Tudták, hogy óvodába járó gyermekük és vele együtt egész családjuk fokozott fertőzésveszélynek van kitéve, de azt nem gondolta, hogy ha elkapja a vírust, az állapota súlyosabbra is fordulhat – vallja meg Koncz Tibor, a kispest-rózsatéri református gyülekezet tagja. Feleségével március elején betegedtek meg, Isten gondviselésének tartják, hogy a várandós kismama ekkor már túl volt az első trimeszteren, így a kimerültséget leszámítva neki és a magzatnak sem esett komolyabb baja. Tibor láza azonban nem akart szűnni, ezért háziorvosa tüdőgyulladásra kezdett gyanakodni. Kétszer is hasztalan próbálkoztak azzal, hogy kórházi ellátást kapjon. „Nem mondták ki, de úgy tűnt, nem akarják pazarolni az erőforrásokat” – véli. Ám amikor már nemcsak az otthonukban mért véroxigénszintje esett vissza, de fulladt is, felajánlották neki az utolsó szabad ágyat, Tibor így került a Szent László Kórház Covid-osztályára.

„Ijesztő, furcsa érzés volt, hogy hiába veszek levegőt, nem jutok elegendő oxigénhez” – számol be. A kórházban megállapították, hogy a tüdeje csaknem 40 százaléka begyulladt, három nappal később pedig már a légzőszerve háromnegyedére kiterjedt a gyulladás. Amikor egy hét elteltével sem ment le a láza, az orvosai megállapították, hogy a legfőbb gondot már nem is a vírusfertőzés okozza, hanem a szervezetében kialakult citokinvihar. Az immunrendszere túl hevesen reagál a veszélyre, a védekezésből eredő gyulladásos folyamat pedig már a szerveire jelent veszélyt – emiatt romlott tovább a tüdőkapacitása is. „Az oxigénmaszk alján a szelepeket aszerint cserélik, hogy mennyi oxigénre van szüksége az embernek. Egyik éjszaka az enyémen lévő szelepet olyanra kellett cserélni, ami a legnagyobb dózisban, szűretlenül engedi át az oxigént. Jól tudtam, hogy ez az intenzív ellátás előszobája, mert röviddel azelőtt épp a mellettem lévő ágyból vittek át oda valakit, akinek egy ilyen maszk ellenére sem javult a szaturációja.”

Ebben a pillanatban sok minden lepergett benne – árulta el Tibor. „Leginkább az viselt meg, hogy láttam azt a küzdelmet, ami a szomszéd ágyon zajlott. Amikor eldőlt, hogy át kell vinni ezt a férfit, az intenzívesek elmondták, hogy ott nem használhatja a mobiltelefont, úgyhogy van fél órája, hogy fölhívja a szeretteit és elköszönjön, mert legkorábban egy hét múlva fognak tudni beszélni. Hangosan süvít az oxigén ebben a maszkban, rosszabbul is hall az ember és hangosabban is beszél, hogy őt hallják. Ezért a szobatársam kihangosítva beszélt a párjával – mi ezt végighallgattuk –, sírva vettek búcsút egymástól. Így amikor én is megkaptam a 100 százalékos oxigént, tudtam, hogy ha nem javul az állapotom, nekem is egy, legfeljebb két napom van addig, hogy búcsúzkodnom kelljen.” Tibor rövid hallgatás után szólal meg: „Ott jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyit is jelent nekem a családom. Az, hogy időnként vannak összezördülések vagy a gyerekek nem fogadnak szót – mindez nem számít addig, amíg vagyunk egymásnak” – mondja elérzékenyülten.

De a búcsúra már nem kellett, hogy sor kerüljön. Tibor állapota jobbra fordult, és ebben szerinte nagy szerepe lehetett az érte mondott imádságoknak is. „A kórházi ágyban fekve még egy könyvet sem tudtam megtartani. A telefonon néztem filmeket, amíg meg nem untam, így mást sem csináltam, mint azért imádkoztam, hogy egyszer meggyógyuljak és hazakerüljek. Tudtam, hogy Dóri, a feleségem itthon ugyanezt teszi, és nagyon sok barátom is biztosított erről. Messengeren tartottuk a kapcsolatot, sokan megírták, hogy gondolnak rám, imádkoznak értem, aszerint, hogy istenhívők-e vagy sem. Olyanok is megkerestek, akikre nem is számítottam. De ami igazán megrendített, hogy egy közeli barátom elmondta, hogy imádkozik és böjtöl értem. Ez mind a mai napig meghat, most is libabőrös vagyok. Az imádságot természetesnek vesszük. De az, hogy egy egészséges ember, azért vonjon meg magától valamit, pláne ételt, hogy így járjon közben az én gyógyulásomért – és egy másik jó barátjáért is, aki sokkal rosszabb állapotban volt –, egyszerre volt nagyon megható, ugyanakkor megszégyenítő is. Bennem soha nem merült fel korábban, hogy valakiért az imádság mellett akár böjtöljek is.”

Tibor elárulja: el kellett telnie valamennyi időnek, mire a kórházi ágyon Isten kezébe tudta tenni az életét. „Kapaszkodtam a földi életbe, főképp azért imádkoztam, hogy ne haljak meg. Várjuk a harmadik babánkat, épül a házunk. Sokat tépelődtem, mert tudtam, hogy Isten reményteljes jövőt ígért nekünk és olyan szépen haladunk, nem létezik, hogy itt a vége. De leginkább az aggasztott, hogyha tényleg nem jövök ki a kórházból, mi lesz a családommal, Dóri hogyan fogja fölnevelni a három gyermekünket. Amikor pedig már eljutottam odáig, hogy ki tudtam mondani: legyen meg a te akaratod, akkor már azért imádkoztam, hogy az az akarat Őhozzá vigyen.”

Koncz Tibor azt mondja, a hétköznapokban talán még nehezebb megadni magunkat Istennek. „Én például nagyon tudok ágálni, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy elterveztem. Amikor tavaly köldöksérvet kaptam, annak is csak a negatívumait láttam, például mert a mai napig nem emelhetek, így a gyerekeimet sem tudom felvenni. De már látom, hogy az isteni gondviselés ezt is jóra fordítja. Régóta küzdök túlsúllyal, sokszor megpróbáltam lefogyni, de el kell ismernem, soha nem tettem ebbe kellő energiát. Az orvosom azt mondta, csak akkor kerülhet sor a műtétre, ha leadok ötven kilót. Ez szíven ütött, pedig ahogy elkezdtem mozogni, egészségesen étkezni, olyan erőnlétre tettem szert, mint még soha. Annak, hogy kórházba kerültem a Coviddal, a túlsúlyom az egyik oka, de ha nincs a köldöksérvem és nem kényszerülök az életmódváltásra, azaz egy évvel ezelőtt még könnyen lehet, hogy ez a vírus elvitt volna engem.”

Úgy tűnik, Isten akarata az volt, hogy visszaadja Tibort a családjának. Ő pedig azóta több időt tölt a gyerekekkel, és próbál türelmesebb apuka lenni. „Ahogy hazahozzuk őket a bölcsiből és az oviból, figyelek rá, hogy velük legyek, játsszak, beszélgessek velük. Tudatos döntés, hogy jobban megbecsüljem a velük töltött időt. És nemcsak azért, mert időnként rádöbbenek, mint minden szülő, hogy megint mekkorát nőttek, hanem mert egyáltalán vannak, és én még vagyok nekik.”

Ekkor elmesél egy történetet egy idős férfiról, aki már a kórteremben feküdt, amikor ő bekerült oda. „Első nap azzal fogadott, hogy megkérdezte, van-e cigarettám, pedig ő is oxigént kapott. Annyira zavarta, hogy nem dohányozhat, hogy másnap már haza is ment. Azóta is sokat forgatom magamban azt a kérdést, hogy nekem mi az, ami igazán fontos az életemben, és hogy az valóban megér-e annyi időt, energiát, figyelmet. A kütyük szerelmese vagyok, a szabadidős elfoglaltságaim nagy része a telefonomhoz kötődik. De be kellett látnom, hogy az csak tárgy. Ezt az időt másokra is fordíthatom.”

A kórházi ágyon fekve gyakran némi öniróniával idézte magának azt a jézusi példázatot, amely azzal zárul: bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelked – zárja gondolatait. „Sokat mondogattam ezt másoknak korábban figyelmeztetésül, most viszont én magam szembesültem vele, hogy a mindennapok darálója mennyire megkeményített. Amikor közel kerültem a halálhoz, akkor eszméltem rá, hogy ez velem is megtörténhet.”

A képeket Koncz Tibor készítette kórházi tartózkodása idején.

Kapcsolódó cikkünk:
Kincset érő élet
„Az élet rövid, és mi szeretnénk értelmesen élni. Mi többet adhatnánk ezen a földön annál, hogy felnevelünk egy gyermeket?” Péter és Hajni a járványidőszak hatására életre szóló lépésre szánta el magát. Örökbe fogadnának egy gyermeket.