Teológusokkal szolgálunk vasárnaponként különböző gyülekezetekben, s az első adventi vasárnapon az egyik hallgató azt mondta: jó ez az advent, csak túlságosan hosszú.

Hosszú advent.

Miért hosszú vajon ma a fiataloknak a kicsit több mint négy hét? A felgyorsult, zajos világban, ami önmagában is kiköveteli magának a pörgést, a látványt és a gyorsaságot, elavult dolog valaminek súlyt adni, valamit lassan végezni, valamire hosszan várni, kiérlelni, és csendesülni, csendben lenni? Teológusunk pedig csak a valóságot fogalmazta meg: év vége van, egy egyetemi félév lezárása, egy szemeszter finise, beadandók, szemináriumi dolgozatok, legációra való felkészülés, a családi és egyéb vonatkozásokat pedig már ne is említsük.
Csak úgy élhetjük meg az igazi adventet, ha szembemegyünk a trendivel, az elvárásokkal, a megszokottal? Ha betöltjük az eredeti keresztyén hivatásunkat, és John Stott szavával a mindig aktuálissal szemben az „ellenkultúrát” képviseljük?

Hiszen hosszú utat tettek meg a napkeleti bölcsek, amíg odaértek Betlehembe.

Hosszú utat tett meg József a várandós Máriával is Galileából Júdeába.

A pásztorok útja távolságra nem volt sok, de a társadalmi státuszukból eredően sok határt kellett átlépniük.

Kulturális értelemben ma is nagy utat tesz meg, aki a plázák zsúfolt világából, a színes égőkkel feldíszített utcák forralt boros hangulatából, a karácsonyi vásárok andalító ténfergéseiből akar megérkezni a jelenlétben is a megváltást ígérő Messiás megszületéséhez. Mert az igazi ajándék megérkezése és megkapása (inkább elfogadása) is hosszú út. Belső út. Ajándékozó és megajándékozott között nem egyszerű a kapcsolódás. S amikor a legnagyobb Ajándék elvételére készülünk, sok apró ajándékot fedezhetünk fel az addig vezető úton is. Az advent útján. A hosszú adventben pedig még majdnem 20% grátiszt…
Hosszú az utunk, amíg elérünk egyik helyről a másikra.

Időt kell rá hagyni.

Ezért jó, hogy hosszú az advent.
Mint egy hosszú utazás.

Hosszú jövetel.
Lassú megérkezés.

Vezesse most gondolatainkat egy vers:


Játszani!


Ó, játszani, mit nem játszottam még soha!

 

Hogy Isten ne érezze úgy magát itt bennem,

mint hogyha tömlöc volnék, kaloda.

Adj szárnyakat nekem, föld,

hasítsam nyílvesszőként át a határtalant,

ne lássak mást köröttem, csak eget,

fölül eget,

eget alattam –

s kigyúltan ott a fényözönben,

csak játsszam,

tele csodás, villámló lendülettel,

hogy Isten szabadon lélegezzék bennem,

ne zúgolódjék:

„Tömlöcben rab vagyok!”

(Lucian Blaga)

 

Első pillanatra talán meghökkentő, sőt, idegen ennek a versnek a témája, sokaknak talán másodszorra is, de az is lehet, hogy ha jobban belemélyedünk, itt is ajándékra találunk. Mert olyat fogalmaz meg, amit mi soha sem mondtunk ki, de ha már így feltették, akkor hat.

Hogyan érzi magát Isten bennünk?
Talán a konfirmációi oktatásban is használt népszerű rajz jut eszünkbe, mely a felkészítő könyvben is szerepel, s a Szentháromság Isten személyeinek munkáját az ismert képben hozza közelebb hozzánk: Atya Isten – felettünk, Fiú Isten – értünk, Szentlélek Isten – bennünk!

Ha bibliai párhuzamokat keresünk, akkor sokat találunk arra nézve, hogy mit jelent Isten mibennünk léte, melynek minden megfogalmazása töredékesnek tűnik ugyan, de adventben mégiscsak arra a nagy botrányra készülünk, hogy Isten lakozást vesz a földön, méghozzá az emberi formában, emberi alakot, testet öltve. Ennek nehézségeit és kérdéseit nem tudjuk kikerülni, az a leghelyesebb, ha nem is akarjuk, hanem a testet öltés minden különleges mozzanatától eljutunk az egész földre glóriát éneklő angyalokig. Jézus nagyon személyes vallomása is tükrözi ezt a szoros együttlétet az Atyával: „...egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám énbennem, és én tebenned” (János evangéliuma 17. rész, 21. vers). Pál fogalmazása is közel hoz bennünket ehhez a gondolathoz: „Isten épülete vagytok” (Korinthusiakhoz írt 1. levél 3. rész, 9. vers), még pontosabban: A „testetek a bennetek lévő Szentlélek temploma” (Korinthusiakhoz írt 1. levél 6. rész, 19. vers). És amikor Pál teljesen azonosul a hit szerzőjével, akkor mondja ki: „Krisztus él bennem” (Galatákhoz írt levél 2. rész, 20. vers).

Azt a szabadságot keressük, amit csak Ő adhat.

Blaga verse a játék és szabadság szárnyaló összefüggésére vezet el. Elvont a kép, de nagyon érzékletes: Testünk vajon börtön-e Isten számára? Szabadon érzi-e magát bennünk? Szánjunk rá nyugodtan néhány órát vagy egy napot ennek megválaszolására! Valóban be van-e oda zárva? Mi zárjuk-e be Őt?
Nincs-e bezárva ilyen módon az adventünk is? Nem magunkba vagy a családi fészkünkbe, mert az elvonulás, a mások kizárása még segítő is lehet ebben az időben. De nincs-e a saját gondolatvilágunkba zárva? Az egyházi szóhasználatunkba, nyakatekert mondatainkba. A nagy titok tudóinak állítjuk be magunkat, fontoskodunk, és ezzel éppen azokat fosztjuk meg az adventi várakozástól, akiknek szólna az üzenet. Úgy dobálózunk az ideillő szavakkal, mintha mindenki értené őket. Vajon továbbmondjuk-e ebben az időben, hogy kit is várunk valójában? Hogy éppannyira szükségünk van nekünk is Krisztusra, mint mindenkinek, s mi csak azért vágyjuk és várjuk jobban Őt, mert már tudjuk, hogy ki az, aki eljövendő, hogy nagyon érdemes várni, s hogy biztosan eljön, ahogy Túrmezei Erzsébet suttogja a bizonyosságot versében:

Ádvent! Szelídzengésű üzenet.

Eljön. Eljön.

Ádvent. Ádvent!

A felszabadulást a szárnyalás jelképezi. Mintegy elemelkedni a földről, azzal a lázas várakozással, amivel egy gyermek kiönti a legót a szőnyegre, odateszi a társasjátékot az asztalra. Van még időnk játszani? Leülni, elengedni mindent és játszani. Nem, nem úgy, hogy most leülök veletek egy órára. Gyerekekkel, családdal, egymással. Kollégákkal, szomszédokkal, gyülekezeti tagokkal, piaci kofákkal, mindenkivel. (Minap széles mosolyt csaltam egy eladó arcára a piacon, amikor szőlőt kértem, és visszakérdezett: Piros vagy fehér? Zöld! – vágtam rá mosolyogva, mert tényleg zöld volt. Erre felkacagott, felszabadultan. Játszottunk egymással. Nem volt egy perc az egész.) Elrejteni adventben az ajándékokat, meglepetést szerezve másnak, ha kell, vigaszt adni, időt, pénzt, meghívást, randit, mosolyt, ölelést.
Mert az advent csoda. Isten csodája. Még ha hosszú is. Ő is kivárta Jézus földre jöttét. És attól fogva számítjuk az időt, a beosztást, a szakaszokat, éveket és a perceket, az ünnep idejét. És a várakozásét. Mert az advent tele van sok csodás, villámló lendülettel. És amennyire biztos, hogy elindultunk egy úton, olyan biztos, hogy meg is fogunk érkezni. Vagy ha mi nem is, de Krisztus biztosan ideér az ünnepre. Ne tömlöcbe, ne istállóba, ne benzinkútra, hanem érkezzen a szívünkbe!

Bölcsföldi András