Irgalmasnak lenni nehéz. Hisz annak kell ezt adnom, aki valami miatt rászorul. Bajban van, bűnös, segítségre szorul, hibázott, vétett, esetleg akár bántott engem.
Isten nincs itt velünk hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja. Az emberek vannak itt hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja.
Az örök életben sok jelző eltűnik majd, sok fogalom jelentéktelenné válik. Nem lesz jelentősége a szeretet és az elfogadás hangsúlyozásának, mert csak az lesz, semmi más.
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5: 5)
Az idei Teremtés hete igazi utazásra, lelki ösvényre invitálta azokat, akik érzik és értik, hogy a világunk nem mindennapi üzem.
Amikor elkezdtünk templomba járni, csak kapkodtam a fejem. Gyülekezet, lelkész, lelkipásztor, lelki élet, szolgálat, testvér… Mindegyik szóval meggyűlt a bajom, volt, amelyikbe bele is tört a bicskám.
Most az olimpia napjaiban, reméljük, sokszor hallgathatjuk majd a Himnuszt, a magyarok himnuszát, amely majd a győzteseknek szól és egy egész nemzet közösségét tiszteli meg.
„Az én imám a lélegzetem” – írja Thomas Merton, a személődő imádság huszadik századi klasszikusa. A szállóigévé lett mondat mintha távolról visszhangozná a haszid hagyományt, amelyben az éneklésben jelenidejűvé és személyessé váló szent szöveg legbelső értelme a szöveg nélküli énekben nyílik meg.