A magánytól a valódi kapcsolódásig

Adventi kontrasztok – második rész

Fájó derékkal forgolódom éjjel az ágyamban, gondolataim és érzéseim kavarognak. Közeledik a karácsony, a szeretet ünnepe. Az ünnep, amikor elvileg a kapcsolataink kerülnek középpontba. Ha egész évben nem találkoztunk is, ez az időszak, amikor többnyire mégis meglátogatjuk egymást. Ha egész évben nem tettük be a lábunkat semmilyen templomba vagy gyülekezetbe, ez az az este, amikor többnyire mégis ellátogatunk oda. Mintha valamely belső indíttatás vezérelne a kapcsolódás felé. Mégis, mi ez a nyugtalanság, feszültség bennem, ahogy erre gondolok?

Szinte látom magam előtt a saját történetem és hallom, ahogy tízből kilenc kliensem meséli hangos sóhajokkal kísérve, hogyan fog eltelni a karácsonyi „rokonjárás”, az év egyik legfárasztóbb 3-4 napja. Ilyenkor ugyanis szinte óramű pontossággal vándorlunk egyik családrésztől, terített asztaltól, díszes fenyőfától a másikig, miközben belül már-már roskadozunk a fáradtságtól, és nem kívánunk mást, mint például egy nyugalmas, forró illatos fürdőt. Összegyűlünk, mindegyikünk saját családi szokásai szerint ünnepel: énekelünk, felolvassuk a karácsonyi történetet, megcsodáljuk az adott család karácsonyi díszítését, vagy csak belemerülünk a beszélgetésekbe, megajándékozzuk egymást és sokat eszünk-iszunk. Leggyakoribb témáink az ételek, ajándékok, időjárás, esetleg néhány személyesebb kérdés – hogy vannak a rég nem látott rokonok, kinek mivel telt az éve, mit tervez jövőre stb. Aztán összepakolunk, felöltözünk és hazamegyünk, nyugtázva, hogy ez megvolt idén is. Van, hogy jó érzésekkel kelünk útra, hisz jó volt újra látni egymást, van, hogy teljesen semlegesek a benyomások, és sajnos gyakran előfordul, hogy nagy családi konfliktusok terepévé válik az ünnep.

Legszívesebben elhallgattatnám a gondolataimat, ahogy ideérek, megnyugtatnám magam, hogy minden jó úgy, ahogy van, ez az ünnep már csak ilyen, nem lehet mást várni tőle. De a szívembe mély fájdalom mar. Ez nem igaz! Ez az ünnep a legvalódibb kapcsolatfelvételről szól, amit valaha látott az emberiség, amit valaha tapasztalhattunk. Az élő Isten döntött úgy, hogy felveszi velünk a kapcsolatot hús-vér ember módjára, mégpedig azzal a céllal, hogy valódi szabadságot és örök életet nyerhessünk általa. Felfogjuk ezt? Isten vágyik hozzánk kapcsolódni, mégpedig a legvalódibb módon. Ő nem maradt meg a távolságtartó érdeklődés vagy bájcsevej szintjén. Ő feladta a kényelmét: számunkra elképzelhetetlen szépségből szállt alá a nyomorba, számunkra elképzelhetetlen erőit szorította bele egy esetlen emberi testbe, számunkra elképzelhetetlen fájdalmat, félelmet és magányt élt át Atyjától elszakítva. Ő nem félt a sebezhetőségtől, Ő pontosan azért született, hogy agyonsebezzék értünk.

Ehhez képest mi félünk felfedni egymás előtt valódi énünket, félünk sebezhetővé válni és sebezhetőnek látni a másikat. Nekünk sokszor kényelmetlen a valódi kapcsolódás, hisz az mélyebb érzelmekkel és valódi érdeklődéssel jár. Nem akarunk igazán megtudni a másikról többet, hiába látjuk a tekintetében, hogy szüksége lenne rá, jólesne neki, hogy csak színjáték a „minden rendben, jól vagyok” válasz. Nem akarunk magunkból megosztani többet, hiába érezzük lelkünk mélyén, hogy akkor lenne igazán értelme ennek az ünnepnek, akkor tudnánk úgy hazaindulni, hogy a lelkünk valóban felszabadult és megkönnyebbült. Nem merjük, és nem akarjuk, mert ez azzal járhat, hogy fájdalmas témák kerülnek elő, jól eltemetett sebeink érintődhetnek meg újra. Előfordulhat, hogy bocsánatot kéne kérnünk, vagy megbocsátanunk. Lehet, hogy egymás terheit kéne hordoznunk, ami ijesztő, hisz bőven elég bajunk van magunkban is. Továbbá, a valódi kapcsolódásban őszintének kéne lennünk, vállalni esetleg olyan érzéseinket, gondolatainkat és véleményünket, amivel nem mindenki ért egyet, ezzel kockáztatva a rólunk kialakult „jó kép” lerombolását. Mindenesetre mindenképp változna valami, ami mindig félelmetes, hisz ismeretlen. Így a szeretet és a kapcsolatfelvétel ünnepén különösképp hajlamosak vagyunk inkább a biztos, jól bejáratott álarcaink és falaink mögé menekülni, és ezzel a magányt választani, mint hogy vállalnánk a valódi kapcsolatokkal járó bizonytalanságot, a sérülékenység kockázatát. Ezzel tökéletesen célt tévesztetté válik Krisztus születésének ünneplése.

Hogyan döntünk idén? Hagyjuk, hogy megmaradjunk a felszínes bájcsevej szintjén, vagy megpróbálunk igazán figyelni egymásra – úgy kérdezni, úgy megnyílni, hogy ez őszinte, szeretetteli beszélgetésekhez vezethessen? A sok finom ételt, díszeket és ajándékokat távolságtartásunk eszközeiként használjuk – hisz ha ezek kerülnek a középpontba, nem kell magunkból igazán megosztani többet? Vagy mindezeket a szeretetünk és valódi figyelmességünk szolgálatába állítjuk (gondosan választunk ajándékokat a másik személyéhez és szükségeihez illesztve, s az ételeket is őket ismerve készítjük el), mindezzel elősegítve a valódi kapcsolódás lehetőségét?

Készüljünk előre a találkozásra egymással, engedjük, hogy a karácsonykor különösképp megmutatkozó isteni szeretet átjárja a szívünket és túláradhasson belőle. Ha a többiek nem nyitottak is ugyanerre, egy-egy kedves gesztus, szeretetteljes kérdés és őszinte válasz, figyelmesen kiválasztott ajándék egészen új távlatokat nyithat meg az érintettnek, az ünnep valóságához közelebb segítve őket.

Záborszky Zsófia