A Szabadítóra nézz!

Alapvetően meghatároz minket az, ami leköti a figyelmünket, amire összpontosítunk. Gyermekkorom egyik megrázó élménye volt, amikor testvéreimmel együtt a faluban, ahol felnőttünk, megálltunk kerékpárjainkkal egy kibetonozott kis kanális előtt. Lábunk a pedálon, a féken. Az egyik kertben locsoltak. Idősebb bátyám felhívta a figyelmünket erre a dologra és tanulmányai alapján elemezni kezdte, hogy milyen nagy nyomással jön a vezetékből a víz. Annyira lekötötte a figyelmemet mindez, hogy a lábam lassan eleresztette a féket és a következő pillanatban már az orrom bánta, mert összetört a betonban. Nagy tanítást kaptam ezen keresztül a későbbiekre nézve.

Felnőttkorom egyik maradandó élménye gyülekezeti termünkben történt több évtizeddel ezelőtt. Egy keresztelési beszélgetés elején észrevettem milyen megvetéssel „figyel”, illetve kényelmetlenül szenved valaki. Hirtelen megtorpantam. Megzavart, amit láttam, és csak egy kiút volt ebből: magamban imádkoztam és az Úrra néztem. Ettől kezdve teljesen szabadon tudtam bizonyságot tenni a Szabadító Úr Jézusról. S az egyik pillanatban újra találkozott a tekintetünk, és ez az ember attól kezdve le se vette a szemét rólam, úgy figyelt. A végén odajött és azt kérte, hogy beszéljek még a Szabadítóról neki. „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” (Zsolt 25,15)

Ami leköti a figyelmünket, az határozza meg a lelkületünket, a hozzáállásunkat, a magatartásunkat.  Ilyenkor különösen is fontos megvizsgálnunk ezt. Karácsony, újév – mire nézünk ilyenkor, mire várunk? S fontos megértenünk azt is, hogy Dávid tudatos hozzáállásról beszél. Nem öntudatlan belefeledkezésről, hanem döntésről: „Szemem állandóan az Úrra néz…” A Krisztus-követő ember, a valódi keresztyén úgy „közlekedik”, hogy tekintete arra figyel, akit követ. Nem csak egyszer-egyszer, hanem szüntelen. Mennyi baleset származik a közlekedésben abból, hogy a figyelme megoszlik az embernek! Nem a vezetésre összpontosít, hanem valami eltereli a figyelmét. Elég egy pillanat és ott a baleset.

A zsoltáros hitvallása nagyon életszerű, gyakorlatias, hiszen csapdáról beszél, amibe beleeshet az ember. Emberi életünk nagy csapdája a céltévesztés, amit leleplez Isten világossága, Igéje. Mária és Márta története az evangéliumból nagyon jól tükrözi, hogy valójában mire van szükségünk. Az Úr Jézus így összegezte ezt: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10,41-42)

Mi jellemezte őket? Ezt olvassuk: „Mária… leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka.” (Lk 10,39-40)

Melyik rész a jó? Mit nem lehet elvenni? Itt a válasz előttünk, nem lehet kérdés. Sok munka, aggódás, nyugtalankodás, elégedetlenség, számonkérés helyett, kevés, valójában csak egy. S ez kiszabadít a csapdából: Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” (Zsolt 25,15) Így volt ez Dáviddal, ez történt Máriával is, ez ment meg engem és téged is. Ha nincsenek minősített alkalmak, ünnepek így, akkor a szükséges munka is csapda lesz. Mert imádkozva dolgozni, dolgozva imádkozni és az Úrra figyelni szüntelen, szavára hallgatni, ez az áldott töltődés és munkálkodás egyetlen esélye.  

Egész életünkben, s így karácsonykor is és az új évben mindennap ez az igazi kérdés: mi köti le a figyelmünket? Mi és ki foglalkoztat minket? Eljött a Szabadító, Aki kegyelemmel teljes karácsonyt hozott, Isten jókedvének esztendejét. Ha Őreá nézünk, ha Őt várja a lelkünk, akkor kiengednek a görcseink, oldódnak a félelmeink, gyógyulnak a sebeink. Ne önmagunkra nézzünk, ne a világot elemezzük, hanem mélyedjünk el az Ő megismerésében! Figyeljünk Őreá az ünnepekben és mindennap!

Somogyi Péter
dunamelléki lelkészi főjegyző

Képek: Kovács Marcsi