Szeretve széppé tenni

Talán még soha nem volt egyetlen olyan korszak, mint a mai, amely ennyire hajszolta volna a szépséget. Az időigényes smink sokak számára a mindennapi élet elkerülhetetlen velejárója lett, a ráncokat el kell tüntetni, máskülönben hogyan is lehetnének sikeresek.

Márpedig ma igenis sikeresnek kell lenni. Ez korunk félreérthetetlen üzenete. Bőrradírok és púderek, krémek és arcpakolások hipnotizáló kínálata leselkedik kirakatokból, tükörhátterű polcokról – ez is a csúnya szembesítés egyik eszköze – és az erre specializálódott reklámkiadványokból. Mindez ünnep- és hétköznapjaink meghatározójává lett, akár a teátrum és színpadi kellékei. A szépségipar termékei özönével áraszt el bennünket, és soha nem látott profitra tesz szert. A lényeg: széppé lenni, bármi áron. És láss csodát: a bőr, akár egy festővászon. A valóság művészien befestve, kompozícióba rendezve, a divatnak megfelelően aktuálisan újragondolva, ám az igazság inkább az, hogy a lényeg be- és elfedve, azaz palástolva, és e profizmust – már ami az álcázást illeti – még egy különleges harci alakulat, akár az SAS (Special Air Service) is megirigyelhetné.

    Nem, nem az ápoltságot akarom karikírozni – eszemben sincs, hogy humorizáljak, különben is, a helyzet egyáltalán nem vicces! –, az igényesség nagyon is rendjén lévő és jogos elvárás. Ne legyünk álszentek! Egy ápolt hölgyre vagy úrra szívesebben nézünk, és egészen másként közelítünk hozzá, mint egy rendezetlen megjelenésű személyhez. Tehát egyfelől bizalmi kérdés, másfelől egész egyszerűen ilyenek vagyunk, szeretjük a szépet, az ízléses összeszedettséget. Ugyanakkor, lássuk be, van ebben valami mesterkélt, olykor kínosan művi, és – bármilyen bántó is – elgondolkodtatóan groteszk. Hiszen valójában minden a helyén marad, a rohanás okozta redők épp úgy, mint a családi, esetleg munkahelyi konfliktusok, vagy az elmagányosodás következményeként megjelenő egyre mélyülő és hosszabbodó barázdák, valamint az évekkel együtt járó petyhüdtség és pigmentfoltok.

    De hát mit tegyünk? Mondjuk azt – ráadásul annak, aki hozzánk tartozik –, hogy ne tedd? Mi, akik oly könnyen azonosulunk Shakespeare LXXV. szonettjének soraival? Mi, akik eleve telve vagyunk ambivalens érzésekkel? „…csak az enyém légy, néha azt szeretném, / majd, hogy a világ lássa kincsemet…” Ugye ismerős? Nemcsak látni, de láttatni is szeretnénk azt, ami a miénk. Hadd irigykedjenek! Különben is, ami bezsebelhető, attól ne fosszuk meg magunkat. Ez is a boldog élet része – valljuk büszkén.

    De mi van este, amikor a smink lekerül hozzátartozónk arcáról? Már nemhogy megmutatni nem akarjuk, de már kérdések kísértenek? Valóban ő az enyém? Ez a nyúzott alak? – villan át az agyunkon, melynek még a gondolata is megbotránkoztató. Vajon ki mondja meg, hogy miféle hétköznapi metamorfózis az, ami velünk történik, játszik, próbára tesz? Micsoda kínos és egyre fárasztóbb lelepleződést kell megtapasztalnunk! Naponta elmúló szépség kínjában élünk. Estére még a tükör is megváltozik. A reggel még behízelgő hang eldurvul, odamondó, cinikus, mi több, kíméletlenül gúnyos. Munkába indulás előtt még szeretettel voltunk önmagunk iránt, ám estére már látni sem bírjuk magunkat. Végül nem marad más, csak a véget nem érő önmarcangolás, vagy, ami nem jobb, a lemondó beletörődés.

    S aki mindezt látja a másikon, sokszor maga is tanácstalan marad. Aztán gondolatban talán ő is a gazdag kínálatot adó reklámokra gondol. Esetleg egy drága, de még megfizethető újabb krém, talán a legújabb…

    Valóban, csakugyan ez lenne a megoldás? Egy nyomtatott vagy online katalógus meg egy-két klikk és párezer forint? Ó, hát csak ennyi? Holnap kezdjük előröl, és minden mehet tovább! De, csalódottságomat és hiányérzetemet érzékeltetve, így is kérdezhetek: ennyi, ez minden? Nem. Bármennyire félreérthetetlenül, a közhelytől tartva mégis félve ismétlem meg: nem. Ez még nem minden. És itt még csak nem is a plasztikai műtétekre gondolok. A sebészet legújabb vívmányaira. Ennél sokkal többre. Mert a minden az, ha az újságok, a net és a pénztárcánk helyett önmagunkat nyitjuk ki. Ha önmagunkból adunk. Szeretetet. A minden az, ha rádöbbenünk: lehet másokat szeretve széppé tenni!

    Akit szeretnek, az széppé válik. Arcának kifejezése átváltozik, megjelenik a természetes öröm, újra mer saját szemébe nézni, s a ráncok új értelmet kapnak. Akit szeretnek, az nem akar mindent eltüntetni, nem akar erőszakos módon fiatalabb lenni, nem akar megszabadulni érlelődő önmagától, hovatovább ragaszkodik hozzá, mint aki tudja: csak így lehet igazán ő, sőt, igazi meg- és kipróbált egyéniség. És mosolyog, mert érzi, s ezért tudja is azt, hogy az élete értékes, és ami értékes, az szép, s ezért ő is az.

    De vajon fölfedeztük-e a szeretet ráncsimító és megújító hatását, és tudjuk-e érvényesíteni? Mi mindannyian egy csodálatos és – megfelelő lelki állapotban – kimeríthetetlen szépítőszer birtokosai vagyunk. Megkaptuk. Méghozzá ingyen. Isten még erről is gondoskodott. Övé az első és fölülmúlhatatlan receptúra, a mindent megelőző kozmetikum. A legjobb márka! Isteni. A legtökéletesebb szépítőszer bennünk van, egymás szépítőszereinek hordozói, tégelyei vagyunk. Isten szeretve teremtett. A szeretet pedig széppé tesz. Sőt, Augustinus azt mondja Jézusról, hogy „…eljött hozzád, amikor még rút voltál, hogy széppé tegyen…” (Magyarázat a 103., újfordítású Bibliákban 104. zsoltárhoz 5.) Már itt. És ez a szépség ne gondoljuk, hogy csak a lélekre vonatkozó jelentéssel bír, nem csupán megigazulás-értelmű, a testre is hat. Lehetetlen, hogy a testet teremtő Isten mellőzné a testet, hiszen Ő az, aki majd föl is támasztja. S ha ez így van, lehet-e más dolgunk, minthogy otthon és tágabb környezetünkben egymást szeretve szépítgessük?