Mindezt nem több ezer mérföld távolságból, a meleg szobánkból kísérjük figyelemmel televízión vagy interneten keresztül, hanem egy fiatal magyar fotográfus örökítette meg a helyszínen. Hölvényi Kristóf alig 26 éves, arab szakon végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, s elhozta Magyarországra azt a világot, amelyet a közel-keleti térségben látott. Fotóiból Budapesten, a Párbeszéd Házában nyílt kiállítás az Ars Sacra Fesztiválhoz kapcsolódóan a Jezsuita Menekültszolgálattal közös rendezésben.

 A jezsuiták szolgálata

A fotóriporter világlátását, gondolkodását alapvetően befolyásolta, hogy középiskolai tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte – derült ki a Parókia Portálnak adott interjúból. Az ott kapott értékrend és szemléletmód ma is iránymutató számára. Családja meglepő módon nem tartotta vissza az utazásoktól, megértőek vele, támogatják. Másodéves hallgatóként járt először a Közel-Keleten, úgymond, kicsit körülnézni, s élőben ismerkedni azzal a nyelvvel, amelyet tanult. Az sem riasztotta vissza, hogy Egyiptomban konfliktus dúl. Két évvel később idehaza, a Keleti pályaudvarnál fotózta a menekülteket. Képeire a tengerentúlon is felfigyeltek, amerikai egyetemi újságok vették meg őket. A háború elől menekülő embereket a humánum, az egyén oldaláról bemutató sorozata eljutott a magyar jezsuitákhoz is. A rend akkori vezetője, Tamás atya segítségével Hölvényi Kristóf megkereste a Nemzetközi Jezsuita Menekültszolgálatot, hogy dokumentálhassa a jezsuiták Közel-Keleten végzett karitatív tevékenységét. Így került ki Libanonba, s fotózta az ottani életet.

Ne számadatokként kezeljék őket!

Mint mondta, húszas évei elején szemtanúja volt az egyiptomi zavargásoknak. Azóta többször visszatért a térségbe, volt Irakban, a moszuli frontvonalnál, Libanonban, Jordániában.

Nem félt? – kérdeztem a fotográfust Budapesten, a kiállítás megnyitója előtt.

Jártam veszélyes helyeken, de az életem egyszer sem volt veszélyben – felelte.

Egy agyonbombázott, szétlőtt, puskaporos övezetbe ritkán megy önszántából az ember. Önt mi vitte oda?

Azért az nem úgy volt, hogy fogtam magam és bementem a háború sűrűjébe. Másodéves egyetemistaként ki akartam menni végre egy arab országba, hogy megismerkedjem a kultúrával.

Azért, mert arab szakon tanult?

Igen. Adódott az egyiptomi lehetőség, emellett az ottani történések rendkívül vonzottak.

Az együttérzés is vezette vagy egyszerűen dokumentálni akarta az eseményeket?

Van fotóriporteri végzettségem, még elsőéves egyetemistaként szereztem. Mint említettem, elsősorban az arab kultúra megismerése vitt ki, de ahogy mind gyakrabban szerepelt a térség a hírekben, úgy nőtt az érdeklődésem a politikai események iránt. Természetes módon kötődött össze a kettő, s ha már kint voltam, képeket készítettem arról, amit láttam, átéltem. Az iraki invázió, valamint az úgynevezett arab tavasz is sokat szerepelt a hírekben, ám számomra nem hitelesen. Olvastam nagyon sok helyszíni tudósítást, amelyek nem egyeztek a hivatalos, mainstream sajtó beszámolóival. A valóságot akartam látni, a magam szemével. 

Miben különbözött a sajtóban bemutatott képtől az, amit ott tapasztalt?

Az emberek többsége kedves és vendégszerető. Nyitottak  és érdeklődőek. A Közel-Keleten élőknek ráadásul nagyon jó a humora, szerintem.

A menekültkérdés idehaza, de Európában is átpolitizált. Volt olyan célja, hogy visszabillentse a mérleg nyelvét és csökkentse az előítéleteket?

Egyedül a megértetés volt a célom. A menekülés emberi oldalának bemutatása. Hogy ne számadatokként tekintsünk a háború sújtotta országokból elindult tömegre, hanem lássuk meg az egyes embereket is.

Szeretne a megítélésükön változtatni?

Annyiban igen, hogy emberként kezeljék őket és csökkenjenek az előítéletek irántuk.

Ön mondta, hogy a puszta témaválasztással is tud orientálni a fotós. Nem mindegy, hogy egy síró gyermeket vagy egy terroristát mutat meg. Mennyire törekszik az objektivitásra?

Azt fotózom, amit látok. Az ember mindig a saját szűrőjén keresztül látja a dolgokat. A szubjektivitás elkerülhetetlen, de ettől még lehet igaz, a valóság egy szelete.

"Érzékenyebb lettem az emberi sorsok iránt"

Az Iszlám Állam rémületes erőszakhullámot indított a keresztények ellen. Találkozott otthonukból elűzött keresztényekkel?

Igen. Az erőszakhullám számtalan nyoma látható, köztük kifosztott, megrongált templomok.

Moszulban tanúja volt annak, hogy a város egyik részén két nappal az Iszlám Állam alól való felszabadulás után kinyitottak a piacok, ott, ahol korábban dörögtek az ágyúk. Ön hol lakott?

A kurd régió fővárosában, nagyon jó helyen, negyven kilométerre a fronttól. Amikor a Jezsuita Menekültszolgálatnak dolgoztam, az volt a feladatom, hogy munkatársaikkal bejárjam a környéket, és képeket készítsek a tevékenységükről. Idehaza a magyar jezsuita szolgálat, s annak vezetője, Tamás atya segítségével vettem fel a kapcsolatot a libanoni jezsuitákkal, úgy kerültem ki a térségbe.

Mit csinálnak ott a jezsuiták, milyen projekteket indítottak?

Főleg oktatási tevékenységet látnak el, gyermek- és felnőttkurzusokat szerveznek, s adományokat juttatnak el a rászoruló családoknak.

Mennyi időt töltött kinn?

Májusban jöttem haza, fél évig éltem Libanonban. Ezt megelőzően hat hetet Egyiptomban töltöttem, két hetet  pedig Jordániában.

Milyenek ott a hétköznapok? Hogyan képzeljük el az életet ebben a térségben?

Ugyanolyan, mint itthon, csak mások a feltételek.  Az ott élőket is ugyanazok foglalkoztatják, mint bennünket. A családnak az a legfontosabb, hogy a gyerek tanuljon, igyekeznek bevinni az iskolába. Ha kinyit a piac, élelmiszert próbálnak szerezni.

A most kiállított fotóin felszabadultan nevetnek a gyerekek. Az asszonyok elmélyült arccal figyelnek angol- és varrótanfolyamon oktatóikra.  Idill és béke. Nyoma sincs rettegésnek, könnyeknek. El lehet felejteni  az aknákat és a gránátokat?

Ezek a képek Libanonban készültek, ahova menekültek. Itt béke van. A képeim pont azt mutatják meg, hogy az ember természetes módon igyekszik a napi rutint megtalálni, vesse akárhova a sors.

Kereste a vidám pillanatokat vagy tényleg ez a jellemző?

Nagyrészt ezt tapasztaltam. De nem az összes képemet állították ki.

Volt valamilyen extra rendezőelv?

Kizárólag az, hogy a jezsuita szolgálat tevékenységét bemutassam.

Van kedvenc fotója?

Igen, de az épp nincs kiállítva. Jordániában készült, amint a nagybácsi feldobja az unokahúgát a levegőbe. Boldog családi pillanat,  szép kompozíció, szép fényekkel. Látszik, hogy nem feszengtek előttem. Belemerültek a családi életbe, s már nem is figyeltek rám.

A háború elől menekülők nem tiltakoznak a fotózás ellen? Nem takarják ki a kezükkel az arcukat, amikor felemeli a gépet?

Előfordul, de ritkán.

Lefotózott tankönyveket is, amelyek az Iszlám Állam uralmáról tanúskodnak.  Az egyikben az a példa szerepel: „Ha 70 dzsihadista elindul, és 29 érkezik meg, hányan haltak mártírhalált útközben?” A természetismeret-könyvben iszlamisták lovagolnak a mezőn, s büszkén néznek előre. Mi lett ezekkel a tankönyvekkel, tanulnak még ezekből a gyerekek?

Nem, természetesen már nem ezekből tanítanak.

Volt olyan élménye, ami megrázta?

Baalbekben készítettem képriportot egy srácról, Madzsdról, aki megvakult a háborúban. Megverték a katonák, s menekülés közben, szerencsétlenségére, felrobbant mellette egy gránát, megsérült a szeme. Tizenhét éves, kicsit angolul is tud, értelmes, de egész nap arra van kárhoztatva, hogy csendben üldögéljen egy széken abban a ruhaboltban, ahol a bátyja illegálisan dolgozik. Az apja átdobta a szír határon, ő is megsebesült egyébként, s nem tud gondoskodni róla. Most próbálunk gyűjtést rendezni számára, hogy megvizsgálja egy orvos, aki talán tud segíteni rajta. Nehéz történet, amit magamban hordozok.

Alakították a lelkét a látottak?

Folyamatosan. A változás már akkor elkezdődött bennem, amikor először jártam Egyiptomban. Másként kezelem a nehézségeket, tudok súlyozni, tudom, mi a probléma és mi nem az. Érzékenyebb lettem az emberi sorsok iránt.

Milyen területen folytatja tovább?

Mindenképpen a fotózással szeretnék foglalkozni.

Tervezi, hogy visszatér?

Igen. De itt, Európában is lehet közel-keleti témát találni.

Menekülés helyett tanulhassanak

A Jezsuita Menekültszolgálat támogatásával Libanonban, a Frans van der Lugt Központban tanulhatnak szíriai és iraki menekült gyermekek. (A központot a szíriai polgárháborúban terroristák áldozatául esett holland jezsuita atyáról nevezték el.) Libanonban hivatalos közlések szerint ma minden negyedik ember menekült. Ezeknek a családoknak a gyermekei hosszú hónapokig vagy évekig nem tanulhattak, s félő, hogy az elveszett generáció tagjaivá válnak. Most a jezsuiták által támogatott központban sokan újra beülhetnek az iskolapadba. Mindenkit szívesen látnak: nem tesznek különbséget muszlim és keresztyén, iraki és szír diák között. A jezsuiták kampányának jelszava: Menekülés helyett tanulhassanak! A menekültszolgálat meggyőződése, hogy a globális problémákra helyi szinten létrehozott kezdeményezések nyújthatnak megoldást. Hiszen, mint hangsúlyozzák: minden gyermeknek joga van békés környezetben tanulni, új ismereteket elsajátítani. Hölvényi Kristóf fotóival a kezdetektől a személyekre koncentrál. Szeretné mindannyiunk szemét kinyitni, hogy az ide érkező tömegben ne pusztán a tömeget lássuk, hanem az egyes embert is. Aki segítségre szorul, aki otthonra vágyik, aki dolgozni akar és gondoskodni családjáról. Aki szeretné látni, amint fiai és lányai felnőnek. Éppúgy, mint mi.

Fotók: Hölvényi Kristóf, Magyar Kurír