„Feltámadunk” – régi temetők felirata ez. Számos faluhelyen még mindig ez várja a gyásznépet, amikor kedves halottjukat utolsó földi útjára kísérik. Vannak kétségbeejtő helyzetek, amikor szükségünk van erre a végső reményre, mert különben legszívesebben visszaadnánk a földi világba szóló belépőjegyet. Itt volt, szerettük, elment, vége – por és hamu marad. Megszületett, tele volt ígérettel az élete, hogy mi minden lehet még belőle, s hogyan lesz majd boldog – de már nincs. Ott maradt az országúton az ütközés után, kilehelte lelkét a betegágyon, megölte egy bomba vagy a lezuhanó betondarabok valahol Ukrajnában. Felkiáltunk, vagy mély hallgatásba süllyedünk, mert az nem lehet, hogy csak ennyi az élet! Vagy költőibben, Ady Endrével: „… mert szörnyűséges, lehetetlen, Hogy senkié vagy emberé az Élet, az Élet, az Élet.”

Élet és halál, ez az élet rendje, így is mondhatnánk még akkor is, ha a halál általában nem akkor és nem úgy látogat meg, ahogyan azt mi elfogadhatónak tekintenénk.

Élet és halál — és új ÉLET. Ez az élet igazi rendje, ez a húsvét, a feltámadás üzenete. S még mielőtt az évente megújuló természetre, a tojásból kibújó kiscsirkékre gondolnánk, megjelenhet lelki szemeink előtt a meggyalázott ember, Jézus véráztatta arca, amikor elhangzik a kereszten, hogy „ELVÉGEZTETETT”. Innen indulunk a hajnali derengésbe, a temetőbe, Jézus sírjához – de az üres! „Ne keressétek a holtak között az élőt!” – mondja a mennyei hírnök. „Előttetek megy…” – biztatja a csalódott nosztalgiába zuhant tanítványokat egy angyal. Ez az élet isteni rendje.

Isten előttünk megy. Nem a felhők felett trónol, nem valamilyen megközelíthetetlen valahányadik dimenzióban rejtőzködik, nem a gondolataink játéka, hanem ott jár az életünkben. Bizonyítékot kellene keresni erre? Ez nem könnyű feladat. Ha könnyű lenne, akkor nem lenne Isten. Akkor az nem a mi emberi életünk lenne, hanem csak egy rejtvényújság.

De nem keresni „bizonyítékot”, nem keresni Istent, nem várni bűnbocsánatot, elkerülni a megváltást – ez még ennél is nehezebb. Az ünnep azért látogat meg minket újra és újra, hogy erőt adjon a kereséshez, hogy merjünk kérdezni azokról a nagy dolgokról, melyek életünket alapvetően meghatározzák. S ha az ünnep igazi, akkor nem az okos kételkedés az első, hanem a belefeledkezés. Ha minden intellektuális felsőbbrendűség nélkül egyszerűen beleengedjük magunkat az ünnep magától értetődőségébe, akkor megnyílik az a titok is, mely értelmünk számára, ha kívülről szemléljük Krisztus szenvedését, s a feltámadás csodáját, „csak úgy”  soha nem tárult volna fel. Évezredek Krisztus-követőinek hite, tapasztalata, érzelmi-szellemi élménye sűrűsödik azokba a siratókba, győzelmi himnuszokba, melyek a keresztfa és az üres sír titkát éneklik meg. Mindannyian a forrásból táplálkoznak, az evangélisták, az apostolok bizonyságtételéből. Kérdéseket ők is tesznek fel. Értetlenkedő, megdöbbent, megváltás után sóvárgó tanítványok ők is. Az ünnepen lehetünk az ő útitársaik.

De ami a keresésnél és a kételkedő-reménykedő kérdéseknél is fontosabb: az a félelem után megszülető ÖRÖM. Nincs a sírban, mert feltámadt. Nem a halálé az utolsó szó, hanem az életé: Jézus Krisztus életéé. Ha vesszük a bátorságot, hogy elinduljunk az életünkben Krisztus után, ha megkeressük azt az életet, melyet Ő adott nekünk, akkor rátalálunk az örömre, melyet a feltámadás ereje hoz ebbe az életbe. Ez az erő visz át a halálon is.

Boldog feltámadást: itt és most, s majd azután is!

Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke

Kép: Sziklabarlang a Negev sivatagban - Füle Tamás