„Vajon szebb lesz-e a hitünk és az életünk az újjászületett templomban? Szebbnek kell lennie! Ehhez hagynunk kell, hogy az Ige diadalt arasson felettünk.”
Minden más ünnepen azt ünnepeljük, hogy Jézussal történt valami: karácsonykor megszületett, nagypénteken meghalt, húsvétkor feltámadt, de a pünkösd kivétel: ekkor az emberrel történt valami.
Ha munkámat, feladataimat lehetőségnek és nem problémának látom, könnyebben válhatok áldássá mások számára. A munka ünnepén az alkotói munkájában örömét lelő Istent ünneplem, aki áldott pihenést készít számomra a vasárnapban.
Énekszó a dombról, ahonnan minden templom látszik. Krisztus egyetemes, feltámadásának híre minden kontinensre eljut, áthatol népek, kultúrák, nyelvek, felekezetek határain. Tímár Sára magyarként, a népdal erején keresztül közvetíti ezt a nagyszerű üzenetet.
Csak Jézus nevében kaphatunk, adhatunk és fogadhatjuk el Isten ajándékait az életünkben. Ezt a budafoki reformátusoknak beiktatott lelkészükkel közösen kell megtanulniuk, aki, mint mondta, Jézus „pásztorkutyájaként” fogja őrizni és bátorítani a gyülekezetet.
A szíve tájékán átlyuggatott Kossuth-szoborral együtt a délvidéki falu magyar lakóit is mintha szíven ütötték volna. A reformátusokban mégis évtizedeken át ott lüktetett a haza szeretete, míg az érzelmeiket formába öntő alkotást a templomban rejtegették.
Bár a főváros egyik legnagyobb közössége, mégis „szórványban” él. A gyülekezet beiktatott lelkészének feladata, hogy pásztorként gyűjtse össze az eltékozolt, szétszórt életeket.
Megtanultam: szabadságunkért, hitünkért, meggyőződésünkért áldozatot kell vállalnunk, és azok kezét kell megfognunk, akik képesek különbözőségeink ellenére mellénk állni. Pontosan úgy, ahogy Szikszai János és Manszbarth Antal tették.
Akkor vagyunk vakok, ha azt mondjuk: nincs bűnünk, nem szorulunk rá Istenre. Jézus ezt a vakságot szeretné gyógyítani minden gyülekezet életében. A szokolyai reformátusoknak azért kell imádkozniuk, hogy beiktatott lelkészük ezt hirdesse minden élethelyzetben.
Az igazi bizonyosság Jézus gyógyító és újjáteremtő szava, amely szokásainkat, felfogásunkat teljesen átírhatja. A pomázi reformátusok több mint kétszáz éve keresik és hirdetik ezt templomukban, amely valódi bástyája volt nyelvünknek és református hitünknek.
Bár sokan sokféleképpen látják és viszonyulnak hozzá, a Himnusz közös támaszunk és biztos pontunk volt az elmúlt közel kétszáz évben. Szerzője tudta: csak Isten mentheti meg a magyarságot, amely nem mindig élt jól a fentről jövő áldásokkal.