Naplótöredékek

Egymás hite által épülünk. Erőt, bátorítást, inspirációt meríthetünk mások gondolataiból, tapasztalataiból, kérdésfelvetéseiből, és van, hogy mi biztathatunk másokat. Közös lelki utunk közös naplója.

A világméretű koronavírusjárvány hitünk, emberségünk próbája is. Olyan lelki út, amelyen fontos, életformáló tapasztalatokra tehetünk szert, és növekedhetünk a szeretetben Isten és embertársaink iránt. Folyamatosan frissülő, közös naplóban igyekszünk összegyűjteni mindazt, amire érdemes emlékeztetni magunkat.

Elhagyatva
Bármikor a meg nem értettség, a lelked hullámai, a karantén vagy más sodor téged a totális magadra hagyattatás érzésébe, ne felejtsd el, hogy felfelé még mindig szabad az út. Felfelé nyitva van akkor is, ha minden más irányból szorult a helyzet. Krisztus elviselte a totális elvettetést, a fájdalmak, a félelmek és az izoláltság legmélyét. Mindezt azért, hogy számodra ez az út mindig nyitva maradjon. Használd!

(Felfelé nyitva blog, nagycsütörtök)

De lnnék Péter, aki a vízen jár! De nem lennék Péter, aki sunnyogva hallgatja végig a vallatást, és végignézi az ítéletet. Mennyi szégyen és szomorúság! De lennék János, a szeretett tanítvány, aki fut, és milyen jó hírre fut! De nem lennék János, amikor Jézus az anyját rábízza... Mennyi fájdalom, és milyen felelősség!

Sokszor érzem úgy, kíváncsiságból szívesen lennék én akár a szamár is, csak megláthassam saját szememmel azt a hetet, amiről annyit tanítunk, prédikálunk és beszélünk. De ha csak a szamár is lennék, hozzájárulnék az úthoz a vesztőhelyre. Igaz, azzal is hozzájárultam, aki saját magam vagyok. De mivel nem Péter, nem János és még csak a szamár sem vagyok, már tudom az egész végét és értelmét. Ha saját magam vagyok, már tudom, hogy meg vagyok váltva! Jó nekem lenni.

(Felfelé nyitva blog, április 7.)

 

Hóvihar, tél vagy kis jégkorszak?
Keresztény szervezetek számára a mostani idő az újratervezés ideje. Az elengedésé. Gyászoljuk el a terveinket, az álmainkat, tegyük őket oda az oltárra, mint annak idején Ábrahám Izsákot, abban a hitben, hogy Isten a feltámadás Istene! Csak az tud feltámadni, ami meghalt, de a feltámadás mindig jobb, mint a túlélés. Engedjük, hogy Isten ereje járja át a szolgálatainkat új, friss módon! Ez a valódi lehetőség! Ne ragaszkodjunk a régihez, ha a régi nem illik az újhoz. Régi ruhára nem varrnak új foltot, mert kiszakítja azt. Most sok új ruhára lesz szükség, és ez részben már nem is a mi választásunk. Kezdjük el a gyászt, hogy amikor helyzet van, készek legyünk az Isten által adott lehetőségek megragadására! Ne most nyomjuk a gázpedált. Most engedjük inkább, hogy Isten szóljon. Ebben van az igazi, nagy, ritka lehetőség!


(Divinity blog)

Kakasszókor
Uram, jól tudod, mennyit bírnak a neked fontos tanítványok. Péter maga állítja saját maga elé a túl magas lécet, mert állomásokat, kampányokat lát maga előtt, kihívásokat, amikben bizonyítani kell. Te pedig egy folyamatot látsz, kegyelembe és szeretetbe burkoltat, azt, ami a Galileai-tengernél kezdődött, és tart a keresztig, feltámadásod után is, pünkösd után is. Egy folyamat veled, amelyben Pétert bukásaival és győzelmeivel együtt formálod...

Te bukásainkkal és győzelmeinkkel együtt formálsz bennünket azzá, akivé lehetünk melletted. És ebben nem akadályozhat békeidő, háború, jólét vagy világjárvány. Segíts, hogy a te szemeiddel nézzünk magunkra! Segíts nem fogadkozni, segíts nem lemondani magunkról a kakasszó után sem, hisz te sem teszed.

(Felfelé nyitva blog, április 6., hétfő)

 

A tető sarkán?
Veled, kedves olvasó, milyen lehet együttélni? Milyen veled #otthonmaradni és karanténkodni? Milyen veled megélni, belakni ezt a ránkszakadt időt, a hozzárendelt tér nélkül? Tudod-e azt mondani egy-egy beszólás, vagy házsártos hangnem után, hogy ne haragudj, ez inkább szólt rólam, mint rólad? És tudsz-e találni valamit a másikban, amit csodálsz? Valamit ami dicséretre méltó? 

Mire volna szükséged most a Másiktól? Arra, hogy a biztos pontod legyen, és úgy érezhesd, hogy ismered kívül-belül ebben a fenyegetően változó világban? Vagy épp ellenkezőleg, arra volna szükséged, hogy meglepjen, hogy újra rácsodálkozhass, hogy a nap-nap utáni egyformaságba valami kalandot csempésszetek? 

Ami időt az Istennel töltesz, az a másikkal való kapcsolatod is szolgálja. Amikor a másikhoz jó vagy, az neked is jó. Ne űzd őt a tető sarkáig, magad se vonulj el oda! Az Istennél jobb hely van, ami közelebb hoz magadhoz, közelebb visz a másikhoz. 

(Felfelé nyitva blog, április 3.)
 

Magyarázkodás helyett
A keresztény hivatásnak nem része a mindenképpen való magyarázata annak, mi történik és miért. Valójában a keresztény hivatásnak az része, hogy nem tudunk mindent megmagyarázni  és inkább kifejezzük a panaszunkat Istennek. Ahogy a Szentlélek bennünk szomorkodik velünk együtt, még így egyéni elszigeteltségünkben is kis szentélyekké válhatunk, ahol Isten jelenlétét és gyógyító szeretetét élhetjük át. Ebből új lehetőségek, új kedves jócselekedetek, új tudományos felismerések, új remény születhetnek.

(Gyülekezetvezetés blog)
 

Reményre talált ember zsoltára
Ha minden ajtó zárva is, a lelkem, a gondolatom, az akaratom szabad maradhat Krisztusban. És szabad vagyok dicsérni és magasztalni Őt, szabad vagyok az énekre, a csendre, az újra, a maradásra. É
lek, tudok tenni, és van miért, van kiért.
Jó az Úr, ezerszer bizonyította már szeretetét és ezerszer fogja még, ezt jelenti a hűsége. Nem csak nekem, de az előttem járóknak és az utánam jövőknek is.

(Felfelé nyitva blog, március 31.)


Időbe telik, de van remény
Mióta tart ez a bizonytalanság, több ismerősöm is érdeklődőbbé, nyitottabbá vált lelki szempontból. Milyen üzenettel állunk eléjük, mit képviselünk? A népszerűt vagy az igazat? Kísértés, hogy rövidre záró keresztyén közhellyel bagatellizáljuk el az embertársunk félelmeit, de az is kísértés, hogy a remény, a szabadítás hirdetése nélkül károgjunk. Sokak egzisztenciája fog megreccsenni az elkövetkező időben. Van, aki szerint minden ötödik magyar magán a víruson is át fog esni, átélve az egészsége miatti félelem mellett a medikális protokolloknak való kiszolgáltatottságot is. Sokaknak kell újraépítenie majd magát kisvállalkozása becsődölése miatt. Sok baj lesz. És talán a vírus maga lecseng pár hónap alatt, ha Isten is úgy akarja, de a gazdasági következmények még egy jó darabig velünk maradnak. Be kell rá rendezkedni. Elsősorban nem spájzzal, hanem lélekkel. De a baj súlyával azonos a súlya  a szabadításnak. „Reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok...”

(Felfelé nyitva blog, március 30.)

Aggódás helyett keresd Isten országát!
Jött egy vírus, és kicsavarta a kezemből a holnapot és a holnaputánt 
– gondolom először. Aztán beleolvasok a Bibliába és megértem. Nem is volt a kezemben a holnapom, a vírus pedig nem csavart ki semmit. Ráadásul én is, és a vírus is Isten kezében vagyunk. Onnan meg semmit sem lehet kicsavarni. A holnapot legfeljebb elkérni tudom, és nem a COVID-19-től, hanem Jézus Krisztustól. A ma viszont az enyém, meg kell tennem, ami szükséges – és azt sem egyedül.

(Felfelé nyitva blog, március 27.)

Szabadítást várunk
Eddig még lebegtek a szemem előtt dátumok: családi ünnepek és a hozzájuk kapcsolódó találkozások 
ezek, ugye, most meghiúsulnak. Vártam, hogy a gyülekezet virágvasárnap birtokba veszi az új gyülekezeti központot, no, ez is átalakult. Most semmi nincs a naptárban, amiről biztosan állíthatnánk, hogy addigra már rendben leszünk. Nem tudjuk, milyen hosszú a centi, amit vágni kell. Csak folyik az idő...
Eszembe jutott Jónás a maga beszűkült helyzetében: vajon mennyi időnek érezte azt a három napot, amit a hal gyomrában töltött? Biztos jóval hosszabbnak, és azt sem tudhatta, hogy egyáltalán lesz menekülés. Ahogy a tanítványok sem tudhatták nagypéntek után, csak ott voltak, benne a helyzetben. Nem tudták, lesz-e megoldás, és ha igen, akkor mikor és milyen. Az egyetlen támaszuk az lehetett, amilyennek addig Istent megismerték.
Istent ismerve mégiscsak van mit várnunk. Dátumot nem tudok. De szabadítást várunk. 

(Felfelé nyitva blog, március 26.)

Alázat Isten és egymás iránt
Becsülöm, szeretem az élő hitűeket. Szíven üt az olasz pap áldozata, aki egy fiatalabbnak adta át a tovább élés lehetőségét a napokban. Azokkal óvatosabb vagyok, akiknek olyan nagy a hite, hogy mindent tudnak, mindenre van egy bibliai igéjük, akik pontosan megmondják, hogy Isten most mit tesz, mit fog tenni. Akik úgy tudják, hogy a hívők nem lehetnek betegek, akiknek nincsenek kérdéseik, kételyeik, akik kihagyják a Bibliából Jóbot és tragikusan meghalt gyermekeit, akik észre sem veszik, hogy az „asszonytól születettek közül a legnagyobbnak” (ahogy Jézus beszélt róla) a fejét vágták le, Istvánt megkövezték. Az első három évszázad egyházi vezetőinek nagy része nem „természetes” halállal halt. Sorolhatnám ezrek, milliók életét, szenvedését, halálát napjainkig, azokét, akik keresztyének voltak szív szerint.

A remegő szívűeken nem úgy segítünk, hogy kioktatjuk őket (lásd Jób barátai), hogy nem engedjük őket még kérdezni sem, hiányoljuk hitüket... Érthető, hogy sok fájó, néha botrányosnak tűnő kérdés is elhangzik ilyen időkben: van Isten? Ha van, miért engedi a rosszat, miért nem hatékony a keresztyének imája...?

A krisztusi ember tud csendben lenni, ki tudja mondani: ezt most nem tudom, nem értem; tud sírni, szenvedni a sírókkal, a szenvedőkkel. Alázatos szeretetével tanúskodik az Örökkévalóról, aki szuverén úr, teljhatalmú „fazekas”, aki Krisztusban eljött közénk, hogy „megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak”, hogy „lerontsa az ördög munkáját”, megszabadítson a bűn kényszeréből, teljes katarzist, bűnbocsánatot, újjászületést adjon, betöltsön a fénylő, lángoló menyei szeretettel, a Lélekkel. Hogy értelmet, célt adjon életünknek, és ha különböző módon innen kilépünk, örök, teljes, betegség és könnyektől mentes életet adjon.

Addig pedig úton kell lenni, ki kell lépni a vallásos burokból, keresni és megtalálni az elveszetteket, alá kell szállni életük poklaiba, és ellenállhatatlan szeretettel bevonzani őket a „házba”, az „asztalhoz”.

„Egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak...”

(Szeverényi János, az Aliansz Magyar Evangéliumi Szövetség elnökének Facebook-oldaláról, március 25.)

 

Nehezen alkalmazkodom a megváltozott világhoz. Napirendem átalakult, bizonyos tekintetben rendezetlenebb lett. A vasárnapi online istentisztelet kivételével nincs fix időpontos programom, minden ad hoc alakul. A hittanórákat messengeren próbálom meg bonyolítani. A segítséget kérő idősek telefonjaira reagálva megyek azonnal boltba, postára, pékségbe, gyógyszertárba, az orvoshoz a leletért... Igyekszem mindenkit idővel felhívni a gyülekezetünkből, hogy halljam a hangjukat, érezzék a törődést, és egy kis bátorítást önthessek beléjük. És valahol ebben van a küldetésem, ebben van a küldetésünk nekünk, keresztyéneknek. Irgalmasságot gyakorolni és reménységet hirdetni. Mert a világ hűtlen bizakodása a mulandó dolgokban fájó és bizonytalan, értelmetlen és hatástalan. Erről egyre inkább mindenki maga fog meggyőződni.

Nekem van kincsem, amit adhatok, s attól nekem nem marad kevesebb: a remény Istenben, akinek jóságában és szeretetében nemhogy megrendülnék ezekben a napokban, hanem még inkább megerősödöm. Mert olyan pillanatokkal ajándékoz meg, amiket már régen nem éltem át. Minden reggel együtt reggelizem a feleségemmel, minden délben együtt ebédel a család. Ami eddig ünnepi alkalom volt, most hétköznapi lett. Igazából tehát nem is rendezetlen, hanem éppenséggel rendezettebb lett az életem. Rohanó életemen Isten behúzta a féket, és a családi asztal mellé ültetett. Ahol többet lenne a helyem. Mi ez, ha nem ajándék? És mennyi értéket tartogat még ez az áldásra forduló nyomorúság mindenki számára? Nem hiábavaló a bizakodás Istenben. Bízz benne, és áldásodra válnak a keserű napok! Csak legyen szemed nyitva és kezed kitárva Felé!

(Lénárt Tibor református lelkész Facebook-oldaláról, március 25.)

 

Szélcsend
Mint télről maradt nyárfalevél
a napon, megnyugszom a válladon,
miközben szélsodorta életünk,
mi eddig volt, tovatűnt.
De most itt vagy, mellettem.
Csend van. Végre jó nekem.

(Ribinszky Zsófia hittanoktató, kép: Szemem Világa)

A képen a következők lehetnek: növény, virág, természet és túra/szabadtéri

Mit üzen a szemünk?
Ezekben a hetekben sokszor csak a szemeinket látják majd, sokszor csak szemeket látunk majd. Arcmaszkok felett egy pékségben, egymástól másfél méterre a sorban vagy akkor, amikor csengetnek és a szokásosnál óvatosabban nézünk ki a kerítés deszkái között. Amikor egy nővér, egy orvos feltekint a leleteinkből. Nem lesz mindegy, mit üzen a szemünk. A tekintetünk lesz az üzenet.

(Felfelé nyitva blog, március 25.)


Magányos voltam,
és videóchaten hívtatok.
Elfogyott az ennivalóm,
hoztatok, és letettétek az ajtóm elé.
Járvány idején
veszélyeztetett voltam,
és nem látogattatok meg,
én meg dühös voltam,
hiába, hogy miattam teszitek.
Forrásaim kiapadtak,
és azonnali utalással pénzt küldtetek.
Nem volt munkám,
és távmunkát adtatok.
Nem volt gyógyszerem,
és kiváltottátok.
Nem volt jókedvem,
és az erkélyre kiállva énekeltetek,
váltakozó hamissággal,
de aranyos kedéllyel.
Nem voltam humoromnál,
és mémeket küldtetek.
Magamba zuhantam,
és kedvet csináltatok az olvasáshoz.
Elszáradtam,
és a múltbanéző posztjaitok nyomán
levettem a polcról a régi albumokat,
befotóztam párat,
aztán csak túráztattam,
túráztattam az emlékezetemet.
Süvítő csend lett bennem,
de zenéket javasoltatok,
én meg fürdöttem a jobbnál jobb
koncertekben.
Nem tudtam kimozdulni,
de feldobáltátok régi utazós képeiteket,
s én fejben utaztam.
Amit eggyel is tettetek e kicsinyek közül,
énvelem tettétek.

(Lackfi János költő Facebook-oldaláról, március 24.)

Nem érhető el leírás a fényképhez.

Van Isten!
Hetekkel ezelőtt még én és a kollégáim is ateisták voltunk. A tudományban hittünk, ezt tanultuk. Mindig kinevettem a szüleimet, mert templomba jártak. Néhány napja egy 75 éves pásztor került be hozzánk komoly légzési problémákkal. Volt nála egy Biblia, ebből olvasott a haldoklóknak, miközben a kezüket fogta. Mi már lelkileg és fizikailag is ki voltunk merülve és el voltunk keseredve, így amikor időnk volt, leültünk és hallgattuk őt. Most be kell ismernünk: elértük határainkat, emberileg többet nem tudunk tenni! Naponta egyre többen halnak meg. Ki vagyunk merülve, két társunk meghalt, és a többiek is alig állnak a lábukon. Rájöttünk, hogy az ember tudása véges, és szükségünk van Istenre! A szabad perceinkben elkezdtünk imádkozni. Hihetetlen, de megrögzött ateistaként oda jutottunk, hogy Istennél békére leltünk! Őt kérjük, hogy segítsen kitartani, hogy ápolni tudjuk a betegeket. Sok embert láttunk meghalni, de amikor ez a pásztor meghalt, az mindannyiunkat összetört. Amíg velünk volt, sikerült olyan békét hoznia, amit már nem is reméltem, hogy megtalálunk. Ő elment az Úrhoz, és nemsokára mi is követjük. Hetek óta nem voltam otthon, nem tudom, mikor ettem utoljára, és rájöttem, milyen haszontalan voltam itt, a földön. Fel szeretném ajánlani a segítségemet másoknak az utolsó leheletemig. Noha az embertársaim szenvedése vesz körbe, boldog vagyok, hogy Istenhez tértem.”

(Egy lombardiai orvos Facebook-posztja)

 

Jézus lábainál
Ez az idei fura vírusos otthonmaradós böjt elég különleges alkalom. Mi van, ha ebben valami különlegeset szeretne tanítani az Úr, csak mi nem telepszünk a lábához? Büszkén viseled a láthatatlan plecsnijét a környék legszebb kertjének, legjobban nevelt gyerekének, legsegítőkészebb rokonának?Mit kell letenni azért, hogy az Úrral szemben védtelenek, neki kiszolgáltatottak, hallók legyünk? Ha most nincs idő és lehetőség az Úr szavát keresned, akkor mikor? Ahelyett, hogy megpróbálsz pont úgy élni, mint máskor, csak kisebb helyen, keresd a Többet! ​Hagyd hogy az otthonod a börtönöd helyett a meglátogattatásod helye legyen!


(Felfelé nyitva blog, március 24.)

 

A képen a következők lehetnek: égbolt és strand

Nem azért hoztál ki a pusztába, Uram,
hogy szomjan haljunk,
hanem hogy megmutasd,
nem érdemes magunkban bíznunk,
gondoskodsz rólunk,
a sziklából is tudsz vizet fakasztani.
Nem azért hoztál ki a pusztába, Uram,
hogy éhen vesszünk,
hanem hogy meglássuk,
az égből is tudsz mannát hullatni,
mindenkinek ízléséhez igazodó,
egyazon kenyeret.
Nem azért hoztál ki a pusztába, Uram,
hogy hús híján elerőtlenedjünk,
hanem hogy megmutasd,
a levegőből is tudsz madárrajt
küldeni közénk, hogy mindenki
fülig jóllakhasson.
Nem azért hoztál ki a pusztába, Uram,
hogy lerongyolódjunk,
hanem hogy megmutasd,
teljesen átlagos ruháinkat, saruinkat is
olyan kopásállóvá teheted,
hogy nem szakadnak le rólunk
az évek hosszú során át.
Nem azért hoztál ki a pusztába, Uram,
hogy a jólét húsos fazekaihoz,
előszezonos és utószezonos
nyaralásaiba, csodás árzuhanásaiba,
nyereményesőibe és hűségpont-záporába
visszavágyakozzunk,
hanem hogy előre nézzünk,
és megtanuljunk rád hangolódni,
aszerint elindulni
vagy éppen egy helyben táborozni,
ahogy a jelenlétedet rejtő felhő
mutatja nekünk.

(Lackfi János költő Facebook-oldaláról, március 21.)

 

Vissza
most vissza kell vonulni, most az dezertál, aki védtelenül flangál a fronton, s nem tart hadrendet
most vissza kell húzódni haza, a kényszerből előnyt formálni; lám, mennyit mondogattuk, nincs időm az asztalhoz ülni, gyermekeimmel foglalkozni, s amúgy módjával, ráérősen szeretni az enyéimetmost vissza kell foglalni otthonunk üresen hagyott tereit, és betölteni jókedvvel a szorongások közepette is
most vissza kell adni a munka tisztességét és becsületes számvetést készíteni, van rá mód
most vissza kell adni a bizalmat azoknak, akikre felelősséget terheltünk, döntéshozóknak, orvosoknak, ápolóknak, rendfenntartóknak
most vissza kell fordulni a valósághoz és letenni a ficamos ábrándokat
most vissza kell adni a természetnek az elorzott hatalmát
most vissza kell találni a lemondás gazdagságához
most vissza kell adni az életnek reményt
most vissza kell adni a gondviselésnek az erőt,
most vissza kell adni magunkat teljesen Istennek

(Bogárdi Szabó István református püspök Facebook-oldaláról, március 20.)


Vannak, akik most távol szorultak a szeretteiktől. Vagy esélyes, hogy elveszítik a munkájukat, megélhetésüket. Akik hirtelen a kietlenben találják magukat. Mondjuk a karanténban: akár nem is csak otthon, hanem a kórházban, ahol semmi sem komfortos, barátságos és talán még kézzelfoghatóbb a súlya a járványhelyzetnek, az élet-halál kérdésnek. Talán te is épp azt éled át, hogy a kietlenben vagy, nem látod, hogyan tovább.

Van-e benned vád, harag? Hívő neveltetéssel néha túl hamar, néha még a belátás és felismerés előtt moderáljuk a negatív érzelmeket. Pedig segít az önismeretben, sőt, a hatástalanításban is, ha felismerjük magunkban ezeket.

(Felfelé nyitva blog, március 20.)

 

Most döntsd el
Két dolog történhet velünk, emberekkel, ahogyan növekedni fog a megbetegedések száma.
Vagy megtanuljuk egymást szeretni és elfogadni gyarlóságainkkal együtt, vagy bűnbakokat keresve még jobban elfordulunk és elhidegülünk egymástól. Egyszerűen lefordítva: együttérzést, barátságot és elfogadást látunk majd egymás szemében, vagy félelmet, gyanakvást és megvetést. Azt hiszem, most még időben vagyunk ahhoz, hogy eldöntsük, minek adunk helyet a szívünkben...

(Hajdú Ferenc református lelkipásztor Facebook-oldaláról, március 19.)

 

Hisszük,
– hogy nem vagyunk egyedül a nehézségek közepette sem;
– hogy elhívatott, kompetens, saját tanítványaikat ismerő, fejlődni kész pedagógus kollégák ülnek a laptopjaik előtt éjszakába nyúlóan;
– hogy a szülők nem véletlenül kapták a gyerekeket, és mindent megtesznek azért – sokszor erejükön felül is –, hogy támogassák és segítsék őket;
– hogy a diákok képesek alkalmazkodni a körülményekhez, és meglátni mindebben a jót és a lehetőséget.
Végül pedig hisszük, hogy a ránk bízottaknak, a munkánknak, az életünknek van Ura.
"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." (2Timóteus 1,7)

(A Református Pedagógiai Intézet Facebook-oldaláról, március 19.)

 

Kapkodás helyett
A hitből fakadó bölcsesség mennyei, krisztusi összefüggésekben lát mindent: ezért ismeri önmagát, ismeri a másik embert, de mindenekelőtt ismeri az Isten megváltó szeretetét. Ebből az ismeretből nem kapkodás, hanem mindig megfontolt, józan, szeretettel teli életvezetés következik, amely minden tökéletlensége ellenére sem szól és cselekszik álnokul, nem zúgolódik, hanem az Úrra hagyatkozva merészeli szeretni önmagát is, hogy tudjon szeretni másokat.

("Az Ige mellett" blog napi igemagyarázatából, március 18.)
 

A komfortzóna helyett: otthon
Mindig rettenetesen érdekelt, mi forgott a tékozló fiú fejében és szívében. Milyen vágyak, milyen indíttatás. Talán most, otthonmaradási időben tudjuk igazán megérteni a mehetnékét. Azt gondolta, otthon minden gát. Hogy kiteljesedni csak másutt lehet. Fejlődni csak odakinn lehet. Hogy az élet az odakinn van, ez pedig csak valami szűk, korlátolt kényszer. Az Atya hatalom, amit meg kell dönteni a szabadsághoz. Ma is divatos szlogen, hogy az élet ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér. De vajon mi is a mi komfortzónánk? Tényleg az otthonunk? Nem pont az állandó zsizsegés, rendezés, utazás, mobilitás, kapcsolattartás és bonyolítás? Sokunk komfortzónája épp a mehetnék.

("Felfelé nyitva" áhítatsorozat, március 18., teljes szöveg: itt)
 

Élet vagy halál?
„Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” (Fil 1,21-24.)

1. Ha az élet számomra Krisztus, nem kell félnem a haláltól.

2. Azért nem kell félnem a haláltól, mert az csak közelebb visz ahhoz, aki számomra az élet.

3. Viszont ha az élet számomra Krisztus, akkor a hiányom is némiképp Krisztus hiánya lesz a világban.

4. Ezért helyes az életben maradásra törekednem, hogy mások javát és örömét szolgálhassam.

5. Azzal szolgálom mások javát és örömét, ha köztük is megjelenik általam Krisztus.

6. Akkor jelenik meg általam Krisztus, Krisztusban pedig az öröm, ha az életem Krisztusról szól.

7. Ha az életem Krisztusról szól, nem kell félnem semmitől, de örömmel vállalhatok felelősséget önmagamért és másokért.

(A Divinity blog Facebook-oldaláról, március 17.)


A vörös jelzés
Magyarországon egyre több házra kerül ki egy figyelmeztetés, amely arról szól hogy az itt tartózkodók hatósági, járványügyi ellenőrzés alá vannak vonva. A zsidó-keresztény gondolkodás talaján élő emberben, így húsvét táján automatikusan a vörös vérrel megfestett ajtófélfa, vagy épp Ráháb vörös zsinórja sejlik fel párhuzamként. 

A héber nyelvben a zsinórra, Ráháb vékony kötelére a tikvah szót használják. E szó még két dolgot jelent. Az egyik jelentése reménység. Ahogyan egy zsinór összeköt két dolgot, úgy a reménység nem más, mint a reménytelenség kapcsolata a megoldással. Jelen helyzetünket egyedül a reménység köti össze azzal, hogy minden jó lesz.

A tikvah másik jelentése: közösség. Ahogyan a zsinór is összeköt két dolgot, úgy valósul meg a kapcsolat két, három vagy több ember között. Ráháb vörös zsinórja, a vérrel megkent ajtófélfa, a véres kereszt, de még akár a járványügyi vörös papír is arra emlékeztet, hogy egyek vagyunk. Ha el is vagyunk választva, ha házainkba is vagyunk húzódva, mégis össze vagyuk kötve egymással és azzal, Aki minden remény forrása!

(A Keresztpont Egyesület Facebook-oldaláról, március 17.)

 

Hálaadás
Isten népeként hálát adhatunk. Kiszabadulhatunk a hálátlanság rabságából, újra és újra. Abból, amelyik bezár, önmagunk körül forgat, kiüresít, szürkévé tesz. Abból, amelyik szinte jobban izolál, mint egy vírus. Mert a Teremtőtől, a másiktól, és végső soron valós önmagamtól is elzár. A hála azonban összeköt velük. A Mindenhatóval, a testvérrel, a környezetemmel, még akkor is, ha tartanom kell a két lépés távolságot.

(a Diósdi Református Gyülekezet Facebook-oldaláról, március 17.)

"Jóságos Atyánk, mindenkit eléd hozunk, akiknek karanténban kell lenniük, magányosak és senkit nem tudnak átölelni. Töltsd el szívünket békéddel. Ne engedd, hogy elfelejtsük, hogy az életünk ajándék. Hogy csak Te vagy örök. Tégy minket hálássá mindazért, amit krízisek nélkül olyan könnyen figyelmen kívül hagyunk."

(Részlet a 777blog.hu imaláncának imádságából)

 

Felfelé nyitva
Szűk volt neki a világ, le volt zárva minden irányba, akármennyire is tág teret adott neki a pusztaság. Jákób kiszakadt a megszokott jóból és most nincs semmije. Minden irányból bezárva alszik el.

Csakhogy van még egy dimenzió, amihez fel kell nézni. Álmában létrát, más fordítás szerint egy lépcsőt lát, aminek a teteje az égig ér. Négy irányban zárva van Jákób élete, de Isten üzen: felfelé nyitva van. Nem veszi ki Jákóbot a nehézségekből, végig kell mennie rajta, de változni fog, tanulni fog és mivel Isten végig vele lesz, több lesz a végén. 

Felfelé nyitva marad minden, legyünk egy kórházszobába vagy a lakásunk falai közé zárva, legyünk száműzve az eddig megszokott távolságoktól és lehetőségektől, valójában soha nem leszünk teljesen beszorítva. Mindig meglesz az a plusz dimenzió, amit az Atya megtervezett nekünk, amit a Fiú visszaadott nekünk és amiben a Szentlélek napról napra segít tájékozódni.

Felfelé nyitva van, és marad az életünk, bármi is történjék.

(Bella Péter református lelkész, a reformatusok.blog.hu naponta frissülő reggeli áhítatából, március 17.)
 


Várakozás a karanténban
A karanténban várakozás furcsa, új élmény. Nem vegytiszta. De talán egyik várakozás sem az! Négy nap a Szent László Kórházban. Maszkban. A szobából nem lehet kimenni, és kintről csak akkor lépnek be, ha létfontosságú: lázat mérni, gyógyszert, ételt hozni, vizitelni. Teljes védőfelszerelésben.

Nem magamért aggódom
Az első nap arról szól, hogy várakozom az eredményeimre. Aggodalommal teli órák. Nem saját magamért aggódom. Másokért. Attól nem félek, hogy harminc-egynéhány évesen különösebb bajom lenne a koronavírustól – mindenki azt állítja, hogy a fiatalokra nem veszélyes. De mennyi emberrel találkozom nap, mint nap! És ha én fertőzött vagyok, közülük mennyien fertőződhettek meg ott, ahol megnyugvást, beszélgetést, Isten Igéjét, tanácsot, biztatást, imádságot kerestek. Hány nagymamával, idős gyülekezeti taggal, legyengült beteggel találkozhatnak, akiknek az életveszélyt jelentheti a vírus? Bűntudat? Nem tudom. Hiszen bűnt követtem-e azzal, ha tudtomon kívül továbbadtam egy vírust? Nem, azt hiszem, bűnt nem követtem el. De ez a gondolat mégis terhelő.

Az ember kevésszer örül negatív visszajelzésnek, da a karantén más. A karanténban a negatív hír a legjobb hír! Nekem is megkönnyebbülést jelentett az első teszt negatív eredménye. Mégsem fertőztem meg senkit! De mi lesz akkor, ha a kórteremben fekvő másik beteg tesztje pozitív lesz? Pár órával utánam vettek tőle mintát, nemsokára róla is kiderül az igazság.

Ajándék órák
A második nap a szobatársam eredményére való várakozásról szól. Bárcsak elmondhatnám, hogy érte is aggódom, meg az ő kontaktjaiért, meg az ő öregjeiért. De bevallom töredelmesen, nem így van. Az önzés hamar legyűr: mi lesz, ha ő pozitív, és nekem emiatt kell majd elviselnem két hetet ebből a kényelmetlen helyzetből? Bosszantó lenne! Várakozás közben leleplezem saját magam. Itt van idő az önvizsgálatra. Itt van idő az imádságra. Itt van idő a bűnbánatra. Itt van idő a másikkal való kapcsolat építésére. A nagy várakozásban Isten formál.

Kiderül, hogy a szobatársam sem fertőzött. Őszinte, felhőtlen közös öröm! Kicsi közösség, de azért a betérő ápolókon és orvosokon is érződik a változás: nemcsak mi örülünk a jó hírnek, hanem ők is. A korábbi (érthető) távolságtartásból viccelődés, kedves beszélgetések, humor lesz. Mindez röviden, mert bár nekünk a karanténban sok időnk lenne, nekik a szolgálatban sokkal kevesebb.

A változás bennem van
A harmadik nap az örömé. Hálaadás az Úrnak, hogy ha minden jól megy, vasárnap hazamehetünk. Az Úr napján, de szép lenne!

Eljön a negyedik nap is. A várakozás nem múlik. Vajon mi van, ha mégsem lehet hazamenni? Vajon az önsajnálat lenne úrrá vagy továbbra is a harmadnap hálája élhet tovább? S vajon hol dől el a dolog? Mert a külső körülmények semmit sem változtak az elmúlt napok alatt. A kórterem ugyanaz, az ágyam ugyanaz, ugyanakkor hozzák be a reggelit mindennap, ugyanúgy jönnek lázat mérni. A változás tehát bennem van. Én változom, nem a karantén. Önmagam körül forgok a nagy, rám szakadt időben és csendben, vagy az Úr körül. Önmagam karanténja vagyok-e? Minden ezen áll vagy bukik.

(Bedekovics Péter, kórházi megfigyelés alatt levő református lelkész, a teljes írás itt érhető el, forrás: reformatus.hu, március 15.)

 

A korsó
Ma kora reggel kimentem a kertembe kávézni, lelkemben elcsendesedni. Van kint egy nagyobb műanyag cserép, még tavaly nyáron vettem, amolyan házi készítésű csobogó. Vízipálma volt benne, egy kis szökőkút, és vettem bele egy tavirózsát. Szerettem a miniatűr szökőkutamat, szerettem kicsi tavam mellett ülni, és bambulni, nézni ki a fejemből. Aztán jött édesanyám betegsége, és mindent elhanyagoltam. Nem volt időm a cserepet kiüríteni a télre, a növények kifagytak, csak száraz kóró és még az el nem párolgott víz maradt benne. Nem szép látvány.

Ma reggel, ahogy a csobogó mellett állva kávézom, megmozdul a víz. Nézem, béka tán, vagy ebihal? Nem! Két kb. 6 cm hosszú aranyhal! De honnan? Ez volt a napi találóskérdés itthon. Megfejtés: gyanítom, a tavirózsa gyökerén lehetett ikra lerakódva, abból.

Mi lesz, ha...
Megszoktuk már, hogy beugrunk egy gyorsbüfébe, hogy jöhet egy metrónál sütött szénhidrátbomba. Megszoktuk, hogy minden, amit akarunk, van, azonnal van, úgy van, ahogy elképzeljük. Talán pont ez az, ami aggaszt is minket. Mi lesz akkor, amikor ezt elveszítjük? Mi lesz akkor, ha kifogyunk ebből vagy abból? Mit kezdünk a hiánnyal? Persze, hogy aggódunk, mert a megszokás kényelmessé tesz, beszűkít, elfojtja alkotóképességünket.

Pedig a mi életre való önfenntartási képességünk is lenyűgöző! Csodálatosan vagyunk megalkotva! Csodálatos minden porcikánk, ahogy összhangban működik egymással, lelkünk rezzenéseivel, történelmünk emlékezetével. Lenyűgözően lettünk összerakva! Ha elveszítjük a stabilitást? Új stabilitást találunk! Ha hiányunk támad? Megtaláljuk az embert, aki segíthet! Ha kifogyunk? Kitalálunk mást, amivel majd pótolhatjuk, helyettesíthetjük! A krízisekben és kihívásokban a legmélyebb alkotói készségeink kelhetnek életre!

Minden „mi lesz akkor, ha” kérdésünkre van válasz, de azt általában nem a megszokott biztonságban találjuk meg. A kudarcok, krízisek, kihívások kihozzák legmélyebb meggyőződéseinket, és azok motiválják kreativitásunkat, megküzdésünket! Ezért fontos az, hogy mik a legmélyebb meggyőződéseink, és milyen hozzáállással nézünk a holnapba. Hozzáállásunk egyik alapkérdése az, hogy hiszem-e, hogy életképes vagyok. Bezárt lakásban, vásárlások nélkül, programok nélkül, elfáradva, kifogyva, magányosan, figyelve, átgondolva – életképes vagyok-e?

Hogyan?
Lenyűgöző az ember életképessége, ötletessége, megoldóképessége, rugalmassága! A kihívásokban a kétségbeesés helyett egyetlen kérdést ajánlok mindenkinek: Hogyan? Hogyan pótoljam? Hogyan oldjam meg? Hogyan helyettesítsem? Hogyan viseljem el? Hogyan töltődjek fel? Hogyan reménykedjek? Praktikusan hogyan? Egyedül hogyan? Összefogva hogyan? Leleményesen hogyan? Ez az a kérdés, mi kinyitja gondolkodásunkat, beindítja rugalmasságunkat, elindítja alkotókészségünket!

Az élet forrása
Mindemellett az emberi életösztön mellett pedig hiszem, hogy az Isten, aki a sivatagban mannát adott vándorló népének, aki a tömegeket a semmiből is megvendégelte, aki őseinket annyi szenvedésen át támogatta, Ő most is közel van. Nem tudom, mit fog megengedni életünkben, nem tudom, mit hoz a holnap, de egyet tudok: amíg élünk – megoldjuk, feltaláljuk, kitaláljuk, átírjuk, áttervezzük, átvisszük, végigcsináljuk, mert az ÉLET lenyűgöző. Mert életre való képességünk lenyűgöző! Mert az Élet forrása lenyűgöző!

(A Kandela Központ Facebook-bejegyzése, március 15.)

 

Lukács orvos-evangélista meglátásai
A járvány ideje alatt, a kényszerű bezárkózottságban van alkalmunk elgondolkodni a világ és az ember természetén. A koronavírus, a testet kikezdő parazita mellett nem elhanyagolható a lelkek vírusa, az akatharton pneuma: a tisztátalan lélek, amelyet másként ördögi megszállásnak neveznek, vagy a fájdalomherceg, Karinthy Gábor költő kapcsán ördöggörcs néven ismerünk. Szent Lukács evangéliuma (Lukács evangéliuma 11. rész, 14-28. vers) – talán mert maga Lukács orvos volt – Jézus tanítása alapján közelről vizsgálja ennek a lelki vírusnak természetét, és azt találja, ha az Isten Lelke kiűzi is az emberből, úgy pusztul el, szó szerint úgy magányosodik el (erémoutai), hogy puszta, víz nélküli helyeken húzza meg magát, elsivatagosodva és betokosodva spóra állapotot vesz föl. Ennek pedig épp az a veszélye, hogy nem semmisül meg, hogyha élő televényre lel, feléled, és a meggyógyult, kitisztult szervezetbe jutva újra, hétszer olyan erővel támad és rombol. Ugyanis a testtel ellentétben az emberi léleknek önmagában nincs immunitása.

Szent Lukács orvos nyomán tehát nemcsak a testi, hanem a lelki fertőzés veszélyeire is tekintettel kell lennünk – mint gyűlölet, ármány, rosszindulat, rágalmazás, métely, önpusztítás, depresszió vagy őrjöngés stb. –, ha őszintén vigyázni akarunk egymásra.

(Békési Sándor református lelkész, teológiai tanár Facebook-bejegyzése, március 15.)

 
Imafelhívás
Minden reggel 7-8 között imádkozom a kialakult helyzetért, a betegek gyógyulásáért, a járvány végéért, az orvosokért, mindenkiért, aki fáradozik a megoldásokon, azokért is, akik félnek, bölcsességért. Erre hívlak Téged is! Ha gyakran teszed, akkor is, ha még sosem tetted, akkor is, ha már egy ideje nem teszed, akkor is. Persze, lehet máskor is a nap során (például, ha később kelsz), de ez a reggel, a kezdés különösen jó, kérem, hogy vezessen Isten, mi ma a dolgom, mire figyeljek különösen. És közben megteszünk mindent, ami a józanságból következik, elővigyázatosak vagyunk és odafigyelők. De ne felejtsünk el imádkozni sem! Legyetek velem ebben az időben, legyünk együtt, ha fizikailag nem is lehetünk úgy, mint máskor.
 
(Thoma László református lelkész Facebook-oldaláról, március 14.)
 
 

Isten megóv
Magam részéről sosem kerestem hobbiból, adrenalinnövelés vagy Isten-kísértés céljából a bajt. Ezzel szemben az Isten (vagy engedélyével az ördög?) számtalanszor tette próbára a hitemet, és lökött bele kötél nélkül különböző mélységű szakadékokba. A hitem és a bizalmam jutalma az volt, hogy mindig jöttek az Úr angyalai, és mielőtt összezúztak volna a sziklák, szárnyaikkal felemeltek.

Krízis van az országban, sőt, a világban. Ha pánikolunk, ha hisztizünk, ha elhagy a hitünk, a bizalmunk, azzal sem magunkon, sem másokon nem segítünk. „Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az ÚR." Érdemes a teljes 34. zsoltárt elolvasni, melynek ez a 20. verse. Ha most otthon kellett maradnod úgyis, szánj rá két percet! És ha már a zsoltárokat lapozgatod, olvasd el a 27-et is!

Erősítsük egymást
Vedd számba, mi mindenért lehetsz hálás! Tanácsolok egy játékot is: egymást, illetve egymás hitét erősítendő osszunk meg olyan tartalmakat, amelyek nem a félelmet, pánikot generálják, hanem segítenek a lélek erősítésében, a nyugalom megőrzésében.

A Nagyapám a fogságban, három év után is tartotta a lelket társaiban. Volt olyan, aki évek múltán is azt mondta, ennek köszönheti, hogy nem adta fel. Ma hasonló a helyzet, mintha fogságban lennénk. Ne adjuk fel, hanem erősítsük egymást! 

(Kun Ágnes Anna lelkész, operaénekes Facebook-oldaláról, március 14.) 

 

Távol, mégis közel
Minden közösségi élményért hálás vagyok. És hiszem, hogy a lelki közösség több, mint a testi távolság. Mert ott van a mondatokban, és ott van a tekintetekben. De legfőképpen a szívben, ahogy egymásra gondolunk. Mert mindegyik embernek a lelkében dal van. Igen, az olaszok már tudják: bátorítani kell egymást, nem rémisztgetni. Megerősíteni és nem gyengíteni. Hordozni a terhet és meglátni a felelősséget. Igen, magyarként is. Keresztyénként is. Úgy vágyom rá, s imádkozom érte, hogy a koronavírus is olyan legyen, mint minden más baj, aminek egyetlen jó megoldása van: a közös elhordozás. Hogy mindenki megteszi, amit megtehet. Felelősen. És nem teszi, amit nem, azt még felelősebben. Minden más a Gondviselő kezében van. És ez az igazi esélyünk. Ez most a csendes otthonlétben adhat közös ünnepet – reménységgel, mert Neki vannak még tervei.

(Fodorné Ablonczy Margit református lelkész Facebook-oldala, március 14.)

 

Még tudunk tenni valamit
60 millió ember karanténban Olaszországban. Mindezt azért tesszük, hogy megállítsuk a vírus terjedését segítve ezzel azokon, akiknek komoly problémájuk lehet abból, ha elkapják, illetve azokon, akik küzdenek a már megbetegedettek életéért. Ez most a mindennapi feladat. Őszintén szólva nem könnyű. De naponta vigasztalom magam azzal, hogy másoknak sokkal rosszabb, és ez egy igencsak kicsi áldozat, amit még meg tudunk hozni.

Igen ám, de ez a 60 millió olasz kell hogy tartsa a lelket egymásban. Ismervén őket, tudom, talán nincs még egy nép, akinek nehezebb egy kéthetes karantént megtartani. Mert az élet a piazzákon, a bárokban, a pizzériákban vagy a nagy családi asztal körül zajlik. Hogyan vészeli át ez a nép a szobafogságot kijárási tilalommal? Részben engedetlenséggel (egyre kevesebben, reméljük, ez egyre inkább így lesz), amit az ellenőrző szervek keményen büntetnek ma már. Másrészt humorral. Szülői WhatsApp-csoportokban, Facebookon, videómegosztó portálokon folyamatosan érkeznek vicces képek, videók, összegzések a helyzetről. Esténként megnézem őket, és jókat nevetek. Bár lenne min keseregni, de mégis van a helyzetnek egy tragikomikuma, hiszen nem mindennapi ez az egész, és néha valóban vicces pillanatok adódhatnak a szoros, bezárt együttélésből! Azt is mondják az előrejelzések, hogy a karantén után a legnagyobb rohamra a pszichológusok és a válóperes ügyvédek számítsanak.

Nyomós indok
Az egyik kedvencem ez a kép, amelyen egy kutyus látható az ún. autocertificazionével a kezében, ami az egyetlen legális jogot jelenti a kimozdulásra. Ki kell tölteni és magunknál tartani, ha bárhova megyünk. De legyen ám nyomós indok rajta! Különben baj lesz! A kutyus gazdája úgy gondolta, betartja a szabályokat, így hát ráírta a kutya nevében: „kakálni kell”. Szerintetek elég nyomós indok?

(Hello. Itt Firenze – Kiss Eszter idegenvezető Facebook-oldala, március 14.)


Ez most más
Ezekben a percekben a fejlettnek mondott európai civilizáció rendül meg alapjaiban valamitől, ami pici és láthatatlan. Földrengés, balesetek, 2001. szeptember 11-e, terrortámadások. Más helyzetek voltak. Akkor össze lehetett kapaszkodni, megfogni a másik kezét. De ez a vírus alattomosabb mindennél, mert elválaszt. Nem érinthetem meg, akit szeretek. Nincs puszi, nincs ölelés, nincs kézfogás. Ha a boltban rám mosolyogna a pénztáros, a szájmaszkja azt is elrejti. Szájmaszk. Milyen fura szó!

Miért kaptuk a nyakunkba a koronavírust? Miért pont ezt a nem láthatót, ami itt és most borítja fel az életünket, két lábbal tiporja a gazdaságot, az idegeinket, sodor nehéz helyzetbe családokat, elszakít a szeretteinktől. Beszünteti a színházakat, koncerteket, sportrendezvényeket. Nem kímél senkit és semmit. Tulajdonképpen igazságos, mert egyformán sújt hírest és hírhedtet, gazdagot és szegényt.

Egyszer Bogárdi Szabó István református püspök azt mondta nekem, hogy nem kell mindenre tudni a választ, van, ami az Isten titka. De olyan nehéz ezt elfogadni! Mindent meg akarunk fejteni. Nem volt nekünk elég kicsi az atom, bele kellett bújni a belsejébe, felfedezni a hadronokat és a kvarkokat. Érteni akarjuk a világot, felfedni a titkot.

Este bepakoljuk Anyát az autóba, hazavágyik Miskolcra. Nem akar Budapesten ragadni, ha netán karantén várna ránk. Inkább egyedül marad, de otthon. Nem tudjuk, mi lesz. Senki sem tudja. A búcsúzásnál már csak a haját csókolom meg tétován, nehogy ráragasszam a kórt. Lehet, hogy bennem van? – fut át az agyamon. Anya kezébe tuszkolom a vitaminokat, cseppeket, lelkére kötöm, hogy szedje be. Kell a jó immunrendszer, mert a veszélyeztetett korosztályba tartozik. A végén még odaszólok, hogy a tévében nézze a Diósgyőr-meccset. Ha egyáltalán lesz. Percről percre változik a helyzet.

Jönnek a hírek, a nagy bejelentések. Folyamatosan monitorozom a fontosabb oldalakat a neten. Amíg a távoli Afrikában vagy Ázsiában ütötték fel a fejüket járványok – ebola, SARS – nemcsak kilométerben tűnt távolinak, hanem realitásban is. A híradóban csak rövid, képes hír volt a járvány két koalamaci születése és egy gasztrofesztivál között. Nem voltunk veszélyben. De most, ebben a szent pillanatban az élet örökre megváltozik. Új ismeretlenek kerülnek az egyenletbe: kifosztott áruházak, sorban állás a gyógyszertár előtt, piros cédula az ajtón. Alig van forgalom az utcánkban. Mintha kiürült volna Budapest. Bezárnak az iskolák, az ovik, aki csak teheti, home office-ba vonul, hogy ne terjedjen tovább a vírus. Istenem! Egymásra vagyunk veszélyesek. Súlyosabb mondat ez annál, mint amilyennek elsőre hangzik.

Méregetem az embertársaimat, ki fertőzhet meg, s közben lehet, hogy pont én hordozom a vírust. Eltávolodtunk, és most megtanulunk még nagyobb távolságot tartani. Talán éppen a bajban gyógyulunk, mert megérezzük a törékenységünket, az egymásra utaltságunkat. Eltávolodunk, hogy még erősebben forrhasson majd össze, ami összetartozik.

Egy Japánban élő protestáns lelkipásztor mondta, hogyha valami szokatlannal, betegséggel, nehézséggel találkozik, akkor rögtön előre hálát ad, mert hisz abban, hogyha Isten ezt nem akadályozta meg, akkor előbb-utóbb a javára fogja fordítani. Kívánom, hogy legyen így a mi életünkben is!

Pandémia, COVID-19, koronavírus. Megtanulunk új neveket, és vele együtt a leckét: nem mi vagyunk az élet ura.

(Fekete Zsuzsa újságíró, a református egyház Kommunikációs Szolgálatának vezetője, március 14-ei Facebook-bejegyzés)


Szeretem őket
Az ebédlőasztalomon mindig van friss virág. Ma reggel az elhervadt tulipánjaimat vittem ki a komposztra, hogy helyükre újakat tegyek. Szükségem van a szépre, mert sok nem szépet látok.

A kertem végiben, a komposztnál láttam, amint idős szomszédom buzgón ássa fel kertjét. Semmi meglepő. Ő és felesége mindig kint serénykednek a kertben. Ásnak, vetnek, ültetnek, gyomlálnak, aratnak, élnek. Élnek! Úgy, ahogy nagymamám és nagyapám is tette, úgy, ahogy szüleim is tették. Úgy, ahogy még sokan teszik. A szomszédom hagymát ültet, de szerinte elkésett, mert már tavaly el kellett volna ültetnie. Sokat átélt ember, érti az élet alapjait. Mint sokan az idősek közül.

Olyan korban élünk, ahol az emberi érték azon alapszik, ki mennyit tud letenni az asztalra. Amit a pillanatban fel tudok mutatni, az vagyok. Mekkora hazugság! Ők, időseink nem produktívak, ez a közvélemény. A háború, az elnyomás, az üldöztetés, a forradalom, az átállás, az újratervezések emberei tényleg nem produktívak? Valóban értékvesztettek?

A vírus, ami betölti a világ gondolatait egy egységes kérdést tesz fel mindenkinek, politikai, vallási, nemzeti és egyéb hovatartozástól függetlenül: mennyit ér az emberi élet? Mennyit ér időseink élete? Mennyit ér az élet, ami nem az enyém?

Szeretem őket. Szeretem rezilienciájukat – mert ma ez a divatos szó arra, amit íróasztal mögül sokan firtatnak, amúgy egyszerűen ellenálló-képességet jelent. Számukra ez a szó ismeretlen, nekik csak ÉLET!

Szuperhőséhség
Manapság szeretnénk hősök lenni, pedig csak kezet kéne mosni, szeretnénk világokat felbolygatni, pedig csak távolabb kéne állni, szeretnénk megmutatni önfeláldozó képességünket, pedig csak otthon kéne maradni, amikor lehet, szeretnénk szuperhősök lenni, pedig csak óvni kéne időseinket.

A keresztény hit szerves része az önzetlen áldozathozatalra való készség. De sajnos mi, keresztények is sokszor inkább hoznánk hatalmas és látszatos áldozatokat, mert vágyunk az elismerésre, az értékelésre, a csodálatra, és ez egy pontig természetes része emberi mivoltunknak. De most az apró, csendes tettekre van szükség, arra, amit mások észre sem vesznek. A felelősség gesztusaira, mellyel lassítjuk a járvány terjedését, óvjuk időseinket, mert az ő életük is érték. Felelősségünk felvállalása a szeretet megnyilvánulása. Ez az emberi szeretet, ilyen a krisztusi alázat, ez a kollektív felelősségtudat.

Remélem, szomszédom hagymái kikelnek, remélem gazdag lesz az aratása, remélem jövőre is ültetni látom.

(Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus Facebook-oldala, március 14.)

 

Nem lehet hiábavaló!
Nézzünk rá az életünkre! Mennyi külső változást látunk? És mennyi belsőt? A külsőbe bele kell állnunk, nincs választásunk. Szakemberek, felelősök határozzák meg a mozdulatainkat, munkánkat, szabadidőnket, napjainkat. Felelősséggel, hozzáértéssel. A belső a mi döntésünk.

A külsőhöz kapunk útmutatást, tájékoztatást.  A belsőhöz is, csak épp nem digitálisan. Az, aki a tájékoztatást adja, személyesen ismer minket, és oly nagyon szeret, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Csak meg kell hallanunk, hallgatnunk. El kell fogadnunk.

Keresztyén emberként a kialakult helyzet akarva-akaratlanul eszembe juttat bibliai történeteket. Babiloni fogság, pusztai vándorlás, Nóé... És azt, hogy Isten mindig változásra hív. Van, amiből többet akar, van, amiből kevesebbet. Nagyon fontos, hogy többet mossunk kezet, több liszt legyen itthon, kevesebbet utazzunk, kevesebbet menjünk emberek közé. De nem biztos, hogy Ő csak erre gondol. Hanem talán arra is, hogy többet imádkozzunk, többet olvassuk a Bibliát, többet forduljunk oda a másikhoz valódi, tőle jövő szeretettel. Kevesebbet ítélkezzünk, kevesebbet haragudjunk, kevesebbet morogjunk... Legyünk végre az övéi, szeretett gyermekei, akiket saját képmására teremtett, akikben gyönyörködik…

Én nagyon sajnálnám, ha ez az időszak úgy érne véget, hogy hiábavaló volt az életemben: megtanultam ugyan digitálisan oktatni, kenyeret sütni, életben maradtam, de nem változott semmi. Isten szólt, intett, változásra hívott, de én csak a szakemberek rendelkezéseire reagáltam, életem hatalmas, mindenható szakemberének, gyógyítójának, Urának a rendelkezéseire nem.

(Rácz Kornélia, a Lónyay Utcai Református Gimnázium tanára, március 14.)

Milyen az élet a karanténban?
Üdv a karanténból! Tegnapig nem tudtam elképzelni sem, milyen is karanténban élni. Azt, hogy ez egyszer egy egész nagyvárossal megtörténhet, még kevésbé. Most pedig egy egész országgal megesett, amelynek közepén, Firenzében, magam is, családommal együtt benne rekedtünk. Milyen egy karantén?

Valami olyasmit képzeljetek el, mintha a környezetetekben minden leállna. Jönne egy filmforgató csoport, kiürítené a megszokott helyeket, és mindenkinek utasításokat adna, hogyan viselkedjen annak érdekében, hogy a felvétel hihető legyen. A szereplők maguk a lakosok. Csakhogy ez nem film, hanem a valóság. Néha nehéz elhinni, de racionálisan megérthető, mi miért történik. Legalábbis, a felnőtteknek, a gyerekeknek picit nehezebben.

Szóval, mit lehet és mit nem:

– Az iskolák bezárva, a gyerekek otthon vannak. Ez rendben van, kapnak házi feladatot, megcsinálják, átmenni a kis baráthoz játszani sem lehet, tehát marad a tévé, tablet, film, könyv, ping-pong a nappaliban, közös keksz- és palacsintasütés. Ma megtudtam, hogy a szabadtéri sport engedélyezett a távolság megtartásával, így délután kimentünk egy rövid időre labdázni.

–  A szupermarketben (mert ugye, vásárolni kell) egyszerre csak egy bizonyos számú vásárlót engednek be, mindenhol meg kell tartani az egyméteres távolságot egymástól, illetve családonként csak egy fő mehet vásárolni. Ezért a bevásárlás mától jóval hosszabb folyamat, mint egyébként.

– Autóval csak fontos esetben lehet közlekedni. Ha megállít a rendőr, akkor igazolni kell, hogy munkába, egészségügyi ellátásra vagy halaszthatatlan ügyben utazok. Csak úgy nem lehet.

– Ismerőst továbbra sem lehet üdvözölni puszival, kézfogással, beszélgetni is csak egyméteres távolságot tartva.

–  A bárok, éttermek, kozmetikusok, fodrászok közül sokan bezártak, mert munkájuk során nem tudták garantálni az előírt távolságot.

– A múzeumok, mozik, színházak, könyvtárak zárva.

– Az üzletek most még nyitva, de újabb szigorításról beszéltek ma, miszerint csak a szupermarketek és a gyógyszertárak maradhatnak nyitva.

–  Munkahelyek, cégek, gyártóegységek még működnek (több helyen otthonról dolgoznak a munkatársak). Itt is szigorítás várható, hiszen az északi tartományok vezetői kérték, hogy zárjanak be mindent két hétre.

– Sportlétesítmények zàrva, sportesemények elhalasztva. Még az olasz focibajnokság is felfüggesztve!

–  Hivatalok, ügyintézés szünetel. Ahol lehet, online ügyintézést javasolnak.

–  A kórházakban látogatási tilalom van, még a mentősöket sem engedik be a pácienssel.

–  Az utcák tisztítása, fertőtlenítése folytatódik, csakúgy, mint a szemétszállítás.

Lehetnek még keményebb intézkedések? Igen, és jönnek is valószínűleg. Beszélnek arról is, hogy ha a lakosok nem tartják be a kvázi kijárási tilalmat, a hadsereget vonják be az ellenőrzésbe. Remélem, erre már nem lesz szükség, mert használni fog a kéthetes szigorítás és az emberek lelkiismeretére hatás.

(Hello. Itt Firenze – Kiss Eszter idegenvezető Facebook-oldala, március 10.)

 

Borítókép: Facebook/The Art