Szeretek utazni.

Tanárként szeretném átadni a gyerekeknek, hogy utazni jó dolog. Az utazás persze a 21. században már az életünk része, és nem csak az osztálykirándulások, iskolai programok adnak erre lehetőséget. De mindig van egy-két gyerek, akinek valami különleges egy ilyen alkalomban. Lehet, hogy a családdal számtalanszor utaztak már, de gyerekközösséggel még soha, autóval igen, de vonattal nem szoktak, külföldre, tengerpartra igen, de az országban nem, nagymamához rendszeresen, de határon túli magyar területeken még nem jártak.

Szeretem a tervezést, az egyeztetéseket, ahogy alakul a program.

A tanév végén egy nyolcadikos osztálytól búcsúzom, mint osztályfőnök. Ők azok, akikkel több kirándulást terveztünk, és elmaradt az 5., majd a 6. osztályos több napos kirándulás is a Covid miatt. Mivel egyes programpontokat közösen terveztünk, így a csalódásunk is közös is volt. Végül nagy ajándékként éltük meg 7. osztályban a Határtalanul Program keretében megvalósult utunkat Gyimesbe.

Amikor osztályfőnökként tervezgetek, úgy építem fel a négy év programját, hogy fokozatosan kapjanak a gyerekek egyre többet a közösségi létből. Ennek megfelelően választok úti célt, szállást, közlekedési eszközt, látnivalókat, egyéb programokat. Mivel iskolai keretek között utazunk, hangsúlyos, hogy az utunk kapcsolódjon valamilyen módon az éves tananyaghoz. Ebben nagyon jó az együttműködés a kollégákkal. Idén például az ötödikesek Kiskőrösre mennek a Petőfi évhez kapcsolódóan, de ismerkednek a Kiskunság természeti adottságaival is. Hatodikban jellemzően beiktatjuk Egert és környékét a Tisza-tóval. Hetedikben hittanhoz, történelemhez kapcsolódva többször utaztunk Erdélybe „egyháztörténeti barangolásokra” a Határtalanul Programban. A nyolcadikos osztálykirándulás pedig már jutalom a négy év munkájáért, ezt minden osztályfőnök saját belátása szerint, a szülők támogatásával tervezi meg. Idén – nem először – Felvidékre megyünk, ahol a már tavaly átélt határon túli, határtalan magyarságot ismét megtapasztalhatjuk például Thököly sírjánál Késmárkon, de a Tátra természeti szépségeiben is gyönyörködhetünk túrázás közben.

A tervezés része a közös szabályalkotás is. Hosszú beszélgetések, kívánságlisták, egyeztetések, az én rögzített pontjaim után végül kialakul egy olyan szabályrendszer, amit mindannyian elfogadunk, és ezáltal a betartása is könnyebb. Ilyen egyezség lehet a kütyük használatának időkorlátja vagy az esti takarodó időpontja. Értelemszerűen minél nagyobbak a diákok, annál több beleszólásuk lehet. De a felelősség a pedagógusé, és ha ezt megértik ők is, akkor elfogadják és nagyon jól együttműködnek.

Szeretem az útitársak várokozó izgalmát, sokszor ismételt kérdéseit.

A tanév első napján már azt kérdezik a gyerekek: hova megyünk kirándulni? Hány napos lesz az út? Milyen lesz a szállás? Hány ágyas szobákban alszunk? Lehet vinni mobilt? Mikor lesz a takarodó? És bármit válaszolok rá, újból és újból előkerülnek ezek a kérdések vagy éppen újabbak. Készül mindenki, tervezgetik, kivel lesznek egy szobában, és az év során többször újratervezik, ahogy alakulnak a kapcsolataik egymással. Ahogy közeledik a kirándulás időpontja, egyre többször már nem csak osztályfőnöki órákon, hanem a szünetben vagy éppen egy németórán is váratlanul nekem szegezik a kérdéseiket.

A kérdések nem csak a gyerekek felől jönnek. Jönnek a szülőktől is. A várakozó izgalom a családokban is benne van, hiszen vannak tanulók, főleg a kisebbeknél, akik ilyenkor lépnek ki először a családi fészekből egy önállóbb helyzetbe, és ennek az izgalma az egész családon érződik. Ezért tartom fontosnak a megfelelő kommunikációt a szülőkkel, a számukra leírt részletes útitervet, a személyes kérdésekre adott megnyugtató válaszokat.

Szeretem magát az utat, az indulás felpörgését, majd az álmos elcsendesedések és fáradó hangzavarok váltakozását, a felnevetéseket, hangfoszlányokat, beszélgetéseket, az utazást nehezebben viselők sápadt arcának megnyugvását.

Együtt lenni, egy-két órát vagy egy hosszabb út esetén akár szinte egy egész napot kötetlenül a buszban tölteni nagy élmény. Ki hol és kikkel ül együtt, kinek milyen útravalót csomagoltak, ki hogy bírja az utazást. Még nagyobbaknál is előkerülnek a plüssök, párnácskák, amik a kényelmet szolgálják. Egy zárt helyen együtt, szabadon és mégis korlátok között. Szabadon, hiszen nem az iskolában; korlátok között, egy buszban és előre egyeztetve, hogy ki mikor, milyen kütyüt használhat. Közösségi zenehallgatásról is lehet szó, csak a sofőrt ne zavarja.

Szeretem a kapcsolatokat az útitársakkal, a gyerekekkel és kollégákkal egyaránt, a sofőrrel, a vendéglátókkal, az előre megbeszélt programok vezetőivel és a váratlan találkozásokban.

A beszélgetések lehetősége ilyenkor határtalan. Egy személyes beszélgetés egy túra közben egymás mellé csapódva, egy-egy kisebb csoporttal a buszon, a közös asztalnál vagy este a szobában. Olyan kérdések kerültek már elő ilyenkor, amiket a diákok a szüleiktől sem mertek megkérdezni. Ahogy a napok múlnak, egyre mélyül a kapcsolat, egyre jobban összecsiszolódunk. Diák diákkal, tanár diákkal. Mindeközben látják azokat a kapcsolatokat, amelyek segítenek egy-egy utazás létrejöttében. Látják, hogy a sofőr nem kiszolgáló személyzet, hanem az, akire az életünket bízzuk az Úristen után, és a közösség része. Látják, hogy a vendéglátó panziós régi barát, ismerős, és szívét-lelkét kiteszi értünk, és még az iskola vezetésének is visszajelez, ha rendes, kedves csapat voltunk. Találkozunk múzeumi idegenvezetővel, a gyimesi kalyibában élő pásztorral, tudós lelkipásztorral, drámapedagógiai foglalkozás vezetőjével, a fagylaltárussal vagy éppen egy másik csoporttal, aki hasonló utat jár be.

Szeretem a kapcsolatot a tájjal, a természettel, a hellyel, ahova megérkezünk, vagy amin éppen csak átsuhanunk. A kapcsolatot a történelmünkkel, elődeinkkel.

A hétköznapi feladatok közül kilépve másképp nézhetünk rá a különböző helyekre. Együtt megküzdve egy emelkedővel, amikor egymást támogatva, egymásért visszafordulva segítik társukat, akinek nehezebben megy a szakasz. Átkelni egy patakon, körbetekinteni az ezeréves határról, sárkányhajózni a vízen, a sóbánya mélyi kápolnában áhítatot tartani – mind-mind összekovácsolja a közösséget. A történelmi helyek a nemzet közösségének folytonosságába kapcsolják a fiatalokat. Nem biztos, hogy itt és most értékelik mindazt, amit látnak, de viszik magukkal, és emlékképként őrzik a szívükben.

Szeretem a közös étkezéseket és az együtt tanult igeszakaszt.

Az 1950-es években üldözött, bebörtönzött erdélyi lelkipásztorok, hazatérve a rabságból elhatározták, hogy gyermekeiknek minél több Igét megtanítanak asztali imádságként, hogy az velük legyen akkor is, amikor mindenük elveszik. Ez a példa annyira megtetszett nekem, hogy azóta is gyakorlom több napos kirándulások alkalmával a közös étkezéseknél. Az egyik kedvencem, ami összefoglalja egy kirándulás és az élet kihívásait is, egy többnapos út alatt megtanulható. A nagy utazó, Pál apostol filippiekhez írott leveléből a következő:

„mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippiekhez írt levél 4. rész, 11-13. versek)

Bölcsföldiné Türk Emese
A szerző a Baár–Madas Református Általános Iskola és Gimnázium tanára.

Képek: Bölcsföldi András