Elgyászolni valakit, aki nem jöhetett világra

Egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb veszteség, ami egy szülőpárt érhet. De mi történik akkor, ha a kis élet még ki sem fejlődhetett? Milyen körülmények között vehetnek búcsút egy magzattól, akit még csak nem is láthattak, és az egyház hogyan segítheti őket ebben? Kérdéseinket egy édesanyának, egy családterapeutának és egy elveszített babát búcsúztató lelkésznek tettük fel.

Rózsaszín mámorban úsztak férjével, amikor friss házasként az első hónapban összejött a baba. Ajándékként tekintettek rá, örömükről pedig kendőzetlenül meséltek másoknak is – kezdi történetét az az édesanya – nevezzük Krisztinának –, aki vállalta, hogy megosztja velünk történetét. „Eszünkbe sem jutott, hogyha kapunk egy babát, azzal bármi gond lehet, ezért is döbbentett meg nagyon, amikor a tizedik héten kiderült, hogy a gyermekünk már nem él.”

Bár ez még az első trimeszterben történt, mégiscsak kialakult egyfajta kötődés az édesanya és a magzat között. „Úgy éreztem, ezer gyerek közül is megismerném, melyik az enyém. Ezért sem estek jól az olyan vigasztalásnak szánt mondatok, hogy majd lesz másik vagy biztos beteg lett volna.” Mindemellett bűntudata volt neki magának is – ismeri el. „Milyen anya az, aki nem tudja megtartani a gyermekét? – Ez a kérdés mardosott. Úgy éreztem, elbuktam, mint anya, mint nő. Azóta már tudom, sok nő hasonlóan érez, aki spontán vetélésen átesett.”

Búcsú a kórházban?
Krisztina ma már két kisgyermek boldog édesanyja, és három vetélésen van túl. Minden alkalommal kérdés volt számára, hogy meddig és mennyire fájhat neki a magzatok elvesztése. „Reális ez a fájdalom, vagy csak én reagálom túl, és ezen túl kellene már lenni, mert már két hét is eltelt? A válaszkeresés egy újabb kérdést is megnyit: azt, hogy minek tekintünk egy pár hetes magzatot – semmiségnek, vagy Istentől kapott életnek” – fejtegeti. Férjével együtt mindketten református lelkészek, ez a tény azonban nem kímélte meg őket a szenvedéstől.

Az édesanya magányát az a kiszolgáltatottság is erősítette, amit a kórházban át kellett élnie, hiszen minden vetélése műtéti úton fejeződött be. „Ezek az elvesztés fájdalmán túli traumák. A gyászfolyamaton túl az egészségügyet is túl kell élni. A dokik béna mondatait, a zavarát, hogy szeretné ezt nem ő elmondani, de neki muszáj, ezért inkább egy fél szó után kimenekül a teremből. A  hangulatot a műtőben, ahol te aznap csak egy sorszám vagy. Egy sorszám, az, amelyik pityereg, azok között, akik önszántukból vetetik el a gyerekeiket. Egy életet épp kivesznek belőled – elengedsz, miközben ők a fociról csevegnek.”

Mások a nő gyászában
Az elveszített magzatot másként gyászolja a férfi és a nő. Krisztina elárulta: a közös fájdalom mély összefonódást eredményezett az első baba elvesztésekor közte és férje között. „A másodiknál próbáltuk ugyanazt a sémát elővenni, de ott mintha már a szavak elhasználódtak volna: ugyanazt mondtuk ki, de a szavak megkönnyebbülést már nem hoztak.”

A harmadik baba egészségesen megszületett, kisfiuk most öt és fél éves. A negyedik terhesség a 14. hétig szintén rendben zajlott, mégis megszakadt. „Ez a vetélés volt mind közül a legnehezebben feldolgozható. A férjemmel más ütemben haladtunk a gyászban, és más stratégiával dolgoztunk.  Ekkor már a tágabb családunk és környezetünk sem tudta mi tévő legyen, hogyan segíthetne.  Úgy éreztem, magamra maradtam a fájdalmammal.”

Újrarendezett bizalom
Mindezzel egy időben az Istennel való kapcsolatában is nehéz időszak következett – ismeri el. „Egy évet vártunk a babára, és én mindig úgy imádkoztam, hogy inkább később jöjjön, csak ne vetéljek el. Egészen ennek bekövetkeztéig úgy hittem, ez a baba imameghallgatás. Ezzel szemben nagyon élesen megtapasztaltam, hogy Istennek megvan a saját akarata az életemben. Több hónapos vívódás, útkeresés vette kezdetét ekkor, újra kellett rendeznem a kapcsolatom Istennel, akiből megpillantottam mennyire szuverén Úr is.”

Az első alkalommal nehéz volt a gyülekezetbe is visszamennie – árulta el. „Indokolatlanul szégyelltem magam amiatt, hogy nem voltam képes kihordani a gyermekem, pedig a gyülekezetünk támogató hátteret nyújtott. Általában mindenkit megjegyzünk valamiről: ő a kövér, ő a kopasz, én pedig attól tartottam, én is megkapok egy stigmát: ő az, aki elvetélt.”

„Az élőkért vagyok felelős”
A gyászfeldolgozás időigényes folyamat volt. „Amikor elment a harmadik babánk, rá három hónapra terhes lettem megint. Az új élet növekedése idején még ott volt az előző gyásza, és egyébként sem mertem túlságosan kötődni a méhemben növekvő gyermekemhez, mindez pedig lelkiismeret-furdalást okozott bennem, és úgy éreztem, kárpótolnom kell őt.

Számomra az jelentett fordulópontot, amikor számot vetettem azzal, mennyi energiát fektetek abba, hogy úgy érzem, az elhalt magzatok iránt is felelősséggel tartozom, és emiatt a másik két élő gyermekemre nem jut annyi energia, amennyit szeretnék. Amikor ezt felismertem, elkezdtem elengedni az elveszített babákat. Azelőtt sokszor rémálmok gyötörtek, hogy elviszik őket, hová viszik őket, elégetik, kidobják... Egyszer aztán ráébredtem, hogy Istennél vannak, és ott a legjobb dolguk van, nincs szükségük az én támogatásomra, védelmemre. Nekem pedig szülőként erre a földi életre szól a felelősségem azokért a gyermekekért, akik itt vannak velem. Ahogy oldódott a gyász, múlhatott a lelkiismeret-furdalásom is. A férjemmel pedig megbeszéltük, hogy sem a családi életünkben, sem azon kívül nem kezeljük ezt tabuként.”

Épülnek falak, de lebonthatók
Egy élet megfoganása és kihunyása nem csupán az édesanya, hanem az egész család történetének fontos része, akár spontán vetélésről, akár művi abortuszról van szó – erősíti meg Szőke Etelka lelkész, lelkigondozó, pár- és családterapeuta. A Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálat munkatársa szerint ez komoly hatással van a nő saját magával, társával és az Istennel való kapcsolatára is. „Egy spontán vetélés is elakadásokat okozhat a párkapcsolati térben, hiszen ilyenkor mintha a pár története nem az élet kibontakozása felé tartana, megjelenik benne a halál. Ez a törés pedig könnyen tabuizálható. Ilyenkor a feleség egyedül marad a fájdalmával, mert a férj nem tudja követni a benne zajló nehéz érzelmeket, és azért zárkózik el, mert tehetetlennek érzi magát. Szükségszerű, hogy az anya sokkal érintettebb, hiszen az ő testében indult meg a változás, az apa mindezt csak kívülről éli meg – így eleve nagy lesz az eltérés a két gyászélményben – magyarázza a szakember. „A nő igényelné, hogy a férfi empatikusan legyen mellette, de a férfiak nehezebben tudnak az érzelmekbe bevonódni, sok férfit zavar is, hogy már megint  sír, levert a felesége. Egy idő után lezárja a témát azzal, hogy mi már ezt megbeszéltük többször is, egy másik nővel beszéld meg, például a testvéreddel, aki jobban megért, vagy menj el pszichológushoz. A feleség eközben úgy érezheti, cserbenhagyták őt, nem számíthat a társára.”

Mit lehet ilyenkor tenni? Szőke Etelka szerint az őszinte érzelem megosztás képes hidat építeni a két fél közé. „A férj elmondhatja, hogy ne haragudj, látom, hogy szenvedsz, de nem érzem ugyanazt, amit te, szívesebben elmennék itthonról, de nem akarlak magadra hagyni. Itt maradok melletted, ha kell, ülök itt, vagy fogom a kezed. A feleség pedig akár meg is köszönheti a férjének, hogy őszinte volt vele. És az is üdvös lenne, ha kommunikálná, mi esne jól most a férjétől, hogyan fejezhetné ki a szeretetét iránta.”

A valóság fáj, de nélküle nincs gyógyulás
Az Istennel való kapcsolat szintén megrendülhet ilyenkor. „Több keresztyén nő is fordult hozzám, aki spontán vetélés után inszeminációval megfogant, mégis elveszítette a babáját. Ők megélték  a fájdalmat és a haragot Isten iránt, aki ezt tette velük. Hiszen amikor átélik, hogy valami akadályozza az élet természetes menetét, azt sokszor büntetésnek, bántásnak élik meg Isten oldaláról, főleg, ha többször, és főleg, ha lombikprogramban is megtörténik. De még mindig jobb, ha felengedik és bevallják a tehetetlenségüket, a haragjukat, mint ha elfojtják azt. Érthetetlen, hogy miért jött a halál, és ez elsőként Istennel állít szembe, bármilyen élethelyzetben is történik. De mindig a lehető legkisebb rossz a valóság vállalása: amikor kimondom, hogy kiszolgáltatott vagyok, nem tudtam ezt irányítani, ez beborít engem. A fájdalom megélésével maradunk a legközelebb a valósághoz, ami a helyreállás, a gyógyulás első lépése. Míg ha valaki kerüli a fájdalmat, lehasítja magáról, olyan kompenzációs körbe kerül bele, amibe könnyen bele tud  ragadni, és egészen messzire képes ilyenkor az ember még önmagától is távolodni, egészen addig, amíg ki nem ütköznek rajta bizonyos pszichoszomatikus tünetek.”

Közömbösség, kötözködés, kompenzálás
Kompenzálásra például az a felnőtt hajlamos, aki úgy szocializálódott, hogy nem haragudhat a szüleire, nem serdülhetett ki az alá-fölé rendelt kötelékből, és ez benne van az Istennel való kapcsolatában is – fejtette ki a szakember. Amikor pedig már Isten előtt sem vállalhatja az érzéseit, akkor lezárja a kötődését a haragja miatt, vagyis közömbössé válik Isten felé, előbb-utóbb pedig a gyülekezeti közösségből is kimarad. „Elmarad az ima, elapad a kapcsolati erőforrás, ami ilyenkor a legfontosabb, hiszen az ilyen nő nagyon elveszett. Ezért kezd jobban támaszkodni a párkapcsolatára, csakhogy mivel ő maga nem vállalja a valóságot, inkább túlérzékeny, kötözködő, tüskés lesz, vagy éppen közömbös, kihúzódó. A férj lehet sokáig türelmes, de ha egy idő után sincs visszarendeződés, elveszítheti a türelmét. Belemenekülhet a munkába, vagy akár évekkel később egy másik kapcsolat is megjelenhet a házasságon kívül, még akár a feleség részéről is. Mindeközben az élő gyermekükkel kompenzálhatják egymás hiányát, hiszen vele könnyebb kapcsolódni, mint egymással.”

Eltávolodások
Gyakori az is, hogy a spontán vetélésen átesett nők szégyenkeznek a gyülekezetben vagy a nagyobb családban azok előtt a rokonok előtt, akiknek vannak gyermekei, gyakran emiatt húzódnak ki ezekből a közösségekből. De sokat segíthet  egy elfogadó közeg, például egy baba-mama kör, ahol igei alapon beszélgethetnek fontos kérdésekről a hasonló élettapasztalattal rendelkező nők, miközben partnerként kezelik egymást, és mindenki megoszthat történeteket a veszteségeiről vagy arról, hogyan alakult az Istennel való kapcsolata. Szőke Etelka szerint, ha lelkész házaspár veszíti el a születendő gyermekét, első lépésben akkor is nekik kell eljutniuk oda, hogy kibeszélik a traumát, mert ha ők tabuként kezelik azt, akkor a gyülekezet is ezt teszi majd. Emiatt pedig kialakulhat, hogy lélekben eltávolodhatnak a saját közösségüktől – még lelkészként is.

Személyre szabott liturgia
A gyász megélését segíti, ha a szülőpár valamilyen konkrét módon elbúcsúzhat a babától. „Hallani olyan esetekről, ahol koraszülött babákat, akiknek hátralévő órái már meg vannak számlálva, szüleik kezébe adnak, és akár azt is megengedik, hogy az utolsó pillanatoknál is ott legyenek velük. Ez nagyon megrázó élmény, ami elől az ember menekülne, de éppen azért lehet fontos, mert így a szülők megtapasztalhatják, hogy ő nemcsak lehetőség lett volna, hanem egy hús-vér kicsi, akinek volt arca.”

Akiknek ez nem adatik meg, fontos, hogy valamilyen liturgiával búcsút vegyenek a meg nem született gyermeküktől – hangsúlyozza Szőke Etelka. „Szükséges érzelmekben közel kerülni az elvesztett kicsihez, hogy azután elengedhető legyen. Az is segíthet, ha hosszasan kigondolnak, majd vesznek neki valamit, amit neki szánnak, és elteszik emlékbe, vagy egy idő után odaajándékozzák egy másik kisgyermeknek. Fontos liturgia lehet az is, amikor egy papírhajót vízre bocsátanak a jókívánságaikkal – bármilyen kreatív megoldás szóba jöhet. A lényeg, hogy személyre szabott legyen, és hogy ahhoz a gyerekhez kapcsolják, mert őt várták. Amíg nem élik meg a fájdalmat, nincs mit elengedni.”

Isten tervének része
Ezért állt a mellé a fiatal házaspár mellé Balogh-Horváth Mariann komáromi lelkész is, akik azzal fordultak hozzá, hogy szeretnék elbúcsúztatni elveszített magzatukat. Az általa kidolgozott liturgia szerint a városi temető kőkeresztjénél búcsúztatták azt a kis életet, aki csak rövid ideig lehetett az életük része. „A református liturgikus rendtartás nem fogalmaz meg ajánlást az ilyen esetekre, pedig ez a gyász nem kevésbé intenzív attól még, hogy láthatatlan. Noha nem tesszük ki a templomajtóra a gyászjelentést, és nem lehet hagyományos temetésről szól, az élet Isten ajándéka, amely a fogantatással kezdődik. A szülőpárnak is fontos az, hogy nemcsak a fehérre meszelt kórházi falak között, az ottani körülmények alkalmatlanságában gondolhatnak rá, hogy kit és mit veszítettek, hanem van egy hely, egy konkrét esemény a lelkész támogató jelenlétével, ahol imádságban megköszönhetik Istennek ezt a kis életet. Ő ugyanis nemcsak az anyai testnek volt a része, hanem Isten tervének is. ” – fogalmaz a lelkész.

Az igeolvasásból, imádságból és éneklésből álló informális búcsúztató kezdetén az asszony gyertyát gyújtott, a megemlékezés azután jórészt a Zsoltárok könyve válogatott verseinek felolvasásából állt. „A zsoltárok olyan sorai válaszoltak a kimondatlan kérdésekre, hogy csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál. A fájdalom, az elengedés fázisában nagyon korai lenne bármit is mondani arról, hogy mi volt Isten akarata a történtekkel, és akár okoskodva vagy klisékkel vigasztalni. Az Ige beszéljen helyettem, és ne én akarjam megmondani, hogy mindez miért történt – ezt nagyon fontosnak tartottam, amikor az alkalomra készültem.

A megemlékezés végén a házaspár egyedül maradhatott a keresztnél, hogy a saját csöndességüket meg tudják tartani. A beszélgetés ideje hónapokkal később következik el – a lelkész szerint érdemes megkérdezni a traumán átesett párokat, hol tartanak a gyászban, hiszen a házaspár két tagja máshogy dolgozza fel a történteket, és sokszor máshol találják a vigasztalás helyét is. „Engedni kell, hogy feltegyünk olyan kérdéseket, amikről talán soha vagy nagyon ritkán esik szó az egyházban vagy akár egy igehirdetésben: hol vannak ezek a babák fizikailag és lélekben, milyen hatással lehet ez a trauma a szülők Istennel való kapcsolatára vagy a következő várandósság időszakára. Hatványozottan szem előtt kell tartanunk a házasság védelmét is. Az lenne a cél, hogy a párok méltó körülmények között tudjanak búcsút venni és gyászolni, aztán támogató szeretettel álljunk melléjük. Ezek a búcsúk a reményteljes jövőbe vetett hittel is átitatódhatnak. Ahogy ez az édesanya is mondta nekem a megemlékezés végén: lesz még keresztelő. Amikor ez bekövetkezik, bátran lehet újra örülni velük.”

Kép: Füle Tamás, Takács Kriszta

Ha szüksége van segítségre, a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálathoz fordulhat, ahol jelentkezhet egyéni lelkigondozásra, csatlakozhat a félévente induló gyászfeldolgozó csoporthoz, vagy kérhet öt alkalmas egyéni gyászfeldolgozó beszélgetést.