Biztos támasz a „zivataros századokban”

Bár sokan sokféleképpen látják és viszonyulnak hozzá, a Himnusz közös támaszunk és biztos pontunk volt az elmúlt közel kétszáz évben. Szerzője tudta: csak Isten mentheti meg a magyarságot, amely nem mindig élt jól a fentről jövő áldásokkal.

Keletkezése, megzenésítése és hivatalos nemzeti himnusszá válása óta Kölcsey Ferenc legnagyobb hatású költeménye kiállta az idő próbáját. A Himnusz ugyanis megszakítás nélkül immáron százkilencvenhat esztendeje nemzeti imádságunk. Igaz, folyamatosan vált ismertté, és közmegegyezésre vált nemzeti himnusszá: a megzenésített verset jogilag az 1989-es alkotmány rögzítette először a magyar történelemben. Összehasonlításképp, a szomszédos Romániában a jelenlegi hivatalos himnusz már a hatodik az ország történetében.

Közel két évszázada fogalmazódik meg imádságként, hogy Isten küldje áldását a magyarságra. Az áldás egyúttal felelősséggel jár, Isten továbbá sokszor adja úgy, hogy előtte próbatétel elé állít minket – magyarokat és más nemzethez tartozókat. Áldás és próbatétel, felelősség tehát szorosan összefüggenek egymással. Közismert, hogy Kölcsey magányában, borúlátó alkatként írta meg versét, amelyben a magyarság történelmét vázolja fel. Úgy látja, nem éltünk megfelelően az áldásokkal, és Isten jogos büntetését kaptuk tetteinkért. Ugyanakkor nem fogalmazza meg, milyen bűnöket követtünk el Istennel, emberrel szemben, amely az Isten előtti bűnvallás egyik fontos ismérve.

Mikor „jó kedvről” ír, Kölcsey valójában Isten kegyelmét kéri, és azt, hogy a Teremtő a saját jó kedvéből adjon bőséggel, gazdagon. A „jó kedvvel, bőséggel” tehát nem csupán hangulatra és kedélyállapotra utal, hanem a kegyelemre és az abból fakadó örömre. A szerző mintha egyszerre lenne csöndes magányában imádkozó személy és „protestáns prédikátor”, aki szembesíti a magyar népet önmagával, versével tükröt állít elénk. Himnusza tehát egyszerre szól Istennek és embernek.

Az egyik legfontosabb kérdésköre a versnek az idő és a bűn, bűnhődés kapcsolata. Az első versszak utolsó két sora, a „Megbűnhődte már e nép/ A múltat s jövendőt” némelyekben fennakadást, értetlenséget, felháborodást vált ki. A kérdés: hogyan bűnhődhet meg bárki is előre az el nem követett bűnökért. Kölcsey itt ószövetségi hagyományra hivatkozik. A Jóbel-évet minden ötvenedik esztendőben tartották, ekkor parlagon kellett hagyni a szántót. A földet, telket vagy házat, amely az előző években idegen kézre került, vissza kellett adni a tulajdonosnak vagy leszármazottjának. A babiloni fogság idején ez elmaradt, ezért az adósság időben meghosszabbodott – így lehetséges többet szenvedni, mint ami elviselhető, mintegy a jövőbeli adósságelengedés számlájára.

A szerző Istent kéri, hogy „védő karként” oltalmazza harcaiban a magyarságot. A számvetés, szembesítés és szembesülés, az áldáskérés és a kegyelemért való fohászkodás együttesen teszi a Himnuszt valódi nemzeti imádsággá. Az elmúlt kétszáz év történelmi viharaiban – belviszály, megosztottság, belső és külső fenyegetettség – és emelkedett pillanataiban a magyarságot megtartotta Isten, kegyelmét nyújtotta és nyújtja, annak ellenére, hogy népünk súlyos bűnöket követett el. A Teremtő meghallgatta azok imáit, akik a magyarság megmaradásáért imádkoztak és teszik ezt ma is.

Erkel Ferenc zenéje, bár sokan búskomornak vélik, a lehető legjobb választás Kölcsey verséhez. A csöndes számvetéshez és imához nem illik harci induló, menetelésre alkalmas ütem és dallam, hanem visszafogott, emelkedett, nemes, alázatot sugalló – pontosan olyan, amelyet Erkel Ferenc szerzett. Közismert a történet, amely szerint Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát megkérték az 1950-es években, hogy írjanak új himnuszt. A zeneszerző és az író külön-külön gyakorlatilag ugyanazt a választ adta a felkérésre: Kölcsey Himnuszához nem érdemes hozzányúlni, azt kicserélni vagy átírni, mert önmagában érvényes és hiteles alkotás.

Vannak gyülekezetek, ahol a Himnuszt minden héten éneklik az istentisztelet részeként. Iskolai, állami ünnepségeken kevesen vannak, akik nem ugyanezt teszik. Ez az imádság a magyar kultúra egyik legfontosabb alkotásává lett, amely születése pillanatában és évszázadok elteltével is Istenre, mint a magyarság egyedüli megtartójára hívja fel a figyelmet. Bár megítélése változott az idők során, a nemzet himnuszaként biztos pontot, támaszt jelent a magyar népnek határon innen és túl. A szerző tudta: számos nemzet, nép, törzs tűnt el a történelem süllyesztőjében, ezért a magyarság csak akkor maradhat meg, ha a történelem Urától kér áldást, kegyelmet, jó kedvet, bőséget, víg esztendőt – akár több évszázadnyi időre.

 

Somogyi Csaba