogyha nem adom át a lapot, akkor ugyanolyan vagyok, mint a koldusok a pohárral, ezért igenis fontos az, hogy az adományért cserébe adok is valamit.
Bár az utcán járva Réka is látja, hogy több a kolduló árus, mégis megéri a fáradságot, hogy elmagyarázza a terjesztőknek, érdemes változtatni a hozzáállásukon.
– Volt olyan kéregető, aki eljött hozzánk, hogy szeretne igazolványt, mert nem hagyják békén a rendőrök. Erre elmondtam neki, hogy ha igazolvánnyal együtt akar koldulni, remélem, hogy továbbra sem hagyják békén, mert a tevékenység mikéntjét kell nézni, nem azt, hogy van-e hozzá igazolvány vagy sem. De ha ezt munkának tekintené, és úgy csinálná, ahogy kell, mi ehhez adunk igazolványt és hivatalos pecsétet is, akkor meglátja, könnyebben fog boldogulni. Először meglepődött azon a gondolaton, hogy a saját hozzáállásán kellene változtatnia. Mégis kipróbálta, hogy odaadja a lapot is a pénzért cserébe. Hamarosan neki is kialakult a törzsvásárlói köre, így rájött arra, hogy ez másról is szólhat, mint hogy mennyi csörren a poharában. Végül a poharat is elhagyta.

Dobó Márti
Képek: Kalocsai Richárd, www.szentkoronaradio.com, Fedél Nélkül

Leé József:
Az idő relativitása

A pillanat, akár a porhó
a széllel száll, kavarog súlytalan.
Elpihen a vállaimra ülve,
fehérre festi ritkuló hajam.
Hozzám bújik a kabát nyitotta résen.
Józan, hideg,
hallgatja lázas lüktetésem.
Túl sok belőle, fázom.
Lesöpröm egy kapualjhoz érve,
fölösleges, tovább nem cipelem.

Egy gondolatra megáll a kezem.

A pillanat, akár a hirtelen csönd,
felismerés, a döbbenet:
ma sok belőle, talán lerázom,
holnap már hiába keresem.
Utána nyúl, magába zárná
a kapzsi tenyerem.

Megbántam már. Maradjon itt velem.

A pillanat a markom börtönében
perccé olvad, elfolyik az ujjaim közül.
A sorsvonal, s a szívverésem
között megnyíló hajszálnyi résen –
nem becsültem. Előlem menekül.
Lábam előtt a kapualjban
a csönddé vált, örökre elfolyt évek
tócsája gyűl.

Észrevétlen, de lassan átléphetetlenül.